A „Gének, mémek, és a társadalmi evolúció. (Lehet-e evolúciósan stabil stratégia a kommunizmus?) című könyv tézisei
1. A szerző a megjelenés alatt levő könyvében a társadalmi evolúció – biológiai evolúciót alapul vevő – modelljét fejti ki. Abból indul ki, hogy a biológiai evolúció modelljét a 20. század tudománya messzemenően igazolta. Szinte minden jelenséget képes volt értelmezni és nem vetődött fel olyan alternatív elmélet, amely az evolúcióhoz mérhető hatékonysággal és pontossággal képes lett volna leírni a jelenségeket. Ez adta azt a – nem teljesen eredeti – ötletet, hogy a szerző körvonalazza, majd kifejtse, elsősorban társadalomtudományok számára, a biológiai evolúció fogalomrendszerén alapuló evolúciós elméletet. Ennek során a legtöbb fogalom és modell (mutáció, szelekció, evolúció, gének, kromoszóma, evolúciós fülke, rés-konstrukció, szelekciós nyomás, evolúciósan stabil stratégia, evolúciós adaptáció környezete stb.) értelmezhetővé és gyümölcsöző módon alkalmazhatónak tűnt a társadalomtudományokban.
2. A társadalomtudományok számára különösen jól használható az evolúció konstrukciós szemlélete. A biológia – részben - mint túlélést segítő konstrukciók létrejöttét generáló mechanizmusként tekint az evolúcióra. A konstrukció, - ebben az összefüggésben - stabil, összetett, és funkcióval bíró szerkezetként határozható meg. Az élő-világ konstrukciói, olyan evolúciós adaptációk, amelyek adott környezetben az organizmus túlélését és szaporodását segíti azáltal, hogy a folytonosan jelentkező problémák megoldásához eszközként használható. Az adaptációk, a létező struktúrákra épülve, azt alapként, vagy elemként használva, többnyire a meglevőnél nagyobb komplexitású eszközt alkotnak, és a túlélést és szaporodást korlátozó problémára kínálnak megoldást.
Az emberré válás folyamán az evolúciós konstrukciók szerepe egyre meghatározóbbá válik. Végső soron az ember világa - sokkal inkább, mint az állatoké - konstrukciók világa. A kultúra – meghatározása szerint - a mesterségesen létrehozott (és tovább örökített), a társadalmi újratermelésben funkcióval bíró, az egyének és a csoportok túlélését támogató konstrukciók világa. Részben technológiai konstrukciókból áll, mint épületek, gépek, eszközök, amelyeket az anyagi újratermelés alkalmaz. Részben olyan szociális konstrukciók alkotják, mint a piac, a törvény, az állam, munkamegosztás és az osztályok. Végül, de nem utolsó sorban, az ember világában döntő jelentőségű konstrukciókká válnak először az evolúciós pszichológia mentális moduljai, majd a beszéd, az írás. Kifejlett formájában ilyen egyre összetettebbé váló konstrukciónak tekinthető az erkölcs, az ideológia, a művészet, a vallás és a tudomány. A könyv, a tudományos ismeretterjesztés szintjén tárgyalja a kultúra egyes szociális konstrukcióit, és elemzi a társadalmi evolúció néhány érdekes kérdését.
3. A szerző, miközben sokoldalúan bemutatja, milyen hasznos az evolúciós modell a társadalomtudományok számára, a könyv II. részét - az evolúciós modell alkalmazásának példájaként - egy különös probléma elemzésének szenteli. Ha az evolúció valóban olyan hatékony a jelenségek értelmezésére, kíséreljük meg „belefolytatni” a jövőbe. Kérdés: mondható-e bármi az evolúciós modell alapján a jövő társadalmáról? Erre a kérdésre utal az alcímben megfogalmazódó kérdés: „lehet-e evolúciósan stabil stratégia a kommunizmus?” amely eddig legtöbb vitát kiváltotta. Eddigi olvasóim, amikor meglátták az alcímet – részben szakterületüktől, részben vérmérsékletüktől, politikai álláspontjuktól, és egyéni történelmi tapasztalataiktól függő mértékben – vagy „bezárultak” (köszönöm nem kérek ebből!), vagy automatikusan ideológiainak minősítették a kérdés tárgyalását (mondván, az evolúció nem használható előrejelzésre). Még a legmegértőbbek is úgy fogalmaznak: tiszteletre méltó a szerző utópikus gondolatmenete, de ennek semmi köze a tudományhoz (illetve a könyv kommunizmusának semmi köze a valóság kommunizmusához). több banki és tőkepiaci ügyletre van szüksége az átlagpolgárnak.
