Ha Marilyn Monroe igen, Zámbó Jimmy miért nem?
(Megdöbbentő tény, vagy tudományos folklór?)


2001. január 2-án, a különös tehetségű, közismert, és sokak által rajongásig szeretett zenész, Zámbó Jimmy, ellentmondásos körülmények között meghalt. Az első szűkszavú közlemény szerint 2001. január 2-án, a még italos társaságban, pisztolyát tisztogatta, és az véletlenül elsült. Ám a legtöbb aznapi híradás már öngyilkosságról szólt. A rajongók hada szinte azonnal elkezdte zarándoklatát a „Királynak” becézett kedvenc lakásához. A média beszámolt arról, hogy nem lehet megközelíteni a házat a sok embertől. Ki gyertyát, ki virágot hozott, és némán virrasztottak a környéken. Az esemény széleskörű sajtóvisszhangot kapott: címoldalra került minden országos médiában, és megyei újságokban. Valamennyi országos és regionális TV csatorna hírt adott róla, és a következő hetekben mindegyik emlékműsort szentelt az énekesnek. A média heteken keresztül tárgyalta, tálalta, vitatta, kutatta, keltette, csámcsogta az esemény legkülönbözőbb – hol megható, hol meghökkentő, hol egyszerűen gusztustalan – részleteit. Az ismertsége elérte a fontos hírek szintjét – a felmérések szerint a megkérdezettek több mint 90% tudott az eseményről. Maga a temetés is eseménnyé vált: több tízezren vettek részt rajta. A média bő terjedelemben számolt be a meglehetősen túlfűtött hangulatban zajló eseményről. A TV 2 fórum rovata már beszámolt 2001. február 5.-én beszámolt egy fiatal lány Zámbó Jimmy halála kiváltotta öngyilkosságáról. Az esemény sajtóbeli tárgyalását a média-szakértők túlnyomó része erősen túldimenzionáltnak tartotta, de maga ez a megfogalmazás a hírek médiabeli telítettségére utaltak.

Az öngyilkosság igen összetett társadalmi jelenség. Nehezen kibogozható egyéni, társadalmi, és történeti tényezők sokasága határozza meg. Az elmúlt évtizedben vált divatossá az a különös modell, amely, egyebek mellett, „memetikai fertőzésnek” (is) tekint az öngyilkosságot. Eszerint az öngyilkosság kiváltó okai között jelentős szerepe lehet, ha az adott társadalomban neves és mintának tekinthető személyiség öngyilkos lesz. Sokan a követők, vagy akik példaképként néznek fel rá, vagy egyszerűen csak, aki hallott róla – mintának tekintve az öngyilkosságot – maguk is követik az általuk csodált személyt, és véget vet életének. A modell első kidolgozója D. Philliph amerikai szociológus, a cikkében Werther-effektusról beszél. Ez a megfogalmazás Goethe „Az ifjú Werther szenvedési” című könyvére utal, amely a 19. század első harmadában, megjelenését követően, a kortársak hiedelme szerint öngyilkossági hullámot váltott ki, úgyhogy több helyen betiltották. Philips elmélete azt tételezi fel, hogy az öngyilkosság – miként a szegény Wertheré – az ötlet, a mód is, és az életérzés is mintát nyújt sokaknak az adott társadalomban, amely a minta követésére ösztönözhetnek sokakat. (Arany János, Hídavatás című versében is egy ilyen motívum vonul keresztül.)

Phillips az öngyilkosságok „mintakövetéses” modelljét leíró eredeti cikkében módszert ajánl az adatok elemzésére és értelmezésére. Az elemzés módszerét egy - önmagában is érdekes - példán mutatja be. 1965. november 1.-én öngyilkos lett Daniel Burros a Ku-Klux-Klan vezetője. Öngyilkosságának oka: az újságok megírták róla, hogy zsidó származású! A szerző alapul véve, hogy az esetet széleskörűen tárgyalta az amerikai sajtó, megnézte az 1964. és 1966. novemberi amerikai öngyilkosságok számát (1639 és 1665) ezeket összeadta, és elosztotta kettővel, és az így kapott átlagot (1652) tekintette az 1965. év novemberi öngyilkosságok „várható értékének”. Ezt a „várható értéket” vetette azután össze a 1965. év novemberi tényleges adattal (1710). Úgy okoskodott: mivel ez nagyobb, mint a „várható érték”, ez arra utal, hogy az öngyilkosság hírének „öngyilkosság-generáló” hatása bizonyított. Phillips tehát arra a következtetésre jutott: a széles körben publikált és behatóan tárgyalt öngyilkosságok a társadalomból további öngyilkosságokat váltanak ki. Általa, és sokan mások által a legtöbbet igézett „bizonyíték”, hogy állítása szerint Marylin Monroe öngyilkosságát követően az USA öngyilkossági statisztikák 12%-al „megugrottak”. Ám ebből a cikkből nem olvasható ki világosan, hogy ez a havi statisztikára utal, melyik hónapra vonatkozik, milyen „háttérhez” viszonyít, és milyen szórást vesz tekintetbe.

