’68 – Verziók és emlékek útvesztőjében
Szombat - 2008. október 10.

„Az élet csak visszafelé tekintve érthető meg – írta csaknem két évszázaddal ezelőtt Kierkegaard – de élni csak előre nézve lehet”. Úgy tűnik azonban a visszatekintés távolról sem passzív folyamata. Sőt, ellenkezőleg. A visszapillantás során nem egyszerűen megvilágosodik, ami velünk történt, a lényeg inkább az, hogy - hol tudatosan, hol öntudatlanul - folyamatosan újraalkotjuk saját múltunkat. Némi túlzással folyamatosan születik meg életünk narratívájának egyre újabb verziója.

Ezeket a verziókat a jótékony, vagy éppen a gonosz feledés, máskor a nem szándékolt, esetleg tudatos módosítás szüli. Ám, még amikor tudatos módosításról van szó, akkor sem szükségképpen hazudnak az emberek szándékosan. Pusztán az idők múlása és az élettapasztalatok, új megvilágításba helyezik az addig leélt történéseket és élményeket. Amikor ezután „előadjuk” életünknek, mondjuk 3.07-es verzióját, a mesélő már nem tudja pontosan mi is történt. Az viszont nehezen megválaszolható kérdés: vajon igazabb-e az „1.2-es”, mint, mondjuk, a „3.07-es” verzió?

Az idő újraformálja az ember emlékezetét, és ez arra készteti, hogy folyamatosan alkossa múltját. Gyakran meséljük a velünk történteket, néha csak azért, hogy keressük benne azt, ami tényleg megesett velünk, és azt is, amit tettünk. Egy idő múlva azonban nagyon nehezen választható el egymástól az, amit tenni véltünk, attól, ami valójában történt. Amit tényleg tettünk, annak helyére lép az, amit - a mai fejünkkel - tenni szerettünk volna. Ezért van az, hogy, ha szembesítjük magunkat azzal, amit mások mesélnek, rá kell döbbennünk, hogy gyakran egészen mást éltek meg, mint mi. A mai kor embere egyébként is érzi, nagy nyomásnak van kitéve, hogy olyannak lássa a kort, és benne magát, amilyennek ma a legtöbben látják azt, és ennek az elvárásnak a tükrében azután magunk is olyannak láttatjuk magunkat, mint amilyennek mások szeretnék, hogy lettünk volna. A konfabulálás - többnyire - nem tudatos hazugság, inkább életünk újraértelmezése. Még az sem igaz, hogy célja környezetünk hol kifejezett, hol csak kevéssé érzékelhető elvárásainak való megfelelés. A legtöbben saját maguknak akarnak megfelelni, valamiképpen csökkentve a megélt történet, és az éppen aktuális elvárások közötti különbséget.

A visszaemlékezéseknek két nagyon fontos korlátja van. Az egyik az emberi memória természetes korlátjából fakad, a másik, a környezet alapvető politikai és ideológiai változásaival kapcsolatos. A kutatások világosan bizonyítják, hogy még a nagyhatású, és politikailag bizonyos mértékben semleges történések – pl. különböző jellegű katasztrófák - részeseményeire az emberek viszonylag rövid idő után sem – vagy a valóságnak ellenmondóan - emlékeznek vissza. Vagyis, arról, hogy pontosan mi is történt, hol voltak, mit tettek, meglehetősen pontatlan leírást tudnak adni, alig néhány hét vagy hónap múlva. A kollektív memória narratívái beszűrődnek az egyéni emlékezetbe, annak részévé válnak, és úgy tűnik, mi magunk is átéltük azt, amit a valóságban mások éltek át. Így végül szétválaszthatatlanul összemosódik, mi az, amit az egyén, mi az, amit a család, és mi az, amit a környező társadalom élt át. Ezért bár érdeklődéssel, de a tényeket illetően bizonyos kételkedéssel olvasom az emberek visszaemlékezéseit, de épp így vagyok szkeptikus saját magam emlékezetét illetően is.

