A büntetés dicsérete


A társadalom létrejöttét elemző cikkek egyöntetűen az ismeretlenek között is általánosan megnyilvánuló együttműködési készség szerepére helyezik a hangsúlyt. (Fowler, J.H. 2005.) Egyrészt, csodálják az emberi fajnak ezt az – állatvilág más egyedeitől megkülönböztető – jellegzetességét. Másrészt viszont, csodálkoznak azon is, miként lehetséges ez, lévén az egyéni rátermettséget maximalizáló evolúció szempontjából, az együttműködés hátrányos is lehet. Más lények előnyben részesítése a szűkösen rendelkezésre álló „javakról” felosztásánál saját rátermettséget csökkentő, miközben a kedvezményezett előnyre tesz szert. Az evolúció logikája ezért az önérdek korlátok nélküli érvényesítését sugallná. A valóságban azonban a „szociális” lények populációi evolúciósan sikeresek (Csányi Vilmos. 2002.), és az ember világában is azok a közösségek a legfejlődőképesebbek, amelyekben széleskörűen működnek együtt – hangolják össze a tevékenységeket, osztják meg az információt, és az erőforrást – nem rokoni kapcsolatban levő egyedek. (Shennan, St. 2002.)

A kutatások sokáig természetes alapfeltevésként fogadták el, hogy a közösségeket a „jó-tett” (mások érdekeinek jó-szándékú tekintetbe vétele) tartja össze. Ehhez képest, a büntetésnek, és a mögötte megbúvó érzelmeknek, a bosszúnak és az irigységnek kifejezetten rossz a híre. Ezekben az átlagemberek a pro-szocialitást gyengítő tényezőket látták. Az elmúlt években azonban egyre több, kifejezetten a büntetés hatásainak vizsgálatára irányuló kísérletet hajtottak végre. Ezek eredményei jóval árnyaltabb képet festettek a büntetésnek és a szankcióknak a közösség működésében betöltött szerepéről. A cikk összefoglalja ezeket az eredményeket és bemutatja a - részben intézményesülő - büntetésnek a közösségek fennmaradásában betöltött szerepét.

A közvetett büntetés

Az altruizmussal - saját erőforrások ellenszolgáltatás nélküli átengedésével – szemben a büntetés olyan cselekedetként határozható meg, amely egy partnerrel való együttműködés lehetséges változatai közül (1) neki kárt (költséget) okozót választja, (2) olyan indítékból, amely a válasz a másik (vélt vagy valóságos, múltbeli, vagy jövőbeli) cselekedetére. A büntetés fenti meghatározásából következik, hogy a jelenség döntő mértékben az ember (és csak kisebb mértékben az állatok, azon belül is az emberszabásúak) tulajdonsága, hiszen megjelenik benne a másodrendű intencionalitás szintjéhez kötődő „gondolkodás”. A büntetési akció alapja a másik fél bennünket érintő akciójával kapcsolatos várakozásunk, majd az akciója által előidézett hátrány, és a feltételezésünk, hogy cselekedhetett volna/cselekedhetne másként is.

A büntetés sok szemszögből is elemezhető. A pszichológia, a mások viselkedésével kapcsolatos várakozásában való csalódás kiváltotta érzelmeket vizsgálja. A humán etológia, a csalódás, illetve az erre válaszként megjelenő düh, vagy éppen bosszú evolúciós gyökereit kutatja. A jog-tudomány a büntetés társadalmilag legitim mechanizmusait, és a konkrét büntető intézmények működését írja le. A szociológia a közösségekben élő ember, büntetéssel kapcsolatos beállítódását, míg a történelem-tudomány a fejlődése során kialakuló büntetés intézményi formái, és azok szerepét törekszik megérteni. Ebben a cikkben az egyén büntető akcióinak a közösség fennmaradására gyakorolt – és a kísérletekben feltáruló – hatásait elemezzük majd. Kiindulva a büntetés általános elterjedtségének tapasztalatából, feltesszük a kérdést: vajon a társadalom, a büntetés ellenére, vagy éppen a büntetés eredményeként létezik.

A büntetés már része volt a legelső - az ismétléses fogolydilemma (IFD) játék számítógépes szimulációjára épülő - kísérletnek. (Axelrod, R. 1990). Az IFD játékban a kölcsönható partnerek választhatnak az „együttműködő” és „nem-együttműködő” viselkedés között, és ennek következményeképpen, - a kifizetési mátrix alapján - meghatározott pontokat kapnak. A kísérletben ugyan számítógépes programok „játszottak” egymással több meneten keresztül, de a programok kidolgozójuk személyiségét, és a közösségbeli viselkedésről alkotott feltételezéseit tükrözték. A játék ilyen általános feltételek mellett megválaszolhatóvá tette a kérdést: milyen viselkedés vezet a sikerre egy emberi társadalomban? A versenyben végül győztes tit-for-tat (TFT) program két sorból állt: először működj együtt, majd tedd mindig azt, amit partnered az előző lépésben. Ez az „pofon-egyszerű” stratégia – a későbbi elemzések szerint - négy alapelvre épült: (1) előlegezd meg a bizalmat, (2) soha ne csalj elsőként, (3) mindig add vissza, ha becsaptak, (4) ne büntess megtorlóan (sorozatban).

A TFT stratégiában háromféle, büntetésként interpretálható lépés azonosítható. Először, a játék indulásakor, az együttműködést választó fél, partnerének „nem-együttműködő” lépését, – önzésből, vagy bizalmatlanságból eredő – büntető, „csaló” lépésként értelmezheti. Másodszor, a TFT, a „csaló” lépésre, büntető jellegű, nem-együttműködéssel válaszolhat. Harmadszor, egyes stratégiák esetén előfordul – a TFT soha – hogy a partner „csaló” lépésére, megtorlóan büntető „nem-együttműködő” lépések sorozatával válaszoltak. Az a tény, hogy a siker-stratégiának is része a büntetés már utalt arra, hogy nélkülözhetetlen része az ismeretlen partnerrel való – hatékonysági követelményekre is tekintő – együttműködésnek. Ugyanakkor az is világossá vált, hogy az ismétléses játék esetén, csak meghatározott büntetési stratégia vezet sikerre. Nem célszerű– még ha csak bizalmatlanság miatt is - a játékot „nem-együttműködéssal” kezdeni. A tapasztalatok szerint ezt a másik – egyébként együttműködő - fél büntetésként interpretálja, és hosszabb távon visszavonhatja együttműködési készségét. Másrészt, viszont – és sokak számára ez még nehezebben tűnt elfogadhatónak – a nem-együttműködő partner, a leghatékonyabban, figyelmeztető célú, de következetesen alkalmazott „büntető” – „nem-együttműködő” – lépéssekkel nevelhető. Nem remélhető ugyanis – ellentétben sokak feltételezésével - hogy a csalónak majd megjön az esze. Büntetés hiányában - éppen az ellenkezőleg - újra és újra megbizonyosodik arról, a „csalás” kifizetődik. Harmadrészt ugyanakkor, nem érdemes megtorlóan büntetni: ez megakadályozza, hogy ha partnerednek „megjött az esze” visszatérhessen a normális együttműködéshez.

