Félreprogramozott nemzedék?

„Berendezni egy üres szobát bútorokkal, egy dolog. Folytatni azt, és telezsúfolni, míg le nem szakad a padló, egészen más dolog. Ha képtelenek leszünk (mindenki számára) elegendő terméket előállítani, csak az emberiség régi, és fájdalmas szerencsétlensége folytatódik. Ám ha szem elől tévesztjük azt, amit már megoldottunk, és nem vagyunk képesek továbblépni a következő feladathoz, az éppen ilyen tragikus volna”. Ezekkel a mondatokkal fejeződik be K. Galbraith, csaknem fél évszázaddal ezelőtt íródott, a „Bőség társadalma” című könyve. A nemrég, 98 éves korában, elhunyt neves közgazdász gondolatait sokan pusztán a kapitalizmust kritikával szemlélő tudós túlzó ítéletének minősítették. Abban az időben még az USA is a boldogság anyagi „infrasturktúrájának” megteremtésével küszködött. Napjainkban azonban Galbraith előrejelzése a fejlett világ átlagpolgárát szorosan érintő üzenetet hordoz.

A korábban csak a szűk elit által birtokolt luxus-javak, meghökkentően gyorsan jutottak el a fejlett társadalmak többségéhez. A gépkocsi 40, a telefon 30, a színes TV 20, a számítógép 10, a mobil telefon 5 év alatt vált hétköznapi fogyasztási cikké. 1900-ban – még a világ fejlett részein is - a soványság a szegénység, a kövérség a gazdagság jele. 2000-ben – már a fejlődő világban is - a soványság a gazdagság, a kövérség a szegénység jele. Az ezredforduló évében több ember halt meg a túltápláltság, mint az alultápláltság miatt. Többeket sújt a fogyasztói életmód generálta depresszió, mint a hajléktalanság. A globalizálódó világ szinte észrevétlenül - nem mindenütt, és nem mindenki számára ugyan – megoldott egy sor az emberiséget évezredekig kínzó problémát, ám eközben, egészen újfajta problémák keletkeztek.

Az emberek túlnyomó többségének életét évezredekig a látástól vakulásig, a gyermekkortól szinte a haláláig tartó munka határozta meg. Ennek ellenére a létfeltételek elképzelhetetlenül szegényesek voltak, az egyén sorsa pedig, a - többnyire szerencsétlenségeket hozó - véletlenektől függött. Ám napjainkra a globális „fogyasztási piramis” csúcsán 500 millió ember birtokolja a kényelem és a jólét, sokáig csupán a leggazdagabbak számára elérhető eszközeit. A „fogyasztási piramis” talpazatát alkotó legszegényebbek száma az elmúlt évszázadban 4 milliárd főre nőtt, míg a csúcs és a talpazat közzé beékelődő törzsben – ahova mi magyarok is tartozunk – a felzárkózó, de szűkösséggel küszködő országok csoportjában, 2 milliárd ember keresi a boldogság kék madarát.

20 ezer dollár/fő nemzeti jövedelem táján a pénz boldogságnövelő hatása hirtelen lecsökken. Az elmúlt napokban napvilágot látott a globális „boldogság-index”, - amely 178 nemzetet, aktuális „boldogság-mutatójuk” alapján rangsorolt - meghökkentő eredményeket mutat. A lista-vezető első 10 helyen jórészt Közép-Amerikai országok találhatók (!), míg a sereghajtók afrikai és a rendszerváltó volt szocialista országok, - döntően a Szovjetunió utódállamai lettek. A világ leggazdagabbjai közül a Németország a 81., japán a 95., Anglia a 108., míg az USA 150. A boldogság-verseny befutója - a Föld legboldogabb országa - a maga 2.900 dollár/fő nemzeti jövedelmével, a legszegényebbek között található a Csendes Óceáni szigetecske, Vanuatu. A gazdagok klubjában az ember jól-léte kevésbé a jövedelmétől és a fogyasztásától, mint inkább választott életmodelljétől függ. Az átlagpolgár azonban végcélnak, és nem eszköznek tekinti a fogyasztást. Elégedettségét a fogyasztás-versenyben elért - és mások számára is láthatóvá tett - helyezésétől teszi függővé. Soha nem a nálánál szegényebbekkel, mindig a gazdagabbakkal veti össze magát. Így gazdagodása és szélesülő lehetőségei ellenére - boldogtalan. A szinte korlátlan fogyasztás inkább kielégületlenséget kelt, a passzív szórakozással kitöltött szabadidő unalma frusztrációt okoz, a végletekig felsrófolt elvárások teljesíthetetlensége pedig, depressziót szül.