4. A szerző azonban úgy véli, és egyike a könyv fontos állításainak, hogy a társadalom jövőbeli fejlődése – némi megszorítással és kellő óvatossággal - elemezhető az evolúció módszerével. Egy olyan tudományos programot fogalmaz meg (és követ végig), amely az evolúció tudományos módszerét alkalmazva igyekszik választ adni az általa az alcímben megfogalmazott kérdésre. A fent említett tudományos program lényege a következő:
Az evolúció alkalmas arra, hogy a természet valamely jelenségének „épp így létét” megmagyarázza. Ezt többnyire úgy teszi, hogy „visszafejti” az adott jelenség evolúciós múltját. (Nem állítjuk, hogy az evolúció önmagában tökéletesen képes leírni az „épp-így-létet”. Csak azt állítjuk, hogy nem nélkülözhető a leírás során, de a megvalósult konstrukciókat még más, véletlen, elemek is befolyásolhatták). Általános azonban az egyetértés, hogy nem lehet az evolúció előre jelzésre felhasználni. Az ok: az azt meghatározó mutációs és szelekciós folyamatokat véletlenek és a környezet kaotikus folyamatainak esetlegességei irányítják. Ezért nem lehet előre jelezni pontosan, milyen fajok alakulhatnak ki a földön, mondjuk 20 millió év múlva.
5. Annak ellenére azonban, hogy elfogadjuk az evolúciós folyamat részleteinek előre jelezhetetlenségét, mégis van lehetőség bizonyos következtetések levonására. Az evolúciós előrejelzése a szó szoros értelmében azt jelenti: az egyes fajok egyedeinek genetikai rendszerét pontosan leírjuk. A társadalmi evolúció előrejelzése ennek mintájára az un. kulturális univerzálé által kifeszített mém-struktúra előrejelzését igényelné. Mindkettő, mint láttuk, lehetetlen. Ha azonban figyelmünket nem a teljesen pontos gén- és mém-struktúra kitalálására összpontosítjuk, hanem arra, hogy - figyelembe véve a szelekciós nyomást (a társadalom esetén evolúciós nyomást) gyakorló tényezőket - mondhatunk-e valamit arról, milyen irányokat vesz az evolúció - nem ilyen reménytelen a helyzet. A „mi lehet?” kérdésre a választ, az evolúciós környezet, és az evolúciós nyomást gyakorló tényezők, - vagy az evolúciós pszichológia ismert fogalmával, az evolúciós adaptáció környezete (EEA) - változásának előre jelzése adhatja meg.
6. A szerző ezért figyelmét a 20. században végbement és a társadalmi evolúció feltételeit alapvetően módosító feltételekre összpontosítja. Az állítja, hogy a 21.században új típusú EEA alakul ki. Eredeti értelmezésében az EEA az emberré válás korszakának környezeti feltételeit jelenteti, amely kikényszeríti meghatározott evolúciós adaptációk kialakulását. Ez azt jelenti, hogy az adott környezet szelekciós hatásai és az emberek és közösségek egyre irányítottabb kulturális mutációi eredményként a közösségekben feldúsulnak bizonyos konstrukciókat – beszéd, etnocetrikus szindróma, szerveződések, eszközök stb. – elsajátítani, használni, és továbbadni képes egyedek, és közösségek. (Ez a folyamat egyébként a szó szoros értelmében vett társadalmi evolúció). Azonban míg az eredeti EEA-t az evolúciós pszichológia viszonylag széleskörűen elemezte, ehhez képest kevésbé kutatott – vagy legalább is nem ebben a kontextusban – hogy az emberiség történetében az EEA többször jelentősen átalakult. Alapvetően megváltozott a neolit forradalmat követően (letelepedés, városok, munkamegosztás, osztályok, ideológia, vallás, állam, stb.) majd a kapitalizmus kialakulásával (piac, ipar-gazdaság, politikai demokrácia, egyéni szabadság, személytelen szolidaritás, tudomány). Mindezek a változások alapvető nyomot hagytak a kultúra konstrukcióin. (Pl. érdekes, ahogyan az idegenekre is kiterjesztett bizalom megszületik a piaccal, aminek következménye lehet, az un. ultimátum játéknak a piacos társadalmakban érvényes megértő stratégiája)
7. A könyv II. része tehát sorba veszi a 20. század – szerző szerint – legfontosabb változásait és úgy ítéli, hogy az ezredfordulón alapvetően átalakul a – korábbi szóhasználatunkkal – EEA-ként leírt környezet.