Az IFD játék sikere nyomán az idők folyamán egyre több együttműködési helyzetre vonatkozó játékelméleti modellt dolgoztak ki. A következő „játékcsalád” tagjai diktátor-játék (DJ), és az ultimátum-játék (UJ) volt. (Guth, W. et al. 1982). Ezek lényege: a játékvezető valamennyi pénzt ad (általában az adott közösségben elérhető egynapi átlagfizetését) az egyik játékosnak, amelyet ő tetszőleges arányban megoszt önmaga és egy másik kedvezményezett (K) személy között. A DJ-ban a K-nak passzív a szerepe, legfeljebb elmerenghetett a felosztáson. Az UJ-ben viszont lehetősége van „visszalőni”: mérlegelheti, elfogadja, vagy visszautasítja az ajánlatot. Ha egyetért a felosztással, akkor mindkét fél megkapja a felajánlott felosztásból neki járó részt, ha viszont elutasítja, akkor egyikük sem kap semmit. A UJ-ben a büntetés – hasonlóan a TFT-hez – közvetett jellegű. Az ajánlat visszautasítása altruista büntetésnek tekinthető: saját költségen (a visszautasítás miatt nem kapok semmit) büntetem meg a - szerintem nem méltányos – felosztót, hiszen ő sem kap semmit.

A különböző közösségekben végrehajtott kísérletek az emberre univerzálisan jellemző viselkedési mintát tártak fel. Egyrészt, minden társadalomra jellemző, hogy a méltánytalanság – amelynek megítélése persze eltérő a különböző társadalmakban - büntetést von maga után, és a kiváltott büntetés arányos a méltánytalanság mértékével. (Henrich, J et al. 2006) Ugyanakkor, a szakembereket meghökkentette, hogy - a várakozásokkal ellentétben - a fejlett piacgazdaság polgárai meghökkentően együttműködően, és igazságérzettel közelítettek az ismeretlenekhez. Ez a tény a közgazdaságtan alapfeltételezésének – a racionális, és saját érdek maximalizálására törekvő egyed – tükrében váratlan.(Camerer, C. F. et al. 2006). A gazdasági racionalitás ugyanis azt sugallja: minél kevesebbet engedj át, és ha bármilyen keveset adnak is, azt fogadd el. Ehhez képest a „piacos” polgárok DJ-ban – amikor a másik fél még „visszaszólni” sem tud – hajlandók 25-30 százalékot átengedni. Az UJ-ban pedig – amikor a másik félnek aktív szerepe volt, elfogadja-e a felosztást, vagy sem és ezzel befolyásolja a saját nyereséget – a résztvevők jelentős százaléka 45-50 közötti felosztást választott, és a 30% alatti ajánlatot rendre visszautasítják.(Henrich, J. 2006). Ezzel összevetve viszont – szintén váratlan módon - a közösségibbnek gondolt „piac előttiek” az idegenek iránt jóval kevésbé voltak méltányosak, és velük kevésbé együttműködők.

A következő kísérlet-típus, az un. közös javak játéka (KJJ) volt. Ebben egy kisebb, 4-5 fős csoport minden tagja kap valamilyen pénzösszeget, amelynek egy általa szabadon eldönthető részét „befektetheti” a közösbe. A játék vezetője a csoport-tagok önkéntes felajánlásaiból összeálló befektetést megnöveli (pl. megkétszerezi), majd azt egyenlő mértékben visszaosztja a tagoknak. Ezzel egy különös szociális dilemma jön létre: az egyéneknek, a saját pénz egy részéről a közösség érdekében történő lemondás - a közös vagyon megnövelése és visszaosztása miatt - jó üzlet. Ám még nagyobb a csábítása nem beadni pénzt, viszont részesülni mások befektetéseinek hozadékából. S valóban, a kísérletek első menetében, a résztvevők túlnyomó többsége számottevően hozzájárult a közöshöz, a társak önző viselkedésének hatására a befektetési hajlandóság gyorsan lecsökkent, és végül gyakorlatilag megszűnt.(Fehr, E et al. 2003.a.) A közösség-barát befektetők, a társak potyautas viselkedésének hatására visszavonják a befektetési hajlandóságukat. Ellentétben azonban a FD játékkal, ahol a TFT közvetett és önmagának is kárt okozó büntetése többnyire észre térítette, és visszavezette az együttműködéshez a csaló partnert, a KJJ-ban az együttműködés visszavonása a közösség széteséséhez vezetett.

Az altruista büntetés.

Az eddigi kísérlet-típusok alapváltozataiban a büntetés csak közvetetten volt jelen. Az 1990-es évek végén azonban elkezdődött a közvetlen büntetés „aktusának” bevezetése a játékokba, és ez a kiegészítés új és érdekes eredményekkel kecsegtetett. (Fehr, E. et. al. 2002) A büntetést kétféle formában alkalmazták: vagy a résztvevő érintett (aki szenvedő alanya volt az általa igazságtalannak tekintett felosztásnak), vagy a kísérletekbe beillesztett harmadik fél, megítélve a lezajlott cserét, a rendelkezésére bocsátott összegből – tehát saját költségén! – tehetett igazságot, megbüntetve a felosztót. A büntető, egységnyi saját pénzen, ezt meghaladó mértékben, mondjuk, két-, vagy három-egységnyi levonást idézhetett elő - ezzel mintegy megleckéztetve - az igazságtalannak minősített felet. A büntetésnek ezt a típusát altruista büntetésnek (AB) nevezték, mivel: (1) a büntető saját forrásait csökkenti, (2) nem kap közvetlenül nyereséget érte, (3) a konkrét „célszemélynek” viszont kárt okoz. A büntetés „költsége” mindenképpen megfontolásra késztet: össze kell vetni a büntetés mértékét, a lejátszódott eseményből kiolvasható igazságtalanság mértékével, és saját anyagi érdekével. A közgazdaságtan hagyományos feltételezése alapján azt várnánk, hogy racionális ember nem dob ki pénzt megbüntetni másokat, amiből nem származik közvetlen haszna.(Boyd, R. et al. 2008?) Még kevésbé várható, hogy az egész ügyletben közvetlenül nem érintett „harmadik” fél, - saját költségen -megbüntet egy ismeretlent, mert igazságtalannak minősítette annak, egy másik ismeretlen személlyel szembeni viselkedését.