Paradox módon, a fogyasztási piramis törzsét - a feltörekvők klubját - alkotó mintegy 2 milliárd embert van a legnehezebb helyzetben. Bár az ő életfeltételeik javulnak a leggyorsabban, helyzetüket mégis szinte kilátástalannak látják. A nemzeti nyomorból kiléptek, de szorító a szűkösség további enyhülését csupán a fogyasztás növelésétől remélik. Bekapcsolódva a globális gazdaságba, reményt kaptak ugyan a vágyott fogyasztási javak megszerzésére, ám eközben a növekvő társadalmi különbség rendre „lenullázza” az elért eredményeket. Mindenki a nálánál gazdagabb nemzetekkel, térségekkel, szakmákkal és személyekkel veti össze magát. Ezért érzi a Kelet-Európa elviselhetetlennek a kényszerű egyenlőségből, a teljesítménytől - és persze gyakran a véletlenektől - függő egyenlőtlenségbe való átmenetet. Sőt, a felzárkózás reménye is elveszni látszik: ha a világ a gazdagok klubjában szokásosnak megfelelően szeretne fogyasztani – márpedig miért ne szeretne - ehhez több mint háromszor akkora Föld kellene, mint amilyen Glóbuszunk valóságos mérete. A fogyasztás színvonalának kiegyenlítődését tehát a Föld ökológiai lábnyomának elfogadhatatlan szélesülése lehetetleníti: a vágyott „boldogság-javak”, - autó, lakás, kényelem - költségei az egekbe szöknek.

A 21. században felnövekvő nemzedékek boldogsága már nem az örökül kapott nemzeti és magán vagyontól, inkább a szülők által átörökített életprogramtól függ. Az évszázadokon keresztül formálódó életprogram „letöltése” a közvetlen életközösségre – a családra, és a nagyszülőkre - hárult. A 20. század során a „programozásban” előbb az iskolának jutott növekvő szerep, majd a század vége felé, a kortársi csoport hatása lett meghatározó. Azt, hogy a fiatal miként él, mire törekszik, mit gondol fontosnak, inkább befolyásolják a szomszédok azonos korú csemetéi, mint a szülői óhajok. Az, hogy tanul-e, vagy szórakozik, sportol-e vagy diszkóba jár, teát, vagy vodkát iszik, csapatba verődve múlatja az időt, vagy otthon segít, esetleg házi feladatát írja meg, tudománnyal, vagy ezoterikus mítoszokkal „tömi” az agyát, Shakespeare-t vagy pornó-filmet néz a moziban, nem a szülők óhaja, nem is az iskola elvárásai, hanem a kortársi közösség mintái szabják meg. A mintát pedig egyre inkább a média teremti, és a hirdetési ipar juttatja el ellenállhatatlan üzenetként a fiatalokhoz.

2006-ban egy tucatnál több fejlett és fejlődő országban elvégzett, több ezer 13-18 éves fiatal életfelfogását elemző felmérés alapvető változásokat jelzett. Az optimizmus aggodalommá vált, a rózsaszínű jövő helyén egy baljóslatú világ képe rémlik fel, a milliomossá válás vízióját felváltotta a pénzügyi biztonság reménye, az előre jutás helyett inkább az élet élvezésének lehetőségét keresik, az ambíciók helyét az apátia foglalta el a fiatalok értékrendszerében. A szülők, vagy éppen az előző generációk életmodellje egyre kevésbé elégíti ki a fiatalokat. Nem lelkesítő a kemény munka, elkedvetlenítő a fegyelem, visszariasztó a felelősség-vállalás. A fiatalok zavartalanul élvezni akarja az életet, kevesebb szabályt, több spontaneitást szeretnének, főként pedig, megszerezni, elérni, kipróbálni és elfogyasztani, amit mások, és még egy kicsivel többet. Bár a kutatók – elsőként két neves magyar, Scitovszky Tibor, és Csíkszentmihályi Mihály – régóta felhívták a figyelmet a kielégülés és az alkotás generálta öröm közötti különbségre, a baby-boom nemzedék gyermekeinek többsége, a könnyebbik utat választva, inkább a gyönyör-keresés programját „töltötte le”. Egyre kevésbé, és mind kevesebben vállalják a kitartás, fegyelem, és a teljesítmény értékeit. Nem értelmezhető számukra, de nem is érdekli őket Scitovszky kutatásokkal alátámasztott megállapítása: „Nem lehet egyszerre maximálisan jó közérzetünk, és örömökben gazdag életünk”. Hiába teszel eleget a nap minden percében pillanatnyi igényeidnek, nem lelsz boldogságra. Ha valódi örömökre vágysz, akkor el kell fogadnod, hogy komfort-érzeted sérül. Csak az elhalasztott kielégülés kiváltotta feszültség – „no pain, no gain”, mondja az angol - lekűzdése kínál igazi örömöket.