Elemzésünk – hipotázisként - abból indul ki, hogy az öngyilkosság „memetikai” modellje hihetőnek tűnik. Tehát érdemes megpróbálni, hazai adatokból bizonyítékokat találni rá. A magyar kulturális élet sajnos sok ilyen, - korábbi eufemisztikus szóhasználattal - „tragikus körülmények között” véget ért személyiségről tud. Csak a legutóbbi évtizedeket tekintve: Szécsi Pál, Domján Edit, Latinovics Zoltán, Máté Péter neve említhető, és bár nem mindegyikük lett hivatalosan öngyilkos, de egyikük halála sem volt a „normális” életciklus következményének tekinthető. Mindegyik megrázta a társadalmat, ám úgy tűnik az elmélet ellenőrzésére a Zámbó Jimmy lehetnek a leginkább használható példa. Miért tűnik ideális példának Zámbó Jimmy halála a hipotézis ellenőrzésére?

1. A magyar társadalom, - fogalmazzunk így - „fogékony” az öngyilkosságra. Ezen azt értjük, hogy nemzetközi összehasonlításban magas az öngyilkosság aránya. A hagyományok szinte sugallják a személyes vagy családi konfliktusok önagresszióval való „megoldását”. Feltételezhető tehát, hogy viszonylag sok öngyilkosságon gondolkodó személy van, és ezek érzékenyen figyelnek az ilyen jellegű híradásokra.

2. A Zámbó Jimmy „jelenség” erősen áthatotta a népesség egy bizonyos szegmensét. Ezt a szegmenset pontatlan szociológiai, de kifejező és köznyelvben elterjedt média-megfogalmazás szerint a „csepeliek”, a „leszakadottak”, a „vesztesek” társadalmi rétege alkotta. Az említett réteg helyzete a rendszerváltást követően megrendült, és felerősödött a „mintakeresés” és a média által felkínált mintákat másoló, „mintakövetési” viselkedés.

3. A hír – mint említettük – széles visszhangot váltott ki a médiában. Minden országos napilap a címlapján szerepeltette, az országos TV és rádiócsatornák híradást adtak róla. Több TV és rádió hírműsorokat, és emlékműsort szenteltek a személynek és az eseménynek. Maga a temetés is társadalmi és média eseménnyé vált, amelyről helyszíni közvetítést tartott több országos média. Ráadásul az év elejei eseménytelenségben a hír jóval nagyobbat robban. Az öngyilkosság –vagy a véletlen baleset – híre országosan ismert volt. Az ismertség az akkori felmérések szerint 90 %-ot meghaladta, ami meglehetősen széleskörűnek tekinthető.

4. Megjelentek azok a hírek is, amelyek közvetlenül utaltak arra, hogy az esemény öngyilkosságot váltott ki. A TV2 fórum rovatában beszéltek egy fiatal lány öngyilkossági esetéről, amelyet a „Király” halálával hoztak összefüggésbe. Ez felerősíthette az öngyilkosságon gondolkodók számára a minta követésének ösztönzését.