A visszaemlékezések másik fontos korlátja a nagyjelentőségű politikai és ideológiai váltásokhoz kötődik. Az egyén afféle „kollektív Asch-kísérlet” résztvevőjeként a többiek emlékezetéhez illeszti a sajátját. (Az Asch kísérletben a résztvevőknek a kísérlet-vezető által felmutatott egyértelműen azonosítható méretű pálcát kellett összehasonlítaniuk egy jóval kisebb, és egy jóval nagyobb méretűvel. Annak ellenére, hogy a méret szemmel láthatóan pontosan megítélhető volt, a kísérleti személyek túlnyomó többsége, a „tömeghatás” miatt, meghajolt az előtte szólók – valamennyien „beépített” résztvevők – előtt, és a szemmel láthatóan hamis megoldást fogadta el.) A visszaemlékezésekben a történelmi fordulópontokat követően az éppen aktuális társadalmi elvárásoknak megfelelően így zajlik az egyéni történetek öntudatlan átértékelése. Erre a jelenségre utalt a családi legendáriumban, az „ellenállók országának” kissé gunyoros értékelése, amelynek keretében a 2. világháború történései során az emberek felfedezték, hogy ők tulajdonképpen ellenállók voltak. Ugyanez a jelenség játszódott le – illetve játszódik mind a mai napig – a rendszerváltás eseményei kapcsán. Amikor tehát korábban a múlt különböző verzióiról beszéltem, akkor ezt az analógiát nagyon közelinek érzem a számítógépes programok fogalomrendszeréhez. A verzióknak vannak kisebb jelentőségű, a korábbiakkal lényegében összhangban álló változatai, de vannak – éppen a nagy társadalmi átrendeződések idején - inkompatibilis változatai.

Ha tehát saját ’68-as emlékeimet igyekszem felidézni, az mai szemmel szükségképpen totális zűrzavarnak látszik. Mára sok minden kitisztult, és sok mindent megértettem, ami 1968-ban – ekkor 20-as éveim elején jártam - egyáltalán nem volt elmondható. Amikor részben rekonstruálni, részben értelmezni akarom nézeteimet, onnan kell elindulni: ki is vagyok én? Apám (katolikus), aki a szakszervezeti mozgalomban dolgozik, és a családja kiközösíti, amikor a zsidó-törvények után, zsidó nőt vesz feleségül. Ettől kezdve anyám zsidó munkás-családja lesz az ő családja is, és megszületésemet követően, alapjában ebben a családban növök fel. Ami a zsidóságot illeti, sokáig nincs közvetlenül szó erről. Nekem ma úgy tűnik, még a koncentrációs tábort, illetve munkaszolgálatot is munkásmozgalmi tevékenységüknek tulajdonítottam. A meghatározó „üzenetek”, amikre emlékszem: a szovjetek a megmentők, ez a rendszer a „Mi” rendszerünk, légy büszke arra, hogy munkás vagy, és az antiszemitizmus a legnagyobb bűn. Minden, ami a Szovjetunióval kapcsolatos, az alapjában véve jó, és minden, ami a Szovjetuniót támadja, vagy gyengíti, az rossz.

1962-ben – 16 éves vagyok - apám nyugdíjba megy, és ettől némileg megváltozik kapcsolatunk. Egyrészt, a családon belül egy különös összetartás alakul ki, amely azt jelenti: nagyon „rendesnek” és „tisztességesnek” kell lenni, gondoljam meg kétszer is, mit teszek, és mit mondok. Másrészt, érthető módon több ideje marad rám, és a bűvkörébe kerülök. Mindenben elfogadom véleményét. 1964-ben fizikus-hallgató leszek, és akkor már elkezdődnek az otthoni viták. Ez a kor az „új mechanizmus” bevezetése – és a kádári konszolidáció - korszaka, egyben az értelmiségi magamra eszmélésem korszaka. Sokat vitatkozunk - anyám gyakran az asztal alatt rugdosta a lábam, ne vitatkozzam már olyan élesen az apámmal. De ez a vita nem önállósulási törekvéseimet fejezte ki, inkább saját kétségeimet vetettem fel, amelyeket apám rendre megmagyarázott.