Az első, célzottan AB-t alkalmazó kísérletben, 240 egyetemi hallgató vett részt, akikből négy-fős csoportokat alkottak. (Fehr, E. et al. 2002) A csoporttagok mindegyike 20 pénzegységet kapott, amelyet vagy megtarthatták maguknak, vagy egy tetszőleges részét „beadhatták” a közösbe. Ez a közös vagyont a kísérletvezető megszorozta 1.6-al és egyenlő arányba visszaosztotta a résztvevőknek. A csoportok felének viszont megadták azt a lehetőséget, hogy a befektetési akció lezajlását követően, amikor mindenki megtudhatta az egyes tagok befektetéseinek mértékét, saját pénzből, – 1 pénz árán, 3 pénz levonással – büntethette azokat, akiknek a hozzájárulását alacsonynak találták. A játék 10 meneten keresztül folyt, és a csoportok tagjai folyamatosan változtak, így az ismételt találkozásból származó torzító hatásokat is kiküszöbölték.

A kísérletben világos büntetési stratégai rajzolódott ki. (Fehr, E. et al. 2002. 137-138). (1) A résztvevők túlnyomó többsége (84.3 %) legalább egyszer büntetett, 34%-a több mint ötször, és csaknem 10 %-a több mint tízszer. (2) A büntetések 75%-át a magas-szintű befektetők hajtották végre, az alacsony szintű befektetők rovására. (3) Minél alacsonyabb volt egy résztvevő hozzájárulása a „közöshöz”, annál gyakrabban, és annál nagyobb mértékben volt tárgya a büntetésnek. (4) A büntetés hatására a korábban alacsony szintű befektetést „produkáló” résztvevők befektetési hajlandósága jelentősen nőtt. A büntetés lehetősége mellett az átlag-befektetések mértéke csaknem kétszerese volt a büntetés nélküli helyzetnek. (5) Ugyanez fordítva is érvényesült: amint kikapcsolták a büntetés intézményét, a befektetési hajlandóság azonnal visszaesett, és harmadára csökkent. A kutatók a kísérlet lezajlását követően kérdőívvel elemezték a résztvevők viselkedésének motivációját, és arra a következtetésre jutottak, hogy a célzottan és bosszúálló következetességgel alkalmazott büntetést nem a közösségi-befektetés preferálása, hanem a potyautasok viselkedése által kiváltott negatív érzelmek irányították. Ez arra utalt, hogy nem a „jó-szándék” és a közösségért érzett aggodalom, hanem a csalás ténye kiváltotta felháborodás, és bosszúvágy előidézte a büntetést, és vezetett a – végső soron a közösség érdekeit szolgáló - befektetési hajlandóság emelkedésére.(Bhattacharje, Y. 2006)

Az eredmények egyértelműen mutatták, hogy – ellentétben a közgazdaságtan klasszikus paradigmáinak - a valóságos emberek (1) előszeretettel, (2) saját költséges is, (3) bár nem egyenlő mértékben, és nem egyforma stratégiával, hajlamosak büntetni. (Henrich, J et al. 2006) Az elmúlt évtizedben legalább 50, a legkülönbözőbb fejlettségi szinten levő, eltérő természeti és társadalmi körülmények között élő csoportban végrehajtott kísérletek azt mutatták, hogy nem csupán az együttműködési készség (és ennek hátterében jelen levő altruizmus) tekinthető általános és magyarázatot igénylő emberi tulajdonságnak. Épp így általános, – de tulajdonképpen még meglepőbb és éppen ezért még inkább magyarázatra szorul - az altruista büntetés hajlandóság is: nevezetesen hogy a föld legkülönbözőbb pontjain élő ember hajlandó saját költségén másokat megbüntetni – még akkor is, ha neki ebből semmi közvetlen haszna nem származik. (Hauer, Ch. Et al. 2006?). A büntetési hajlandóság ilyen elterjedése arra utal, a büntetésnek adaptív szerepe van az emberi közösségek stabilitásában. (Fehr, E. et al. 2007) (Nem elegendő a bosszúra, és az irigységre, esetleg a gyűlöletre hivatkozó pszichológiai beállítódásra utalni, hiszen – mint látni fogjuk, a büntetési hajlandóság éppen a fejlett, és piacos társadalmakban magas.)

A büntetés általános mintája, hogy a norma-sértés – az elvárt viselkedéstől való eltérés - váltja ki, és a szankció közvetlenül a norma-sértők ellen irányul. Eredetileg a közösségbe való befektetés volt a norma, és a potyautasok megrendszabályozása e norma-sértés megszüntetését szolgáló eszközként működött. Ám a norma-sértésnek lehetnek közvetettebb formái is, amikor az elítélt viselkedés nem maga a norma-sértés, hanem a norma-sértő elítélésének elmulasztása. Mivel a büntetés evolúciósan hatékonynak bizonyult, a következő lépésben normává – vagyis elvárt viselkedéssé - emelkedik a büntetési hajlandóság is. Ezzel párhuzamosan pedig, felvetődik az ezt elmulasztók megbüntetése is. Ezt a (költséges) büntetéstől való elzárkózást nevezték a kutatók másodrendű potyautasságnak. A kísérletekben azután elemezni kezdték a másodlagos büntetés hatását a közösség stabilitására.

A kísérletben számítógéppel szimulálták a FD játék lezajlását különböző méretű – két-főstől, egészen 256 fősig terjedő – csoportokban. (Fehr, E et al. 2003) A játék feltételeit úgy határozták meg, hogy a csoportok egy résznek nem volt megengedve a büntetés, másik részének „csak” a potyautasok büntetésére volt lehetősége, míg egy harmadik részüknek megadták mind a potyautasok, mind pedig, a potyautasok büntetésétől elzárkózók (vagyis a másod-rendű potyautasok) megbüntetésének lehetőségét. Ha kizárólag a csoport tagjainak együttműködési készségére – a kölcsönös altruizmusra – hagyatkoztak, csupán két-fős csoportok létezhettek stabilan. (Lásd az alábbi 1. ábrát).(Fehr, E. et al. 2003. 770) Ilyen feltételek mellett egy tucatnál több tagot számláló csoportok egyszerűen nem életképesek. Ha tehát kizárólag az egyének együttműködési készségére hagyatkozunk, egyszerűn nem létezhetne társadalom. Amikor azonban megadjuk a potyautasok megbüntetésének lehetőségét a stabilan együttműködő egyénekből álló csoportok mérete elérte a 16 főt, de a stabil „létezés határa” itt is alatta marad a 128 főnek.



1. ábra. Az együttműködési készség a büntetés-nélküli, altruista és a másodlagos büntetés esetén

Ám ha bevezetjük a kísérletbe az elsődleges, és a másodlagos büntetés lehetőségét is – lásd az ábra – a közösség 256 tagnál nagyobb méretben is életképes maradt. A kísérlet azt mutatta, a társadalom fennmaradását sem az altruizmus, ám még az első-rendű altruista büntetés sem képes biztosítani. A történelem során, az egyre növekvő méretű társadalmak stabil létezését, először is a különböző típusú büntetést végrehajtó, egymást segítő, kiegészítő – pl. a büntetés költségeit részben átvállaló állami - intézmények működtetésével, másodszor, a közvetlen büntető intézmények mellett, a „másodlagos” büntetés (és épp így, a másodrendű jutalmazás) intézményeinek (pl. vallás, vagy a „dicsőség” közösségi számontartása) alkalmazásával biztosították. (Marosán György. 2008.)