5. Az öngyilkosságra az év elején – 2001 jan 2-án - került sor. Az öngyilkosságok éves alakulásának különös mintája szerint ez az időszak „öngyilkossági hullámvölgy” mélypontja. Emiatt vélhető, hogy ebben az időszakban jobban kirajzolódik az esemény - feltételezések szerint - „öngyilkosság generáló” hatása. Azt várhatjuk tehát, hogy az év elejei „apályból”, az esemény által kiváltott „előre hozott” öngyilkosságok hullámhegye emelkedik ki, amelyet azután egy öngyilkosságbeli „hullámvölgy” követ. Phillips feltételezte, hogy a kiváltott öngyilkosságnak egy hónapon belül jelentkeznie kell. Emiatt a január 2.-i öngyilkosságnak feltételezhetően a januári adatokban meg kell mutatkozzon, vagyis a „háttérzajból” kiemelkedő jelet kell keltsen.

6. A Zámbó J halálával kapcsolatos hírek nagy – sokak szerint túl nagy – súlyt kaptak a médiában. Az öngyilkosság és annak következményei – az esemény vélt, vagy valóságos ellentmondásainak tárgyalása, az elkövetés módjának értékelése, a család reagálása, a temetés megszervezése, a kultikus tárgyak árusítása stb. – média eseménnyé váltak. Több héten keresztül az országos és a helyi médiák bőségesen ellátták olvasóikat, és nézőiket az ezzel kapcsolatos hírekkel és híresztelésekkel. A társadalom szinte minden szegmensét megszólaltatták és kifejthette véleményét.

Ennek alapján természetesnek látszik a feltételezés: egy egyébként is fogékony közeg, hisztérikus közhangulat, a társadalomra rázúduló, és más eseményeket kiszorító hír, és annak – ez az értékelés nyilván vitatható – sajtó általi túldimenzionálása „megteszi hatását”: az öngyilkosságok száma megugrik. Kiinduló feltételezéseink tehát a következők:


Az eredmények:

Az adatokból – lásd mellékelt táblázat - az öngyilkosság az 1990-es évek közepétől 2004-ig tartó csökkenő trendje olvasható ki. Erre a csökkentő trendre „ül rá”, a demográfusok által azonosított, de az átlagember logikájával ellentétes éves szezonalitást mutató tendencia. Az öngyilkosságok „hullámvölgye” az év vége és a következő év eleje – november, december, január, február – a „hullámhegye” pedig – meghökkentő módon - a tavasz és a nyár hónapjai: április, május, június, június, július, augusztus. Ez a szezonalitás egyértelműen nyomon követhető az általunk vizsgált 1997, 1998, 1999, 2000, 2001, 2002, és a 2003-as évben. Az adatok természetesen jelentős ingadozásokat mutatnak, de a fordított „bogrács” jól kirajzolódik. Ha ehhez a trendhez mérünk, akkor a 2001. januári és februári adatok nem mutatnak semmi kiugró értéket, legalább is nem olyant, amilyent a „mém”-elmélet alapján várható volna.

Alkalmazzuk ugyanis Zámbó Jimmy öngyilkosságával kapcsolatos adatokra a Philips által kidolgozott – megítélésünk szerint túl egyszerű, de éppen ezért jól áttekinthető – modelljét. 2000. január: 214, 2002. január: 200, az átlag 207, míg a 2001. januári tényleges adat, 206. Az eredményből nemhogy markáns, de semmilyen hatás nem olvasható ki. Vegyük azonban egy kissé jobban szemügyre az 1997-2003-as adatsort. Végezzük el a Phillips-féle számítást - előző év ’hónap’ + következő év ’hónap’/2 – adott év ’hónap’- 1999 januárjától, egészen 2002 decemberéig. Az eredmény – lásd a 2 táblázat - mint arra tulajdonképpen számítani lehet, igen szélsőséges és nagy szórású értékeket tartalmazó – pl. 55 (2002 nov.) és –38.5 (2000 okt.), valamint + 48 (2001 nov.) és + 44 (2002 júl.) szélső értékű – adatsor. Ezek között egy vélhetően véletlenszerű eloszlás van, amelyben az általunk keresett 2001. januári és februári adat teljesen átlagos. Jelenetős ugrás van 2001 márciusában (+28.5), ám ez a véletlenszerűen eloszló szélső értékekhez viszonyítva nem kiugró. Vagyis, a hipotézisként megfogalmazott állításaink egyike sem igazolható az adatok Phillips módszerével történő elemzésével.

Mi lehet az oka, hogy „Marylin igen, Jimmy meg nem”?

