A biztos megoldás csapdája


Miközben a világ az új amerikai elnök beiktatási szertartásán álmélkodva hallgatta a lelkes kommentátorokat – íme bekövetkezett az, amit, senki sem mert volna feltételezni, Amerika fekete elnököt választott magának – a pompázatos beiktatási ünnepségtől alig néhány sarokra, a világ leggazdagabb országának legelhagyatottabb, és legszegényebb fekete gettója található. A fekete elnök nem csoda, inkább az amerikai álom tipikus, de nem általános jelenség. Annak jele, hogy az egykor egységes „fekete szegény osztály” megszűnt. Ám a társadalmi siker tömeges példái mellett a fekete gettók helyzete, - ha ez lehet - rosszabb, mint 40 éve. A szegregáció, és a nyomorúság társadalmi betegsége nem múlt el, legfeljebb, „betokozódott”. A gettókat egyre emelkedő fizikai, és képletes - rendszabályokból, és motivációs különbségből álló, ám a beton-akadályokhoz hasonlóan áthághatatlan - falak választják el a társadalom többi részétől. Hiába próbálja azonban a többségi társadalom elszigetelni magát, a gettók folyamatosan mérgezik a társadalmat, és újratermelik önmagukat.

Pedig csaknem négy évtizeddel ezelőtt felébredt a remény. Amerika hinni látszott Martin Luther King álmában: „egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé.” Az évtizedek során a rasszista előítélet visszaszorult, tömeges felzárkózás indult meg, ám a fekete gettók helyzete reménytelenebb, mint évtizedekkel ezelőtt. A jelzett probléma fényt vethet a hazai romák helyzetére. Kevéssé vagyunk ugyanis tudatában annak, hogy - miként Amerikában - a problémák megoldásának alapvető akadálya, nem az, hogy ne rendelkeznénk válaszokkal. A probléma éppen az, hogy kész válaszokkal rendelkezik a politikai és ideológiai frontvonal minden oldala. A hazai jobboldal nem érzi gondnak a rasszizmust. A közbeszédet „politikailag korrektnek” érzik - túlságosan is. A romák felemelkedését – állítják - nem a hétköznapokban megnyilvánuló rasszizmus megakadályozza, hanem a „cigányok” munkakerülő életmódja, az életüket átható erőszak mintája, alkalmazkodni törekvés gyenge motivációja, a saját jövő iránti felelősség, és a tanulásra való hajlandóság hiánya. A közösségeiket átható, mindent azonnal felélő, a változni akarókat visszahúzó, az alkalmazkodni próbálókat kigúnyoló, „luzer” viselkedésmód. Ez az igazi akadály, – gondolják egyre többen - ehhez pedig, a többségi társadalomnak semmi köze.

A baloldal válasza, jobb szándékú, de nem kevésbé hibás. A fő akadály – állítják - az élet minden területén, az oktatásban, az utcai igazoltatásban, a munkához jutásban, a nyilvános helyeken való megkülönböztetésben, megnyilvánuló egyre kevésbé rejtett rasszizmus. A valóságban öntudatlanul szinte mindenki rasszista, ez egyre gyakrabban tör elő, és jelenik meg nyíltan és agresszíven. Ez akadályozza a romákat, hogy munkát és lakóhelyet találjanak, normális hétköznapi életet éljenek. A gettókba szorítottság, a munka lehetőségétől való megfosztottság azután különösen kiszolgáltatottá teszi őket a szervezett bűnözéssel kapcsolatban levő roma, és nem-roma csoportoknak. A változáshoz a kiindulópont, hogy a törvény eszközeivel visszaszorítani, és eltűntetni nemcsak a nyílt, hanem a rejtett rasszizmus minden megnyilvánulását.

A két nézetrendszer között egyre nő a szakadék: mind kevésbé képesek meghallgatni egymás érveit, mind kevésbé tűrik el a másik nézetét. A jobboldal tagadja a rasszizmus terjedését, és ennek, a probléma orvoslását akadályozó voltát. A baloldal viszont a roma közösség társadalmi integrációt akadályozó, és gyakran visszahúzó életvitelét és kultúráját érintő valamennyi felvetést visszautasítja, mondván, mindez csupán az áldozatok vádolása, olyan dolgokért, amelyről nem ők tehetnek. A kutatások viszont szerte a világon, és hazánkban is azt igazolták: az etnikai kisebbségek helyzetének ellehetetlenülésében, egyaránt szerepet játszik a többségi társadalom, és a kisebbségi – esetünkben a roma - közösség egymást erősítő „disszfunkcionális” működése. Mindeközben a romák helyzete egyre romlik, és ezzel arányban nő a helyzet javulását eredményező minimális változások kritikus tömege is. Nincs közmegegyezés sem a teendőkről, sem a forrásokról, sem az érintett felek kötelességéről.