A fenti kísérlet – érvelhet bárki – bizonyítja ugyan, hogy az AB fontos szerepe van a közösség fennmaradásában, de felvethető – és vannak is erre utaló jelek (Kionary, T. et al. 2002?) - hogy az emberek, nem szívesen élnek a büntetés rendszerében. Ha tehetnék – és megválaszthatnák hol, milyen körülmények között éljenek - a büntetés nélküli társadalmat választanák, és csak a társadalmi nyomásnak engedve fogadják el a büntetést. Egy következő kísérletben ezért „rákérdeztek” erre a feltételezésre. Az erre irányuló vizsgálatban a résztvevőknek induláskor felkínálták a „büntetéses”, illetve a „büntetés nélküli” kísérleti feltétel közötti választás lehetőségét. (Rockenbach, B. et al. 2006). A résztvevők 70%-a induláskor a „büntetés nélküli” kísérleti csoportot választotta. A választás következményei megrázóak voltak: a „büntetés” intézményét alkalmazó csoportban jóval nagyobb volt a közösségbe való befektetés, és mivel idővel egyre kevesebb lett a potyautas, és így egyre csökkent a büntetés költsége az egyének számára. Ezzel szemben a „nem-büntetők” társadalmában hamar túlsúlyra jutottak a potyautasok, mivel pedig ezzel párhuzamosan gyorsan lecsökkent a „befektetés” mértéke, így a reménybeli „potya” is hamarosan nullára csökkent. A társadalom - „legatyásodott”. Amikor pedig, a kísérlet későbbi szakaszában, a résztvevők szembesültek választott csoportjukban lezajló folyamatokkal, a korábban büntetés-nélküliséget preferáló résztvevők egyre nagyobb arányban részesítették előnyben a „büntetés” lehetőségét felkínáló csoportot. Világossá vált ugyanis előttük, hogy a büntetéses csoportban a közösségbe való befektetés magasabb szintű volt, mint a büntetés nélküliben.(Rockenbach, B. 2006. 719.)

Ugyanezt a kérdést vizsgálta egy másik kutatócsoport a közös javak játékának ismétléses változatát alkalmazva.(Gürerk, Ö. et al. 2007?) Ebben a kísérletben is felkínálták a résztvevőknek a büntető, vagy nem büntető csoportok választását, és az eredmények megegyeztek a korábbival: a résztvevők csupán 1/3-a választotta a büntetés intézményét felkínáló csoportot. (Gürerk, Ö. et al. 2007. 109) Ugyanakkor ez a választás nem egyszerűen morális, vagy kényelmi preferencia volt. A büntető intézményeket elfogadó egyének: (1) hajlandók voltak saját költségen jelentős mértékben büntetni a saját csoport potyautasait, ugyanakkor, (2) egyénileg készek voltak jobban - átlagban 40%-al többel – hozzájárulni a közösségi forrásokhoz, mint a nem-büntető csoportok tagjai. És fordítva, a nem-büntető csoportot választók között igen magas volt a potyautasok aránya, és egyénileg kevesebbel járultak hozzá a közösséghez, mint a büntetők. Ennek eredményeképpen a büntetés intézményét alkalmazó csoportok közösségi befektetéseinek mértéke jelentősen meghaladta a nem-büntető csoportokét. Jellegzetes volt, ahogyan a nem-büntetők reagáltak erre a helyzetre: fokozatosan alkalmazni kezdték a büntetés intézményét. A kísérlet végső szakaszában a büntetést alkalmazó csoportok aránya elérte a 90%-ot, és a különbség az egyéni hozzájárulás mértékében még szélsőségesebb lett: a büntetők a kapott források 95%-át befektették a közösbe, míg a nem-büntetők hozzájárulása a 0-ra esett vissza. Még két érdekes – és társadalmunk mai helyzetét figyelembe véve elgondolkoztató – tapasztalatra tettek szert a kutatók. Az egyik: azok a résztvevők, akik potyautasból büntetőkké váltak - a neofitákra jellemző viselkedéssel - magasabban hozzájárulók, egyben szigorúbban büntetők lettek, mint az eredetileg is büntetők. A másik: miközben a szabályok betartatásában egyaránt szerepe van a pozitív ösztönzőknek (a jutalomnak) és negatív (büntető) szankcióknak, egy jutalomra átlagban 1.66 büntetés jutott, ami a büntetés ilyen mértékű preferenciájára utal. (Görerk, Ö. et al. 2007. 110)

A büntetés dicsérete

A felsorolt kísérletek összességükben azt igazolták: a büntető-intézmények különböző formáinak alkalmazása, feltétele a nagyobb közösségek létrejöttének, és fennmaradásának. Ebből a szempontból a büntetés intézménye – sokat átkozott állam, és a többi társadalmi intézmény, mint a törvény, az erkölcs, sőt a vallás - evolúciós adaptációknak tekinthetők. (Marosán György. 2008) Úgy tűnik, éppen akkor van jelentősége a „másodlagos” büntetésnek, amikor az adott közösségben viszonylag gyorsan, tömeges, és jelentős viselkedés-módosítás megy végbe, a forradalmak vagy korszakváltást jelentő reformok (pl. a honfoglalás) során. Ilyenkor kéz a kézben kell haladnia az „elsődleges” (törvény) és a „másodlagos” (pl. vallás) büntetés intézményrendszerének. Ahhoz, hogy a közösség „internalizálja” az új, és szokatlan szabályt valamiképpen rá kell venni, hogy nemcsak a közvetlen szabályszegőt, hanem a gyakran ezt csak „kívülről” szemlélődő harmadik felet is büntetéssel kényszerítse arra, szabályszegés esetén lépjen ki passzív szerepből, és vállaljon részt – akár saját költségén - a szabálykövetés kikényszerítésében. Ezért volt fontos a honfoglalás idején, a letelepedéssel egyidejűleg, amely új együttélési szabályok (új törvények) kialakítását kívánta meg, a kereszténység felvétele, amely legitimálhatta ezeket a szabályokat, és másodlagos büntető (egyben másodlagos jutalmazó) szerepet betöltve segíthette, és hatékonyabbá tehette az új normák működését.