1.0 verzió (1968-1969)

’68-ban tehát lényegében nincs önálló véleményem. Eleve „baloldalról” szemléltem a világot, s ami talán még ennél is meghatározóbb, hogy „szovjet” szemmel értékeltem az eseményeket. ’68 ezért számomra elsősorban baloldali forradalmi helyzetet jelentett. Ebben az időszakban – lehet mai szemmel idejét múlta – de létező és sok tekintetben elismert beállítódás volt a baloldali forradalmáré. Ha elolvassuk az adott korban született irodalmi és művészeti alkotásokat, abból egészen meghökkentő gondolkodásmód köszön vissza. Az események fiatal főszereplői még az ágyban is arról folytatnak diskurzust, hogyan kell harcolni a népnyúzó imperializmus ellen, és etikailag megengedett-e a rendőröket felrobbantani.

A vitákban, apám a nyugati diákmozgalmakkal kapcsolatban alapvetően szkeptikus nézeteit adtam tovább. De épp így elfogadom a prágai eseményekkel kapcsolatban alapvetően szovjetbarát, és a bevonulást helyeslő, nézeteit. ’68 a szememben azt jelentette: a fiatal nemzedék szembekerül szüleivel, és az egész tőkés, kizsákmányoló és elnyomó rendszerrel, amely háborút folytat a felszabadulni akaró vietnami nép ellen. Németországban ez a nemzedék szembesül a fasiszta múltjával. A későbbi terrorista csoportok nem egy vezetőjét/résztvevőjét a szülők fasiszták múltjával való szembefordulás sodorta szélsőbalos mozgalom felé. ’68 azt az ígéretet hordozta – számukra, részben számomra is – hogy az addig készen kapott, és kételkedés nélkül elfogadott intézmények, szabályok, és szerepek helyett most megalkothatjuk a vágyainknak megfelelőt. Nyugodtan visszautasíthatók az idősebb generáció elvei, rendszere, életmódja. Helyette megalkotható saját jövő, csak merészen álmodnod kell.

A fiatalok – miként régen a munkásosztály – hatalmas egyetemi „gyárakba” zsúfolódtak össze. Az azonos érdek, sok szabad idő, hihetetlen mobilitás, amivel szabadon mozogtak országok és egyetemek között, egészében gyúlékony közeget alkotott. A külső szikra azután sokféle politikai esemény formájában jelentkezett: a vietnami háború, a politikai sztrájk. Nyugat-Európában persze a sztrájk nem a forradalomért, „mindössze” a magasabb bérért, és alacsonyabb munkaidőért folyt. Éppen ebben robbant ki köztem és apám között az első vita. Ő azt mondta, figyeld meg, a munkásosztály nem csinál forradalmat, és nem követi azokat, akik forradalomról papolnak. Én azt mondtam: holnapra a forradalom elborítja egész Európát. Ő akkor elém dugta a francia újságok beszámolóját arról, miként lelkesíti forradalomra Sartre egy zsámolyra állva, gyújtó szavakkal a gyárból kitóduló munkásokat, akik szó nélkül – még pillantást sem vetve rá – mennek el mellette.

A ’68-as prágai eseményeket ebből a szemszögből „ellenforradalomként” szemléltem. Ha nem is lelkesen, de támogattam a bevonulást. Voltak ilyen vitáim a KFKI-ban, ahol az események természetesen nagy visszhangot váltottak ki. A környezetemben a fizikusok nagy része kétségeinek adott hangot, és sokuk élesen ellenezte. Az én kétségeimet – ha voltak – „felülírta” a világforradalom vélt víziója.