1. Zámbó Jimmy nem lett öngyilkos – legalább is sokan kételkedtek benne - hanem véletlen, esetleg gyilkosság áldozata lett, így a modell nem működik. Válasz: A média sugalmazásában hírt alapvetően öngyilkosságként, esetleg gyilkosságként tárgyalták. Az adott személyek számára, és a zavaros körülményeket figyelembe véve ez ugyanúgy kiváltó ok lehetett.

2. Zámbó Jimmy a feltételezésekkel ellentétben nem volt egy jelentős, - öngyilkosságot „generáló” személyiség. Ismertsége és társadalmi „kisugárzása” elmarad az összehasonlításban szereplő amerikai személyiségekétől. Így nem is várható, hogy a feltételezett hatást kifejti. Válasz: a felmérések szerint az esetről és a személyről a társadalom nagy többsége tudott. Ismertsége vidéken is nagy volt. (Ismertsége és minta-generáló hatása feltételezhetően nagyobb, mint a Phillips példájában szereplő amerikai Klu-Klux-Klan vezéré.)

3. Van hatás, de azt a nagy szórás elfedi, és csak mélyelemzéssel kellene kibányászni. Valahol az adatok mélyén ott van az a néhány öngyilkosság, amelyet csak részletes vizsgálatokkal lehetnek kimutatni. Válasz: Ezt a lehetőséget fennáll, de elgondolkoztató, hogy az éves trendben – figyelembe véve a szórást – mennyire nem látszik a vélt hatás.

4. A magyarországi öngyilkosságok kiváltó mechanizmusai jelentősen különböznek az amerikaitól. Amerikában „jó-dolgukban” lesznek öngyilkosok az emberek, míg Magyarországon a valódi nyomorúság miatt. Válasz: Ez az állítás csak az öngyilkossági statisztika társadalmi rétegekre is kiterjedő mélyelemzésével volna megválaszolható. Ezt nem tudtuk megtenni. Ám feltételezésünk az, hogy az öngyilkosságok túlnyomó része nagyon hasonló indítékból táplálkozik.

5. Végül, marad egy kényes lehetőség. Az öngyilkossági mém-elmélet megalkotója egy tetszetős, logikus, de a valóságban nem létező, - vagy legalább is nem a feltételezett nagyságrendű hatást - „fedezett” fel. A feltételezés annyira logikus volt, hogy sokan, anélkül, hogy az eredeti cikkek adatait újraelemezték volna, természetesnek, és bizonyított tényként fogadták el. Az öngyilkosság „memetikai elmélete” olyan mémnek bizonyult, amely sikeresen terjedt tovább a tudományos szakfolyóiratokban, majd része lett a tudományos ismeretterjesztő irodalomnak is. Elgondolkoztató azonban az, hogy az eredeti cikk szerzője által választott elemzési módszert senki nem gondolta végig. Holott az, több szempontból is kritikával illethető. Az adatok szórását egyáltalán nem veszi tekintetbe, nem vizsgálja a teljes adatsort, és így figyelmen kívül hagyja a sokféle időponthoz tartozó adatok véletlenszerű szórását. Mindez arra utal, az öngyilkosság memetikai tényezők általi befolyásoltságának mértékét csak egy bonyolult, a szezonalitást és a szórásokat is figyelembe vevő modell elemzése alapján lehet megválaszolni.

Az egész esetnek azonban – feltételezve, hogy a hatás valóban nem éri el a kimutathatósági küszöböt – van egy érdekes tudományelméleti érdekessége. A tudomány gyakran hivatkozik objektivitására, és indokoltan büszke arra, hogy a tudósok nem dőlnek be mítoszoknak. Az öngyilkossági mém esete azonban arra (is) utalhat, hogy a tudomány sem immúnis az „urban legend” típusú sztorik hatásával szemben. Az „urban legend”, hagyományosan, egy olyan eset-leírás, amelynek eredete homályba vész, kitalálójának személye tisztázatlan, tényszerűen nem igazolt, a média által mégis igaznak felkínálva terjed, és a közvélemény, mint igazolt, és ellenőrzött tényként kezeli. A tudományban „urban legend”-hez hasonló „tényleírásnak” lehet tekinteni a tudományos divatokhoz illeszkedő, a kutatók várakozásával összhangban levő, a közreadott adatok alapján hihetőnek tűnő közlést, amelyet a szűken vett tudományterületen kívüli tudományos közvélemény tényként kezel. Alapjuk általában a tudományos közleményben megjelenő, esetleg csak feltevésként megfogalmazott állítást, ha az más eredményekkel – vagy a logikus feltételezéssel - egybehangzik, vagy pusztán olyan meglepő, hogy éppen meghökkentő voltánál fogva ragadja meg figyelmünket.