A közösség hőse tehát nem csupán, sőt nem is elsősorban Teréz Anya, aki a „másik orcáját is odanyújtja”, hanem – hangozzon ez bármilyen szentségsértően – a magányos cowboy, aki saját kárán (néha saját élete árán is) de megleckézteti a közösség megkárosítóit. Bizonyos korszakokban azután – pl. a potyautasok leterjedése, és/vagy új közösségi normák internalizálása idején – még fontosabb az altruista büntetés, mint a feltétel nélküli jó-szándék. Világosan bizonyították ezt saját IFD játékot alkalmazó kísérleteim. (Marosán György. 2006) Ebben, 5 csoportban, 68 hallgató, harminc meneten keresztül játszotta az IFD játékot. A játék elején és végén kérdőívvel azonosított viselkedéstípusok számba vétele lehetővé tette, hogy a viselkedési stratégia változását nyomon követhessük. A kísérlet eredményei megmutatták, hogy a játékban nyert – gyakran negatív - tapasztalatok hatására, a kísérlet végére, mind a túlságosan „elnéző” (feltétel nélkül együttműködő), mind pedig, a „rosszindulatú” (csaló, és önző) stratégiát választók aránya visszaszorult. A korábban végrehajtott kísérleteknek megfelelően kiemelkedett a TFT mint sikerstratégia.

Ugyanakkor a kísérleti eredmények azt is megmutatták, hogy a közösség szempontjából az elnéző, „majd csak észreveszi magát” stratégia nem csupán ön-, de közveszélyes is. Önveszélyes, mert a helytelen viselkedőt megerősíti abbéli tudatában: egyedül hatékony, és ezért követésre érdemes korábbi – önző, és csaló – stratégiája. Ugyanakkor, ez a viselkedés közveszélyes is, mert segít a közösséget károsító viselkedés terjedésében. A pro-szocialitás kikényszerítéséhez elengedhetetlennel bizonyult a TFT-k világosan felismerhető, határozott, de nem megtorló büntetése. Ennek hiányában különös ciklust ír le a társadalom: „káosz” → „bizonytalan együttműködés” → együttműködő TFT-k társadalma → jóindulatú (elnéző) TFT-k társadalma → növekvő számú potyautas → túlsúlyra jutó potyautasok és lecsökkenő együttműködés → a közösség szétesik, és egymástól elszigetelt aktorok halmazává válik. A „káoszt” visszaállt, és az aktorok újra elkezdhetik hosszú és küszködéssel teli útjukat újra a pro-szocialitás felé. (Fowler, 2005.)

A büntetés kontextus-függése

A büntetés tehát – mint látjuk – nélkülözhetetlen eszköze a társadalmi létnek. Ugyanakkor, az is világos, hogy egy adott közösségben élő átlagos ember, büntetési hajlandósága változó: részben személyiségének, részben konkrét élettörtének, de jelentős mértékben társadalmi körülményeinek függvénye. Figyelmünket alapvetően a társadalmi tényezőkre összepontosítva, megállapíthatjuk, hogy egy adott közösségben elő személy, büntetési hajlandósága lényegében három tényezőtől függ: (1) a közösség fejlettségétől (gyűjtögető, letelepült, vagy piacos), (2) a közösség homogenitásától, végül, (3) a kísérletben résztvevők – gyakran a kutatók figyelmét elkerülő – egyedi társadalmi kapcsolataitól és speciális körülményeitől.

Büntetés hajlandóságot – erre korábban már utaltunk – befolyásolja az adott közösség fejlettségi szintje. A DJ, az UJ, valamint a KJJ kísérletekből a következő általános szabály vonható le: minél kiterjedtebb a munkamegosztás az adott közösségben, és – ebből következően - minél inkább rászorultak egymásra az ismeretlenek, annál magasabb lesz a büntetési hajlandóság. (Henrich, J. 2004.) Ennek a ténynek az a magyarázata, hogy minél fejlettebb társadalmilag és műszakilag a közösség, minél jobban integrálódott világgazdaságba, így tagjai annál inkább érzékelik mindennapi tapasztalataik alapján, hogy életkörülményeiket alapvetően befolyásolja, hogy környezetükben élők milyen mértékben tartják be az együttműködést segítő közösségi szabályokat. Ebből adódik az a beállítódásuk, hogy hajlamosabbak lesznek elfogadni az együttműködés szabályai ellen vétők – a csalók, a potyautasok - büntetését. A kísérletekben ez a beállítódás abban mutatkozik meg, hogy minél „piacosabb” közösség tagjai a résztvevők, annál több forrás átadását várja el az ismeretlentől, és egyben maguk is annál magasabb saját forrást hajlandók átengedni. Ugyanakkor büntetési szituációban, annál magasabb altruista büntetés lesz hajlandó alkalmazni. (Marosán György. 2007.) Egészében – a közvélekedéssel ellentétben – a piacos társadalmak a kevésbé fejlettekkel összevetve együttműködőbbek az idegenekkel – inkább hajalmosak megosztani velük forrásaikat, és megelőlegezni nekik a bizalmat – ugyanakkor, hajlamosabbak altruista büntetéssel kényszeríteni őket az együttműködésre, és kevésbé fogadják el a méltánytalanságot.

A másik, - az elmúlt időszakban végrehajtott – kísérlet, amely a büntetés kontextus-függését mutatta, a közösségek összetételére összpontosított. A kísérletre Pápua Új Guineai Felföld két kicsiny, egymástól elkülönülő, de együttműködő és egymással nem ellenséges viszonyban levő közösségénél került sor. (Bernhard, H. et al. 2006) A kutatók, a DJ speciális változatát játszották, amelynek három résztvevője eltérő szerepet töltöttek be. A felosztó (D), az általa kapott összeget saját belátása szerint szétoszthatta önmaga és a kedvezményezett (K) között. Ha ezt a felosztás az ítélkező (I) nem tartotta igazságosnak, megbüntethette – saját kárán – a felosztó személy. A kísérletben különböző összetételű csoportokat alkottak: volt, ahol mindhárom személy egy törzsből származott, (DKI), volt, ahol K és I, származott azonos törzsből (KI), volt, ahol D és K tartozott egy törzsbe (DK), és végül, volt, ahol D és I tartoztak azonos, míg K „idegen” törzsbe (DI).

Az eredmények egyértelműen igazolták: az abszolút önző személy minden esetben számíthat arra, hogy akár a saját, akár az idegen törzs „igazságtevője” megbünteti, ugyanakkor a méltányosságot nemcsak a saját, hanem az idegenek felé is elismerték. Ez az egyenlőség és igazságosság értékeinek – nem egyformán érvényesülő, de mindenütt előbukkanó – univerzalitására utal. Jellegzetesen eltérő volt azonban – és a csoportösszetételtől függött – a büntetési hajlandóság: magas-szintű volt a DKI és a KI esetben, míg alacsony a DI és DK esetben. (Ezt a jelenséget nevezték a kutatók „parochiális altruizmusnak”.) DKI esetben, - mivel az egyenlőség és a méltányosság értékeit magasra értékelték a résztvevők - várható volt a norma-sértők büntetése. A KI esetben, a DKI-val összemérhető büntetési hajlandósága azonban éppen az EC viselkedés szemszögéből logikus. A modern korból is jól ismert érzés kifejezője: a saját csoporttaggal szemben méltánytalanul eljáró idegen büntetést érdemel. A DI és DK esete ugyancsak az EC modellje alapján értelmezhető egyértelműen. DI esetben idegen „járt pórul”, emiatt pedig – ahogy szokták mondani – „sírjon az ő mamája”. Ezzel szemben a DK esetben I – aki más törzshöz tartozik - úgy okoskodik: kevés közöm van ahhoz, miként élnek az idegenek (emiatt, úgyszintén „sírjon az ő mamájuk”).