- A gazdag országok felfele lépkednek a Maslow-lécsőkön, és elérnek a tetejére. Emiatt alapvetően ketté válik a hagyományos – az elmúlt 500 évben kiformálódott – boldogság-modell. A boldogságnövekedés trendje megáll. A határ-boldogság a 0-hoz közelít. Nőni kezd azok száma, akik a növekvő szabadidőt nem fogyasztásra, hanem alkotásra cserélik.
- Az elmúlt 500 évben gyakorlatilag korlátlan fejlődés az 1980-as években egyre világosabban korlátokba ütközik. Az emberiség ökológiai lábnyoma túllépi a Glóbusz méretét. A gazdagok életmódjukat csak a későbbi nemzedékek rovására tarthatják fenn. Ez kényszerré teszi a – fogyasztásközpontú - életprogram megváltoztatását.
- A 20. század miközben elképzelhetetlen borzalmakat hozott, egyben az emberi szabadság hihetetlen kitágulására is vezetett. Sokkal inkább, mint bármikor a múltban az egyén és a közösség maga határozhatja meg életprogramját. Két figyelemre méltó jelenség terjed: az önkéntes egyszerűség (voluntary simplicity) és a kommunalizmus. Vagyis, a gazdagabb országokban egyre nő azok száma, akik a korábbi kényszerektől mentesen – vagy jóval kevesebb kényszert tekintetbe véve – hozhatnak döntést arról, miként, kikkel együtt, és milyen formákban akarnak élni.
8. A fenti tényekből a szerző azt a következtetést vonja le, a jövőben a fejlett országokban egyre nőhet azoknak a száma, aki „kilépve” – legalább is részben – a hagyományos kapitalista termelés és fogyasztási rendszerből, a felhalmozódott gazdagságukra támaszkodva olyan életprogramot valósítanak meg, amely megfelel az erős fenntarthatóság követelményének, kevésbé piacos, kevésbé követi az aprólékos munkamegosztást, majd keresve a hasonló élet-programot követőket, saját közösséget hoznak létre. Ez a folyamat a neolit- és a kapitalista-forradalomhoz hasonlóan megy végbe: a kultúra mikro-mutációi, egyéni döntések, fokozatos felhalmozódás, majd billenési-pont szerű átalakulások formájában. Ilyen folyamatként gondolja végbemenni a „kommunista forradalmat”. A szerző úgy véli, hogy 2030-2040 között, a fejlett országok lakosságának 10%-a alakíthat ki a jelenlegitől számottevően eltérő típusú közösséget (lásd még 10. pont). Ellentétben tehát a hagyományos felfogással nincs semmiféle erőszak, nincs elfoglalt posta, nincs erőszakos kisajátítás sem, sőt még mozgalmat sem kíván szervezni a fogyasztásban örömüket lelők meggyőzésére, mondván az emberiség és önmaguk pusztulását siettetik a pazarló és luxusfogyasztásukkal. A (kommunista) forradalmat a hálózatelmélet billenési-pont modelljének logikájára képzeli el.