2.0 verzió (1988-1990-es évek)

A rendszerváltást megelőző egy évtized számomra a valósággal való szembesülés folyamata. Minden korábbi hittételem kétségessé válik, és nézeteim lépésenként – ha lassan is – de számottevően módosulnak. A ’80-as évek elején írok egy cikket – eredetileg a Társadalmi Szemlének szánva –, amelyben a szocializmus „modell-váltásának” szükségességét vetem fel. A cikk 4-5 évig kallódik, majd „felülírja” a történelem. Lassú eszmélésemre utal, hogy bár az alapvető váltás gondolata megfogalmazódik, de azt nem „rendszerváltásként” képzelem el. A gazdaság szféráján belüli „rendszerváltás” gondolata a ’80-as évek második felében, a Politikatudományi Társaságban, a gazdasági reformhullámokról tartott előadásomra készülve vetődött fel bennem. Ekkor ébredtem rá, hogy az ’53-54-es, majd az ’56-57-es, később, a ’64-68-as, végül a ’80-as évek elején felemelkedő „reform-hullámok” mindegyike tesz egy lépést a hatékony gazdaság megteremtésének irányába, de mindegyik hiányosnak, és ezért kevésnek bizonyul. Ekkor ismerem fel – ma joggal mondhatni, későn – hogy, Deák Ferenc hasonlatával: a rosszul begombolt felöltőt ahhoz, hogy rendbe rakjuk, először teljesen ki kell gombolni, majd az egészet újra kell gombolni. Ez már a „rendszerváltás” igényét jelentette.

A „rendszerváltásban” nem is a gazdaság területén végrehajtandó változtatások jelentették a problémát számomra. Világossá vált, hogy ennek kapcsán minden korábban szőnyeg alá söpört politikai, történelmi, és ideológiai kérdés előjön. Ami pedig még ennél is fontosabb – és itt nemcsak, sőt nem is elsősorban magamra gondoltam, hanem apámra – a ’48-49-es fordulattal, az ’56-tal, majd ’69-cel kapcsolatos minden kérdés újraértékelésre kerül. Abban pedig ekkor már nem kételkedtem, hogy az ország ezeken a fordulópontokon, rendre rossz irányba fordult. Mivel pedig apámnak ezekben a fordulópontokban meghatározó szerepe volt, így nem háríthatja el a felelősség kérdését. Ezt a kérdést akkor vele soha nem beszéltük végig, úgy éreztem, rágódik ezen éppen eleget. Én azt hangsúlyoztam, bármi történjék, én mindvégig kitartok mellette, és családon belül teljes biztonságban érezheti magát. Kifelé pedig a magam felelősségét kell keresnem, és azt kell vállalnom.

Ekkor értékeltem újra egész életutamat, és benne ’68-as eseményeket. Egyre szégyellnivalóbbnak láttam a 1.0 verzió szerinti nézeteimet. Újra és újra azt kérdeztem magamtól, hogyan lehettem ilyen ostoba, hogy nem láttam, ami nyilvánvaló? Világossá vált, hogy behunytam szemem a tények előtt, és a valóságot sémákkal helyettesítettem. A nagy szerencsém az volt, hogy különböző okok miatt nem vállaltam szerepet olyan gyakorlati politikai döntésekben, amelyek sokak életét negatívan befolyásolták volna. Lehetett volna ez másként is – még azt sem mondom, hogy ha megkeresett volna akár a BM, akár más szerv, eleve elutasítottam volna – de (hál istennek!) nem jött. Így „mindössze” a rendszer hű támogatója valóságos váddal kellett szembe néznem, önmagam előtt is.