Gyakori eset, hogy a tudományos kutatás során valamely területen meghökkentő eredmények születnek. Ritkán ugyan, de előfordul, hogy kutató tudatosan meghamisít adatokat. Ennél jóval gyakoribb, hogy a kutató véletlenül, vagy önkénytelenül, esetleg nem körültekintően alkalmazott mintavételezés vagy adatelemzés miatt maga „kreál” a valóságban nem létező hatásokat. Meglehetősen széleskörűen tárgyalt esetben volt szenvedő alanya az antropológia és egyik legnevesebb személyisége Margaret Mead. A kutató, még pályájának elején a Karib-tenger egyik szigetén a lakosok szexuális szokásait elemezte a helyszínen. Kutatásai alapján nagy vihart kavart, de általánosan elfogadott elméletet alkotott a szigetek szabados szexuális szokásairól. A kutatásokat követően jó másfél évtized múlva derült ki, hogy - az akkor már világhírű – antropológust saját fiatal, helybeli kísérői – két ifjú hölgy - tévesztették meg, amikor a szexuális szabadságról alkotott vágyaikat mondták el neki valóságként. Az általuk elmesélt fantázia-szülte történetekből alkotott azután a neves antropológus sokat idézett és befolyásos elméletét, a sziget, amerikai szemszögből meglehetősen szabados szexuális szokásairól. Az elmélet újra-elemzéséval foglalkozó kutatók vizsgálataik során ráébredtek, hogy M. Mead nem ismerte a helyi nyelvet, csak rövid időt töltött a szigeten, és megállapításai szinte kizárólag a kísérőinak közléseire alapozódnak. Így elméletét, - amely része lett ugyan az antropológiai tudománynak - ma már csak nagy fenntartásokkal lehet kezelni.

A jelen cikk csupán arra vállalkozott, hogy felhívja a figyelmet: az öngyilkosság memetikai elméletének ellenőrzéséhez további és részletes vizsgálatokat volna célszerű elvégezni. Ennek során végre kellene hajtani az eredeti – amerikai - adatsorok újraelemzését, megvizsgálva vajon létezik-e bármiféle hatás. Emellett, célszerű volna ezt kiegészítése más országok, más személyiségeinek adataival, vajon látható-e hatás és egyáltalán, milyen módszerrel lehetnek legjobban azt kimutatni. Így végső soron választ kaphatnánk egy jelenleg a tudományos folklórba – egy hihető ötlet, amelyet szárnyára kap a hír, és mindenki idézi mert – bele illő elmélet valóságos megalapozottságára.

1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003
Jan. 174 248 246 214 206 200 178
Febr. 217 246 242 241 215 186 167
Márc. 283 295 307 290 244 255 241
Ápr. 306 313 309 302 285 257 265
Máj. 302 319 301 299 318 265 262
Jún. 310 311 353 323 274 240 255
Júl. 308 311 319 310 299 258 305
Aug. 330 290 285 330 299 247 263
Szept. 284 248 276 240 219 257 229
Okt. 227 240 234 276 241 227 228
Nov. 238 217 228 226 190 250 200
Dec. 235 209 228 218 198 201 208
Össz. 3214 3247 3328 3269 2979 2843 2801


1998 1999 2000 2001 2002
Január -38 -15 +12 +1 -8
Február -16.5 +1.5 -12.5 -1.5 +5
Március 0 -14.5 -14.5 +28.5 -12.5
Április -5.5 -1.5 -5 -5.5 +18
Május -17.5 +8 +10.5 -36 +25
Június +20 -36 -9.5 +7.5 +24.5
Július +2.5 -8.5 -1 -15 +44
Augusztus +17.5 +25 -38 +10.5 +34
Szeptember +32 -32 +7.5 +29.5 -33
Október -9.5 +24 -38.5 +10.5 +7.5
November +16 -6.5 -17 +48 -55
December +22.5 -14.5 -9.5 +20.5 -2.5


Vissza a gondolatokhoz, vázlatokhoz