A „parókiális altruizmus” jelenségének bevezetése a számítógépes szimulációba ellenmondásos jelenségre világított rá. (Choi, J. K. et al. 2007. 636.) A kutatók az ágenseket két „génnel”, illetve azok két „alléljával” ruházták fel: lehettek toleránsak, vagy etnikai szemléletűek, és lehettek altruisták vagy nem-altruisták. Ezután a párokba sorsolt ágensek – genetikai meghatározottságuk alapján – kölcsönhatottak. Volt, aki kereskedett, volt, aki háborúzott, volt, aki nem működött együtt, és volt, ki jótékonykodott. A kölcsönható ágensek hálózatából azután két – egymástól alapvetőn eltérő, de az adott feltételek között stabil, és magas „rátermettségű” – társadalom emelkedett ki: az önző kereskedőké, és az önfeláldozó harcosoké. Első pillantásra a parochiális altruizmus – evolúciós szempontból – még érthetetlenebb, mint az altruizmus, vagy az ethnocentrikus beállítódás, hiszen mindkettő költséges oldalait egyesíti.

A fenti kísérlet azonban éppen azt bizonyítja, hogy amennyiben – miként az emberiség fejlődésének hosszú korszakaiban – a közösségek kapcsolatát inkább jellemezte a harc, mint a kereskedelem, a saját közösség önfeláldozást is magában foglaló előnyben részesítése, és egyidejűleg más közösségek ellenséges elutasítása közösségi rátermettséget növelő, tehát adaptív jellemzővé válik. A „parókiális” altruizmus jelensége arra világított rá, hogy nem csupán az együttműködési, de a büntetési készség is jellegzetesen „ethnocentrikus”. Ez a kísérletileg igazolt tény pedig magyarázza mindennapjaink - szomorúan megélt – tapasztalatát, hogy a közösségek differenciálódásával, és heterogenitásának növekedésével az együttműködési és a büntetési készség is visszaesik, és a közösség kevésbé integrálttá válik.

Az antropológusok nagy része kezdettől fogva felhívta a figyelmet a kísérleti eredmények kontextus-függésére. (Lesorogol, C.K. 2007) A játékelméleti kísérletek ugyan – a társadalomtudományok hagyományos módszereihez képest – világos és szabványos feltétel-rendszert alakítanak ki, mégsem képesek teljesen kiszűrni a kontextus-függést, ami számottevően befolyásolhatják a résztvevők viselkedését. Amikor például az egyik kísérletben a résztvevők számára a problémát szociológiai kérdésként fogalmazták meg, a játékosok magasabb szintű együttműködési készséget mutattak, mint amikor közgazdasági kérdésként prezentálták azt. Jellegzetes különbséget találtak a különböző nemzeti gyökerű résztvevők kockázat-vállalási és döntési stílusa között. A korábban említett 16 kis közösséget elemző kísérletben például arra figyeltek fel, hogy a tanzániai Hazda törzs tagjaival ellentétben – akik hajlandók voltak jelentős mértékű AB-ra - a perui Machiguenga törzs viszonylag kevés készséget mutatott ugyanerre. Egy másik kísérletben a francia résztvevők inkább „büntetés-pártiak”, míg az irakiak inkább vonakodók voltak az AB tekintetében. Hasonló módon befolyásolja a KJJ-ben az együttműködési készséget, de épp így a büntetési hajlandóságot, a résztvevők közösségének nemrég átélt kollektív tapasztalata. Így például egy kenyai kísérletben, a térségben nemrég lezajlott közös beruházás pozitív tapasztalatai növelték a befektetési hajlandóságot. (Esminger, J. 2006) Mindez arra figyelmeztet, az eredmények interpretációjánál körültekintően kell eljárni, és a kontextuális tényezők nem elhanyagolhatók.

A büntetés torzulásai

Az eddigiek egyértelműen bizonyítják: a büntetés a közösségi integráció nélkülözhetetlen eszköze. Ennek nem mond ellent, hogy a büntetésnek – miként az altruizmusnak is - megvannak a „torzulásai”. A „torzulás” kifejezés arra utal, hogy a valóságos - a viselkedés szempontjából kevert, altruista, konformista, csaló egyedeket egyaránt tartalmazó – társadalomban, létezhet olyan büntető stratégia, amelynek alkalmazása a közösség proszocialitásának gyengüléséhez, végső esetben a közösség széteséséhez vezethet. Az eddigi kutatások a „proszociális” büntetési stratégia négy jellegzetes - „alul-büntetés” (Fehr, E. et al. 2003. 790), a büntetéstől – másodrendű potyautasként való - való elzárkózás (Dreber, A. 2008), a „túl-büntetés” ( Fehr, E et al. 2003.a.137.), és az antiszociális büntetés (Herrmann, B. 2008. 346.) - „torzulásaira” hívták fel a figyelmet.

Az „alul-büntetés” kudarcot eredményező következményeire már az első IFD játékok felhívták a figyelmet. Még világosabbá tették azonban a „büntetés-nélküliség” egyéni, és közösségi-rátermettséget rontó jellegét a korábban idézett – és a büntetés nélkülözhetetlenségét tanúsító – kísérletek. Még azok is, akik nem értenek egyet azzal, hogy a szabályok ellen vétőket meg kell rendszabályozni, a valóságos életben, szembetalálkozva a büntetés-nélküliség állapotának életminőséget és közösségi jólétet rontó hatásával maguk is bevezetik a büntetés intézményét. Úgy tűnik az emberiség életének eddigi korszakaiban a büntetés – egyre fejlődő, és mind összetettebb formát öltő – intézményei nélkülözhetetlen eszköznek bizonyult a fejlődés fenntartásához. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy bármiféle büntetés egyaránt hatékony lenne.