Ekkorra világossá vált, ’68 Kelet-Európában a támogatók többsége számára valamiféle demokratikus szocializmus keresését jelentette. Ezzel szemben állt a Szovjetunió, amely senkinek nem engedte, hogy az általa meghatározott szűk korlátokon túlra merészkedjen: vagy önmaga, vagy a partnereivel elnyom minden szabadulási kísérleteket. Volt egy bizonyos mozgási tér – ezt mi magyarok igyekeztünk is kihasználni - de a „Nagy Testvér” gyanakvóan és szigorúan figyelt. Ha pedig úgy látta, az események nem az általa kívánt irányba mennek, beavatkozik. A beavatkozásnak persze megvolt a menetrendje: először az adott országban levő – valamikori önmagamhoz hasonló – párton belüli elvbarátaira épített, majd a közvetlen politikai nyomásgyakorlás eszközét alkalmazta, s ha ez sem használna, a közvetlen beavatkozás módszerével, de „visszaterelte” az „elveszni készülő bárányt” a közös karámba. Ez a menetrend világosan látszott a ’68-as cseh, majd a ’80-as lengyel események kapcsán.

De ekkorra már átértékelem a nyugat-európai ’68-at is. Fokozatosan ráébredek, nem az általam régen szentként tisztelt sémák mozgatják a világot. A valóságos kihívások távol vannak valamiféle „forradalomtól”. A egyetemi fiatalok – a „megállapodott felnőttség határain innen” – be vannak „élesítve” a radikális eseményekre. Tettrekészen hajlandók közös akciókra, de azt inkább buliként élik meg, és nem hajlandók tömegesen a kitartó és elkötelezett cselekvés útját választani. A Zabrinskie Point, Antonioni filmjének kezdő kockái egy egyetemi kollégiumban zajló vitát mutatnak, amely végül a főszereplő dühös kifakadásával zárul: „Hajlandó vagyok meghalni, de nem az unalomtól”, és elindul a valóban halállal végződő utazására. Ám a valóságban, az eseményeket követően mindenki visszatér a személyes kérdéshez: mi lesz az egyetem után?

A fiatalok döntő többsége a konszolidált és a politika iránt egyre kevésbé érdeklődő polgári létet választja. Így lesznek a ’60-as évekbeli hippikből a ’70-es évek során yuppie-k, azokból pedig a ’80-90-es években neokonok. Ám a diákmozgalomban való részvétel mindegyikük számára egész életre szóló élményt jelentett. Kisebb részük elmozdul a legális politikai mozgalmak felé. Többségük inkább baloldali (szociáldemokrata, demokrata, zöld) ifjúsági szervezetében, de sokan liberális, konzervatív mozgalmakban folytatja aktív politikai pályáját. Elenyésző töredékük azután – sokszor véletlen események hatására – szélsőségesen radikális terrorista mozgalmak résztvevője lesz. Ám a ’80-es évek végére világossá válik: míg kezdetben úgy tűnt, ők mozgatják az eseményeket, egyre inkább bábok lesznek. Sokféle áttekinthetetlen kötődésű hírszerző szolgálat, titkos állami intézmény keze játszik közre az események alakításában, zavaros, és ellenőrizhetetlen játékszabályok mozgatják a történéseket. Végül többségük a hatalmi játszmákban eszközzé silányulva felmorzsolódik, és hitét veszítve játékszerré válik a rendszerek, rezsimek, kaotikus küzdelmében.

3.0 verzió (2006-2008-as évek)