9. A fenti modell nem használja előre jelzésében az „emberi természetre” vonatkozó feltételezéseket. Nem beszél arról, vajon az ember természete szerint jó, vagy ellenkezőleg rossz volna. A szerző - legalább is ismeretterjesztő szinten - tudatában van, hogy az ezredvég tudománya a korábbinál magalapozottabb képet tud alkotni, az embernek, mint biológiai és társadalmi lénynek a „programozottságáról”. Ez a programozottság azonban a gének és a mémek elválaszthatatlan együtteseként értelmezi az emberi viselkedést. Csupán azt tételezi fel, hogy az ember érzékeli a környeztében végbement változásokat, képes tekintetbe venni cselekedeteinek következményeit, és méricskéli, mi is a jó neki.
A könyv kommunizmus modellje nem beszél arról, mi volna kívánatos. Nem kívánja kitalálni a tökéletes társadalmat, vagyis nem kíván utópiát gyártani. Ezt, - mint köztudott - Marx is visszautasította, de fontosabb számunkra, hogy ez az evolúció modelljével sem egyeztethető össze. Majd a jövő nemzedéke kitalálja, hogy neki mi a jó. Nem kíván tehát bizonyos társadalmi és gazdasági rendszert, sem pedig egy vitathatatlannak minősített etikát rákényszeríteni az emberekre. Miért is tennénk, amikor az etika – mint erre korábban már céloztunk – maga is evolúciós adaptáció, amely bizonyos EEA között jön létre, és ha az megváltozik, bizonyosan vele változik az etika is, vagy kipusztul az adott közösség.
10. A könyv megírása során szembe kellett nézni egy - a szerző számára gyakorlatilag feloldhatatlan – ellentmondással. Az olvasó azt kérdezi – mint ahogy Marxtól is ezt kérdezték barátai: mondjon már „receptet a történelem ’lacikonyhájára’” – mondanék-e valamit arról, milyen is lesz ez a társadalom. De ezt én nem tudom, és, még ha tudnám is, miért mondanám, amikor ahány ember annyiféle kommunizmust képzelhet magának. A majdan létezőt, - ha egyáltalán lesz - létezők evolúciós szelekciója dönti el. Ugyanakkor valamit mégis csak mondani kell. Ezt a keveset – és szükségszerűen általánosat – tartalmazza a könyv közreadott utolsó fejezete.
Ahogyan ma látom inkább valószínű, hogy többféle társadalmi modell él együtt békésen. Az általam leírt kommunizmus képes békésen együtt élni a kapitalizmussal. Ez két dolgot is jelent: egyrészt gazdaságilag fennmaradhat, bár nem lesz olyan csillogó, mint a kapitalizmus kirakatai. A határon normális piaci csere zajlik le (pl. kibuc és amish kommuna). A közösségen belül pedig olyan munkamegosztási-, elosztási-, családi-forma, és irányítási rendszer valósul meg, amelyet az adott közösség a maga számára elképzel, és amelynek sok eleme megjelent a kibucokban.
11. A tudományos programhoz kiegészítés, hogy – mint erről a könyv utolsó fejezete ír – előrejelzéseim szerint egy évtizeden belül megjelennek azok az ágens-alapú programok, amelyek a szimulációs kísérletek számára is megnyitják a kérdés kutatását. Vagyis, megjelennek azok a programok, amely a feltételek változásának függvényében leírják, adott körülmények között, milyen közösség-típusok létezhetnek. A mellékelt cikkben levő – csak megkonstruált - ábrát tehát számítógépes szimulációval is alá lehet támasztani.
Végül is, íme a vita legfontosabb kérdései:
- 1. Működőképes-e az evolúciós nyomás azonosításán alapuló tudományos módszer a társadalmi fejlődés (lehetséges) irányainak azonosítására?
- 2. Lehetséges-e az „evolúció adaptáció környezete” modell logikáját alkalmazni egy még létre sem jött jövőbeli társadalom – hangsúlyozzuk – körvonalainak előre jelzésére?
- 3. Igaz-e, hogy a társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális rendszerek változását és kiformálódását, a mikro-mutációk, és a mikro-szinten zajló szelekciók folyamatosan evolúciósan stabil stratégiákká összecsiszolódó modelljével le lehet írni?