Az igaz boldogság – Csíkszentmihályi kutatási szerint – a flow állapot elérése. Arról faggatta kísérleteinek hétköznapi alanyait, mikor éltek át valódi, évtizedekkel később is emlékezetes boldogság-élményt. Meglepetésére a válaszadók nem kielégülés-állapotról, hanem erőfeszítésről, és küszködésről számoltak be neki. Igazi boldogságot egy nehéz probléma – nem kizárólag tudományos, és művészi alkotás, de éppen így, egy sportteljesítmény, a hobbiban elért eredmény, vagy akár a ház körüli munka – megoldása jelentett számukra. Felidézték, miként kényszerültek képességeiket mozgásba hozni, figyelmüket összpontosítani, és erejüket összeszedni. Lett légyen az bár egyszerű fizikai munka – pl. egy kert rendezése – eredménye, úgy emlékeztek vissza az igazi boldogságra, mint a jutalmát önmagában hordozó erőfeszítésre. Ennek alapján Csíkszentmihályi elgondolkoztató következtetésre jutott: aki gyermekkorában nem sajátítja el a tudás megszerzésének képességét, a figyelem, a fegyelem, és a teljesítmény motivációját, az örökre ki van rekesztve az igazi boldogságból.

Jól példázza ezeket az eredményeket a gumicukor teszt néven elhíresült kísérlet. A pszichológusok azt vizsgálták, mit választanak a négy-öt éves, érzelmeiknek még nehezen parancsolni tudó gyermekek: az azonnali kielégülést, vagy a későbbi nagyobb jutalmat. A kísérletben az óvó-néni egy csomó gumicukrot tett eléjük, majd azt mondta: most kimegyek 10 percre, a cukrot megehetitek, amíg kint vagyok, de ha nem vesztek belőle, ha visszajövők megduplázom és az lesz a tiétek. A kísérlet arra az - első pillantásra nem túl sokat mondó - eredményre vezetett: voltak, akik ellent tudtak állni a kísértésnek, és voltak, akik nem. Az igazi meglepetés akkor érte a kutatókat, amikor évek múlva egy követéses vizsgálat keretében azt nézték meg, mi lett a kísérlet alanyaiból. Az eredmények azt mutatták, akik képesek voltak elhalasztani szükségletük azonnali kielégítését, azok az életben sikeresebbek, önállóbbak, stabilabb személyiségűek lettek, akik viszont nem tudtak parancsolni önmaguknak, azok kudarckerülők, és kevésbé sikeresek lettek.

A 20. század második felében a felcseperedő nemzedéket a kortárs csoport fogyasztás-orientált, élvezet-kereső, felelősség-elhárító, a fegyelmet elutasító életmodell követésére programozza, és e program „letöltése” alól az egyén nehezen tudja kivonni magát. A következmény: a 21. században egyre mélyülő szakadék kezd kialakulni a fejlődő, illetve a fejlett világ fiataljainak motivációja és tanulási eredményei között. Egy nemrégiben megismételt angol felmérés szerint tartósnak ígérkezik a tudományok és ezen belül a matematika csökkenő népszerűsége. A diákok tömegesen fordulnak el az unalmasnak, nehéznek, és szorongást keltőnek tekintett tantárgyaktól, és választják a könnyebben elsajátíthatónak, és élvezetesebbnek tekintett pszichológiát, és a média-tanulmányokat. A szorongást itt - egyebek mellett – a vizsgán való megfelelés bizonytalansága váltja ki. Ezt az eredményt mutatja más oldalról az a felmérés, amely szerint azokban az országokban (Japán, Kína, Dél-Korea) ahol a diákok szoronganak a matek eredmények miatt, ott a teljesítmények magasabbak, mint ahol (ez a legtöbb nyugati társadalomban) a diákok közömbösen szemlélik elért eredményeiket. A fejlett világ diákjait egyre kevésbé érdekli az iskolai teljesítmény. Ők a korosztályi csoportnak akarnak megfelelni, az pedig, a legkevésbé sem az iskolai teljesítményre kihegyezett.