A 20. század elmúltával válik világossá lényege: a gazdagság és szabadság – a történelemben precedens nélküli – „robbanása”. A GDP/fő a fejlett világban (600 millió ember) 1900 és 2000 között a tízszeresére, a felzárkózó világban (2 milliárd ember) nyolcszorosára, a viszonylagosan lemaradó fejlődő világban (4 milliárd ember) négyszeresére emelkedett. Vagyis, még a legszegényebbek is jóval többet fejlődtek, mint az azt megelőző 500 év során. Az életmód megválasztásának szabadsága, a megvásárolható termékek és szolgáltatások kínálata, a lehetséges életprogramok választéka hihetetlenül kiszélesedett. Ennek a robbanásnak két jellegzetes „billenési pontja” volt, amely jelezte, hogy az emberiség – nem a föld összes lakosa, de jó része – új korszak előtt áll. Az 1973-as olajárrobbanás gazdasági és környezeti globális problémákra utalt. Az emberiség ökológiai lábnyoma a ’80-as években haladja meg a föld méreteit, és teszi világossá, az adott stílusú növekedés hosszú távon folytathatatlan. A másik „billenési pontot” azonban éppen 1968 vetítette előre. A fiatal, és gazdagságba beleszületett nemzedék, szakítani akar a kényszerekkel, és korlátokkal szegélyezett társadalmi rendszerrel. Ez első lépésben, abban nyilvánult meg, hogy egyáltalán nem kíváncsiak a létező korlátokra, és az idősek szabályaira. A ’68 májusi, párizsi plakátok két jelmondatot hirdettek: „Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent”, és „Tiltsuk be a tiltást!”. Ettől a kortól kezdődik meg a szabadság szinte korlátok nélküli kitágulása. Vállalhatatlanná válik mindenfajta elnyomás, megkülönböztetés, rasszizmus.

A kelet-európai ’68 is ezt a tendenciát testesítette meg, de alapvetően más politikai körülmények között. Itt azonban a politikai mozgástér eleve szűk volt, így a szabadulási kísérlet szükségképpen „rendszerellenes” irányt vett. Másrészt, itt – annak ellenére, hogy a térség szovjet érdekszféra volt, és diktatórikus politikai rendszerek működött – különös módon nem történt meg a fasiszta korszakkal való tényleges szembenézés. A fiatal nemzedék szembenállása így eleve más irányt vett, mint mondjuk az akkori Nyugat-Németországban. Ott a fasiszta múlt, vagy éppen a piac diktálta fegyelem, itt a szocializmus vált szalonképtelenné a fiatal nemzedék szemében. Magyarországon az uralkodó elit gyermekei előbb maoista, majd liberális és polgári irányba tolódtak el, és ebből a pozícióból utasították el az idősebb nemzedéket, és kritizálták a rendszert.

A 3.0 verzió szerint a ’68-as eseményeknek az egész 21. századra kiható üzenete az életmód forradalma lesz. Ennek keretében újraértelmeződik a későbbi évtizedekben zárójelbe tett kommuna-mozgalom. A fél évszázaddal ezelőtt az USA-ban, és Nyugat-Európában létrejövő kommunák az életmód-keresés jegyében első lépésben szexuális felszabadultságot hirdették. „Aki kétszer fekszik le ugyanazzal a partnerrel, nem normális” – ez volt a jelszó. ’68 azonban elsősorban arra a kihívásra kereste a választ, mi a teendő, ha már eljutottál a gazdagságnak arra a szintjére, amikor a bővülő fogyasztás nem tesz boldogabbá. Azok a kommunák azonban, amelyek nem voltak képesek tagjaikkal elfogadtatni a jogok és kötelesség egyensúlyát, a kemény munka és az alkotás igényét, valamint az önmagamért, családomért, és a közösségért való felelősséget – zsákutcának bizonyultak. A „létező szocializmus” bukásával összevetve békésen, de feloszlott. A 21. század azonban újra visszatért ehhez a kérdéshez. Egyre növekvő számú ember keresi azt az életmódot, amely értelmes élet lehetőségét nyúltja. Ha a működőképes modell még nem is jött létre, de egyre több jövőbe-mutató közösség-formáló tényező azonosítható. Ilyenek: az ún. önkéntes egyszerűség mozgalma, a szabad közösségek kommunalista modellje, a közösségen belüli naturális tevékenység-cserét működtető LETS-ek, a gated community (zárt közösség) középosztálytól elérő trendje. Mindezek – természetesen összekapcsolva az izraeli kibucok tapasztalatával – a fejlett országok markáns társadalmi mozgalmává szélesedik a 21. században.