A rendszerváltás első évtizedében végbement változásoknak nem volt köze a roma kérdéshez. A gazdaság szerkezetének átalakulását, bizonyos típusú szakmák iránti kereslet csökkenését, új szakmák felemelkedését, a települések közötti és azon belüli migrációt automatikus folyamatok vezérelték. Azt azonban lehetett tudni, hogy a világgazdaságba való beilleszkedés kétféle munka iránti keresletet növel meg. Az egyik, a magasan képzettek, a nyelveket tudók, alkalmazkodni képesek, és cserében, magasan fizetettek csoportja. A másik, az alacsonyan képzettek, a rossz munkafeltételeket kényszerűen elfogadók, a sokat és fegyelmezetten dolgozni hajlandók, viszonylag alacsonyan fizetettek csoportja. Azokkal, aki egyik kategóriába sem képesek, vagy hajlandók beleilleszkedni, senki sem foglalkozott. Az adott körülmények között tehát szükségszerű volt a romák – és nemcsak a romák – kiszorulása a munkaerő piacról.

Ezzel párhuzamosan, - részben ennek hatására - bekövetkezett egy másik változás is. Felgyorsult - a korábban is létező, de rejtve zajló - társadalmi szegregáció. A falvakban, a városokban és Budapesten, a rendszerváltás nyerteseinek mobilabb rétegei elvándoroltak magasabb élet-minőséget - jobb iskolát, alacsonyabb bűnözési arányokat, kellemesebb környezetet - kínáló térségek felé. Ennek mértékében azután, a korábban csupán lassan leszakadó települések fokozatosan elszigetelődtek. A környék egyre jobban leértékelődött, a tőke, a munkaerő elvándorlása gyorsult. Végül, az egykor virágzó falvakból, környezetét - köröm alatti, elmérgesedő tüskeként - folyamatosan ingerlő, és veszélyeztető település vált. Lakói fokozatosan elveszítették kapcsolatukat a társadalom egészével. Az nem nyújtott munkaalkalmat, sem pedig olyan oktatási és nevelési intézményt, amelyet lehetővé tette volna felzárkózásukat. Ők nem kínáltak olyan piacot, amelyet érdemes lett volna kihasználni. Elvándorolt hát az üzem, majd a sertés-hizlaló, majd az üzlet, majd a posta, majd a kocsma. Elment a jó jegyző, a jó tanár, a jó lelkész, a jó orvos. Helyükre előbb kevésbé jó, majd rossz, végül semmilyen nem jött.

Ebben a helyzetben az egyetlen megélhetési forrás a segély, esetleg az azt kiegészítő fekete gazdaság. Az élet törvénye: mindent azonnal felélni, mert holnapra már nem lesz. A hétköznapok elmaradhatatlan részévé vált az erőszak, és a közösség minden tagja folyamatosan átéli a megalázó megkülönböztetést. Ilyenkor minden jó-tanács, jöjjön az akár jobbról, vagy balról – miszerint, szorgalmasabban kellene dolgozni, be kellene fektetni a jövőbe, tanulni kellene, este korán lefeküdni, reggel korán felkelni és elküldeni a gyereket az iskolába - értelmét veszíti. A diszfunkcionálisan működő közösség és család azután felerősíti az egyébként is meglevő előítéleteket. Ezzel a szegénységből és kulturális különbségekből fokozatosan - az egyént és a közösséget egyaránt fogva tartó - társadalmi csapda jött létre. Mivel a közösségi felemelkedés előtt áthághatatlan akadályok emelkedtek, aki tehette egyéni menekülési utat választott. Elmentek azok, akik követhető mintát mutathatnának, akik segíthetnének a többieknek. A közösség megfosztatott értékeitől, és erőforrásaitól, de épp így példaképeitől. A távozókat, azonban nem csupán a jobb élet motiválta. Azért mennek el, mert a közösségük, ahelyett hogy felnézne rájuk, rejtett irigységgel, - mint amerikai gettókban, „fehéreket majmolóként” – lenézte őket. Ők pedig, igyekeznek elfelejteni, honnan is jöttek, elrejtik kulturális gyökereiket. Ám ez, még ha egyébként sikeresek is, nagy teher.

A történet ilyetén alakulása kiszámítható lett volna, de nem számoltuk ki. Ma is kiszámítható, mi lesz a következménye annak, ha nem történik változás. Ami korábban „csupán” eltérő - az együttélést, hol színesítő, hol zavaró - kulturális különbség volt, mára társadalmi csapdává vált, amely fogva tartja azt, aki belekerült, de akadályozza az egész társadalom fejlődését. A válság szorításában azonban többnyire a „mi közöm hozzá”, illetve a „quick fix” reflexszei működnek. A megoldás helyett mindenki inkább bűnbakot keres, a felkínált megoldások a legjobb esetben is csak a tünetek enyhítésére elegendők. Az elmúlt évtizedek minden nemzetközi tapasztalata: ez a probléma nem múlik el magától, de még enyhülni sem fog. Minél tovább késlekedünk, annál súlyosabbá válik. A megoldáshoz a politikai és ideológiai frontvonalakon átnyúló egyetértés szükséges. Ha szót értünk egymással, a siker mindnyájunké. Ha nem tanulunk, akkor a kudarc lesz közös.

Vissza a gondolatokhoz, vázlatokhoz