A büntetés-stratégia második, enyhe, de mégis jelen levő, torzulása a másoknak kárt okozók megbüntetésétől – „másodrendű” potyautasként - való elzárkózás. Láttuk, hogy a közösség stabilitásának megőrzésében – bizonyos esetekben - szerepe volt nemcsak az elsődleges, de a másodlagos büntetésnek. (Lásd 1. ábra) A másodrendű potyautas, az őt közvetlenül érő „atrocitást” nem reagálja le altruista büntetéssel, hanem tovább lép: nem kíván kapcsolatban maradni a csalóval, de épp így, nem hajlandó a másokat is megkárosító csaló megleckéztetésére saját forrásokat áldozni. A legutóbbi - alig néhány hete nyilvánosságra került – kísérletben a kutatók azt vizsgálták, vajon milyen kimenete lesz az együttműködő, a csaló, és az altruista-büntető stratégiát követő egyedekből álló csoportnak. (Dreber, A. 2008.) Az adott feltételek mellett az altruista (és költséges) büntetés emelte ugyan a csoporton belüli együttműködés mértékét (a kontrollként vizsgált, csak együttműködőket, illetve csalókat tartalmazó csoporthoz képest), ám nem növelte a csoport átlagos eredményét.

Némileg vulgáris kifejezéssel élve: a közösség érdekében saját költségen a csalókat megbüntetők „megszívják”, míg a proszocialitás fennmaradásából származó előnyöket, az egyébként szabálykövető, de a szabályok áthágóinak megbüntetésével nem bajlódók aratják le. Ők ugyan betartják a pro-szociális szabályokat (vagyis nem potyautasok), de nem alkalmazzák az altruista büntetést sem, így maximálják egyéni rátermettségüket. (Milinsky, A. et al. 2008. 297.) Felismerték tehát, hogy az adott helyzetben közvetlenül érzékelhető „nyerő- stratégia”: együttműködni, de nem vesztegetni pénzt a csalók – saját költségen történő – megbüntetésével, bízva abban, hogy ezt majd mások megteszik. Az oka, ami miatt ez a „másodrendű” potyautasság stratégiája is a torzulásnak tekinthető, hogy következményeként a proszocialitás fennmaradásához nélkülözhetetlen altruista büntetést maladaptívvá – vagyis evolúciósan hátrányossá - válik. Azok akik, a közösség érdekében, saját forrásaikat feláldozva büntettek, az elszenvedett veszteségek hatására vagy közömbössé válnak, és nem büntetnek tovább, vagy egyszerűen kipusztulnak. Akár így, akár úgy, a közösség proszocialitása meggyengül, és ez az egész társadalom kára lesz. Nem véletlen hát, hogy a társadalmak sokféle, az altruista vagy nem altruista büntetést stabilizáló mechanizmust működtetnek. Ilyenek az indirekt reciprocitás (vagyis a jó-hírnév), amely az adott közösségben számon tartja, és elismeri a közösség érdekében tett jótetteket. (Panchanathan, K. 2004.) Ilyen azonban maga az állam (és sokféle intézménye) is, amely az egyéntől függetlenített törvényhozói, és végrehajtói apparátusának finanszírozásával, és működtetésével átvállalja az altruista büntetés terheit.

A büntetési stratégia harmadik, torzulásának tekinthető formája a „túl-büntetés” valamint, az ide sorolható un. „nem-legitím” büntetés. A „túl-büntetés” veszélyeire már a TFT bemutatása kapcsán felhívtuk a figyelmet. Ez arra utalt, hogy az egyébként hatékony TFT kifejezetten óv a megtorlástól, vagyis amikor – Ludas Matyiként, aki háromszor veri el Döbrögit – sorozatos „nem-együttműködéssel” sújtjuk a korábbi menetekben bennünket „megcsaló” partnerünket. A TFT egyik - ritkán kiemelt - nagyon fontos jellemvonása, hogy nem a büntetésre, hanem az együttműködés helyreállítására összepontosít. Azt „üzeni” az együttműködő feleknek, jobb az együttműködés, mint az együttműködéstől való tartózkodás. A „nem-legitim” büntetés jelenségére az un. bizalom-játék (BJ) egy egyedi változatát alkalmazó kísérlet hívta fel a figyelmet. (Fehr, E. et al. 2003.b.) Ebben a játékban az egyik résztvevő, a befektető (B), a rendelkezésre bocsátott összegből saját belátása szerint adhat (vagy nem ad) ad át bizonyos részt partnerének. Az átadott összeget a játékvezető megháromszorozta, majd ebből a kedvezményezett (K) visszaadhatott B-nek, annyit, amennyit akart. A büntetés beillesztésével, a menet végén B, aszerint, hogy méltányosnak érezte-e a K által neki visszajuttatott összeget, a játékvezetőn keresztül (vagyis ebben az esetben nem saját költségen) levonással büntethette K-t.

A kutatók meglepetésére az esetek számottevő többségében a „büntetési intézmény” bevezetése – részben ellentétben a korábbi kutatásokkal – nem emelte, inkább csökkentette a későbbi menetekben a „visszautalt” pénzek mennyiségét. Ez a csökkenés B alacsony „viszont-igénye” esetén alacsony volt, jelentős „viszont-igény” esetén ugyanakkor nagy, és ez a későbbiekben lényegesen csökkentette az együttműködés mértékét. (Fehr, E. et al. 2003.b. 140.) A kutatók ezt a hatást annak tulajdonították, hogy az efféle „csereügyletek” résztvevőiben kialakul az önként átadott pénzekből való „részesedés” morálisan indokolható mértéke. Ha egy adott közösség tagjai azt tapasztalják, hogy mások „morálisan” elfogadhatatlan igénnyel lépnek fel – esetünkben pl. B azt látja, K vonakodik visszajuttatni az előzetesen általa átengedett pénze alapján „neki járó” összeget, vagy más szemszögből, K úgy ítéli, a befektető (B) morálisan elfogadhatatlanul sokat igényel vissza, amire annak ellene irányuló büntetéséből következtet -akkor a büntetés intézménye inkább együttműködést gyengítő, semmint azt erősítő hatású. Ez a jelenség gyakran kerül szóba, amikor az adózás etikus, vagy túlzó mértékét vitatják.

A büntetési stratégia negyedik torzulására – az antiszociálisnak nevezett büntetésre - egy legutóbb végrehajtott nemzetközi összehasonlító vizsgálat világított rá. (Herrmann, B. 2008.) A kísérlet során a világ 16 egymástól független – fejlettségüket tekintve számottevően eltérő - társadalmában végeztek, pontosan megtervezett, több menetes, „büntetéses” és „büntetés nélküli” formában egyaránt lebonyolított, négy-fős csoportokra épülő KJJ-ot. A „büntetéses” változat abban tért el a büntetés nélkülitől, hogy a befektetési menetet követően a tagokat tájékoztatták a többiek hozzájárulásáról, majd megadták a lehetőséget, hogy 1 saját „pénz” levonása árán, 3 „pénz” levonást idézhettek elő az általuk nem kellően „adakozónak” minősített tagoknál. Az eredmények részben visszaigazolták a korábbi kísérleteket: a résztvevők készek voltak az AB-re, és ennek mértéke függött a társadalmak típusától. Minél piacosabb volt egy társadalom, annál magasabb volt az AB-i hajlandóság, de egyben, annál magasabb volt a közösségbe való befektetés mértéke is.