A 21. században kiéleződik a fogyasztás generálta boldogság-modell vágya és megvalósíthatósága közötti ellenmondás. Egyre több pénz kell a fogyasztáshoz, mert szélesedik a megszerezhető dolgok választéka. Az állandó összehasonlítás miatt egyre nő a demonstrációs okokból – azért és olyan kell, ami másoknak már van - megszerzendő dolgok mennyisége. S mivel minden előbb utóbb márkanévvé válik, egyre drágább lesz hozzájutni. Végül, a választék szélesülése megfordítja a kognitív disszonanca hagyományos modelljét. Régen, választásunkat követően, öntudatlanul is arról győztük meg magunkat: jól döntöttük. A legújabb kutatások azonban arra utalnak, az áttekinthetetlen választék miatt, döntésünket követően a „biztos rosszul választottunk” érzése erősödik. Így a választék szélesedésével inkább frusztráltabbak leszünk. Nő a kényszeres – nem a valóságos szükséglet kielégítése érdekében, hanem pusztán a vásárlás aktusa jelentette kielégülés miatt - fogyasztók aránya. A „boltkórban” szenvedők aránya ma eléri a fogyasztók egynegyedét.

A 20. század elején a szegénység alapvetően társadalmi kategória volt. Osztályhelyzethez kötődött, a társadalmi pozícióból fakadt. A 20. század végén a szegénység mindinkább életprogram-függő. Ha a megfelelő életprogramot „töltötted le”, annak ellenére, hogy szüleid szegények voltak, meghökkentően hamar feljuthatsz a hierarchia tetejére. Ám hiába származol gazdag családból, meglepően gyorsan elveszítheted pozíciódat, és lecsúszhatsz. Az életpálya elemzések azt mutatják, hogy a 20. század második felében, a fejlett országokban, egyforma valószínűséggel lehet feljutni a társadalmi hierarchia aljáról a tetejére, mint a tetejéről, az aljára. Sem a kiemelkedés, sem a lecsúszás nem a véletlen szerencse (lottó nyeremény) vagy szerencsétlenség (tőzsdekrach), hanem a megvalósuló élet-program következménye. „A siker receptje” című, a 20. század gazdasági siker-történeteit feldolgozó könyvem megírása végén tudatosodott bennem, hogy a 20. század gazdaságtörténetét alapvetően formáló hőseim mindegyike – H. Fordtól, és L. Straussztól kezdve, R. Kroc-on, és Sam Walton-on keresztül, A. Growe-ig, Bill Gates-ig és S. Jobs-ig – szegény, legfeljebb középosztálybeli családból származtak. Ami közös volt bennük a sikerre vezető életprogram: kitartás, sikerkereső beállítódás, nyitottság, tanulóképesség, és motiváció, felelősség-, és kockázat-vállalás. A gazdagság viszont mintha inkább hátrány volna. Ez a felismerés vezette Buffett Warrent – a világ egyik leggazdagabb emberét - hogy megfogalmazza öröklésre vonatkozó nézeteit: „Juttass annyit gyermekeidnek, hogy szabadon foglalkozhassanak azzal, amivel akarnak, de gondod legyen rá, ne örököljenek annyit, hogy ne kelljen valamivel foglalkozniuk”. Tisztában van vele, hogy ha nem kell megküzdened a sikerért, ha mindent, amire csak vágysz a tiéd, ha nincsenek korlátok, és kötelességeid - ez a kudarc életprogramja. Ezért a kudarcért – akár ha gazdag voltál, akár ha csak szerettél volna megadni mindent gyermekeidnek, amit te nem kaptál meg - ne a társadalmat hibáztasd. Ezért te, - a programozásra hivatott szülő – vagy a felelős.