Ugyanakkor a kutatók meghökkenésére felbukkant egy un. antiszociális (ASZB) büntetés-típus. Így nevezték a kutatók azt, amikor a büntetés nem (csupán) a potyautasokra, hanem éppen a közösségbe magas szinte befektetőkre irányult. Az antiszociális büntetés bizonyos esetekben – visszafogva az egyes tagok befektetési hajlandóságát - alapvetően lerontotta a közösségi befektetések mértékét. A kísérleti eredmények értelmezése még bizonytalan. Lehetséges, hogy egyszerűen arról van szó, akit megbüntettek, feltételezi, ezt azok követték el, akik jelentősen hozzájárultak a közösséghez, és mintegy bosszúból büntették őket. Elgondolkoztató azonban az, hogy az antiszociális büntetés mértéke annál kisebb, minél demokratikusabb és piacosabb a közösség, és annál nagyobb, minél kevésbé fejlett a piacgazdaság, és a civil társadalom. (Gintis, H. 2008. 1346.) Ez részben magyarázza, hogy a „jókat” is büntetők között előkelő helyen szerepeltek a volt Szovjetunió tagországaiból származó résztvevők. Az antiszociális büntetés körébe sorolható – annak végletes torzulásnak tekinthető - az un. stígmatizáló büntetés is. (Kurzban, R. et. al. 2001.) Ez a büntetés a közösségből való közvetlen, vagy közvetett kizárást, sőt kitaszítást jelenti. A közösségi büntetésnek ez a típusa átvezet a ethnocentrikus viselkedéshez, amely azonban túllép cikkünk kereteit.

A cikkben - az elmúlt évtizedben lefolytatott kutatásokat összefoglalva - azt kívántuk bizonyítani: nem csupán az együttműködési-készség (az altruizmus, az empátia, a szolidaritás), hanem a büntetés-készség (másoknak, saját költségen történő - sokszor irigységből vagy rosszindulatból fakadó - megfegyelmezésével a közösségi szabályok betartására történő rákényszerítése) is nélkülözhetetlen a társadalom fejlődéséhez. Így az a kép, miszerint a pozitív érzelmeket megtestesítő altruizmus, a szabály, míg a negatív megítélésű büntetés, a kivétel - nem állja meg a helyét. A társadalom létrejöttében és fennmaradásában a büntetésnek ugyanolyan szerepe volt, mint az önfeláldozásnak. A büntetést nem alkalmazó közösség az antropológia és az általunk hivatkozott kísérletek egybehangzó tanulsága szerint - nem léteztek stabilan. Az eddigi történelem pedig, nem kínált büntetés-nélküli közösséget sikeres alternatívaként. Az emberiség, és annak bármely része – így a mai magyar társadalom - előtt álló problémák megoldása ezért, akár tetszik ez nekünk, akár nem, szükségessé teszi az altruista büntetés szerepének megértését, és az ezt vállalók cselekedetének elismerését.

Axelrod, R. (1990): The Evolution of Cooperation. Penguin Books.
Bernhard, H. et al. (2006): Parochial Altruism in Humans. Nature. Vol. 442. 912-914.
Bhattacharjee, Y. (2006): The value of the Stick: Punishment was a driver of Altruism. Science. Vol. 312. p. 1727.
Boyd, R. Matthew S. (2007): A Narow Road to Cooperation. Science. Vol. 316. p. 858-859.
Camerer, C.F. et al. (2006): When Does „Economic Man” Dominate Social Behavior? Science. Vol. 311. 47-52.
Choi, J. K. et al. (2007): The Coevolution of Parochial Altruism abd War. Science. Vol. 318. 636- 640.
Csányi Vilmos. (2002). Etológia. Nemzeti Tankönyvkiadó.
Dreber, A. et al. (2008): Winner don’t punish. Nature. Vol. 452. 348-351.
Esminger, J. (2006): Market integration and fairness. In: Foundations of Human Sociality. Ed. Henrich, J. et al. 356-381.
Fehr, E. Gächter, S (2002): Altruistic Punishment in Humans. Nature. Vol. 415. 137-140.
Fehr, E. Rockenbach, B. (2003): Detrimental effect of sanctions on Human altruism. Nature. Vol. 422. 137-140.
Fehr, E. Fisherbaher, U. (2003): The nature of human altruism. Nature. Vol. 425. 785-791.
Fehr, E. Gintis, H. (2007) Human Motivation and Social Coopration: Annu. Rew. Sociol. Vol. 33. 43-64.
Fowler, H.J. (2005): Altruistic Punishmentand the Origin of Cooperation. PNAS. Vol. 102. No. 19. 7047-7049.
Gintis, H. (2008): Punishment and Cooperation. Science. Vol. 319. 1345-1346.
Guth, W. et al. (1982): An Experimental Analysis of Ultimatum Bargaining. Journal of Economic Behavior and Organizations. Vol. 3. No. 4 367-388.
Gürerk, Ö. et al. (2006): The Competitive Advantage of Sanctioning Institutions. Science. Vol. 312. 108-111
Hauert, Ch. et al. (2007): Via Freedom to Coertion: The Emergence of Costly Punishment. Science. Vol. 316. 1905-1907.
Henrich, J. et al. (2004): Foundations of Human Sociality. (Economic Experiment s and Ethnigraphic Evidence from Fifteen Small-Scale Societies. Oxford University Press.
Henrich, J. et al. (2006): Costly Punishment Across Human Societies. 2006. Science. Vol. 312. June 23. 1767-1770.
Herrmann, B. et al. (2008): Antisocial Punishment.Accross Societies. Science. Vol. 319. 1362-1367.
?Kionary, T. Barclay, P. Second order punishment and reward in public good games. ?? hol jelent meg?? 5 oldal
Kurzban, R. Leary, M. (2001): Evolutionary origine of Stigmatization. Psychological Bulletin. Vol. 127. 187-208. ??
Lesorogol, C.K. (2007): Bringing Norms In. Current Anthropology. Vol. 48. No. 6. p. 920-926.
Marosán György. (2006): Az aranyszabály evolúciója. Magyar Tudomány. Vol. No.12. p. 1489-1498
Marosán György. (2007): A proszocialis értékek evolúciója. Közgazdasági Szemle. LIV. Evf. Július-augusztus. 716-733.
Marosán György. (2008) A vallás evolúciós elmélete. Világosság. Május.
Milinski, A. et al. (2008): Punisher pays. Nature. Vol. 452. p. 297.
Panchanathan, K. et al. Indirect reciprocity can stabilize cooperation without the second order free rider problem. Nature. Vol. 432. 2004. nov. 25. 499502.
Rockenbach, B. Milinski, M. (2006): Nature. Vol. 444. 718.
Shennan, St. (2002): Genes, Memes, and Human History. Thames and Hudson.

Vissza a gondolatokhoz, vázlatokhoz