Fortélyos remény
Magyar Narancs - 2005. február 10.
Gazdagság, szegénység, egyenlőtlenség.
A kérdésre - mitől szegény az egyik, és mitől gazdag a másik ember - többnyire a „jó családba kell születni”, közhellyel szoktak válaszolni. De az országok szegénysége és gazdagsága legalább ilyen zavarba ejtő, politikailag pedig – ha lehet - még kényesebb kérdés. Ám, az átlagpolgár erre is meghökkentő magabiztossággal válaszol, többnyire ellenőrizhetetlen példákkal, és tényként felkínált, de alap nélküli hiedelmekkel. A kutatások – mint annyi más esetben - az okokat, és a tendenciákat illetően a közhiedelemmel ellentétes megállapításokra jutottak. Miközben pedig a tudományos tények egyre megalapozottabbak, a hitek egyre kevésbé megingathatóak. Csupán a költő szavaival ért egyet mindenki: „Retteg a szegénytől a gazdag, s a gazdagtól fél a szegény, fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.”
Az elmúlt időszakban elvégzett összehasonlító történelmi elemzések a vizsgálatokba bevont 112 ország GDP-je között - a két szélső pont Etiópia 369 $/fő, és Luxemburg 21.974 $/fő - csaknem százszoros különbséget találtak. Ezt a sokkolóan nagy eltérést többnyire az emberi-tőke színvonalával, a fizikai-tőke korszerűségével, és a pénz-tőke létével, vagy éppen annak hiányával magyarázta a közgazdaságtan. Ám ezek a tényezők csak következmények, így a figyelem, - gyakran - az országok természeti gazdagságára, és népességének nagyságára helyeződött. Az emberek természetes igazságként fogadják el: a sokféle természeti kincs, a lakosság nagy száma, vagy éppen a gyarmattartó múlt - gazdagságot teremt. Pedig erre a vélekedésre könnyebb ellenpéldát, mint bizonyítékot találni: a természeti kincsekben szegény Svájc jóval gazdagabb, mint a természeti kincsekben bővelkedő Bolívia, a kicsiny Luxemburg, mint a jóval népesebb Nigéria, a gyarmattartó múlttal nem gyanúsítható Dánia, mint a valamikori világbirodalom, Spanyolország.
A sokféle tényező hatását számításba vevő vizsgálatok, első közelítésben, a természet-földrajzi tényezők szerepét emelték ki. Az Eurázsiai kontinens hatalmas mérete, kelet-nyugati elhelyezkedése, a nagy Mediterrán térség, a termeszthető növények, és a háziasítható állatfajták nagy száma, valamint az éghajlati zóna jellege – amely mind megkönnyíti a kultúra átadását és befogadását - történelmi jelentőségű sikertényezőnek bizonyult. Ezekkel a véletlenszerű természeti tényezőkkel magyarázható a jelenlegi egyenlőtlenségek mintegy 57%-a. Még pontosabb leírást keresve, a siker további nélkülözhetetlen elemeként azonosították a kutatók, a fejlődés során létrehozott, (vagy másoktól jó érzékkel átvett) „megfelelő” intézményeket. „Intézményen” a kutatók, az emberek közötti, stabil és meghatározott társadalmi funkciót betöltő viszony-rendszert értették, mint amilyenek a fejlett piaci viszonyok, a jól működő törvények, a társadalmi megállapodások tisztelete, a hatékony és nem korrupt kormányzás, a szerződések betartásának részrehajlás nélküli kikényszerítése, az egyéni érdeket érvényesülni hagyó feltételek, a verseny szabályainak tiszteletben tartása és a magántulajdon védelme.
A vizsgálatokban az intézmények megfelelőségét öt – nemzetközileg hozzáférhető adatokból származó - számszerűsített tényezővel mérték: az állami irányítás minősége, a törvények szerepe, a kormányzat korrupciós-szintje, a kisajátítás kockázata, és a magán-szerződések kormányzat általi befolyásolásának gyakorisága. Az országok „gazdagsági”, és „intézmény-hatékonysági” rangsorának összevetése azt tanúsította, hogy a két egymástól - látszólag - független tényező „kéz a kézben jár”. Ám még ennél is fontosabb, hogy világossá vált: nem azért jók az intézmények az egyik országban, mivel gazdagsága miatt megengedheti azt, hanem azért lett gazdag, mert megfelelőek voltak az intézményei. Ennek a tudományosan igazolt ténynek óvatosságra kell(lene) intenie a politikát. Arra utal ugyanis, hogy az üzleti életbe való, - bármilyen indokokra hivatkozó - beavatkozása, vagy pusztán a létező törvények kijátszásának az eltűrése is, hosszú távon „gazdagság-csökkentő” tényező. Az „intézmények” hol ösztönző, hol visszatartó szerepét szemlélteti néhány ország-páros - Észak- és Dél-Korea, Kelet-, és Nyugat-Németország, Izrael és a szomszédos országok, a Dominikai Köztársaság és Haiti - összevetése is. A kutatások végül is úgy találták, hogy a Föld társadalmai közötti óriási egyenlőtlenségek 80%-át a természetföldrajzi körülmények és történelmileg kialakult intézmények magyarázni képesek.
A „jó” vagy a „rossz” intézmények létrejöttét illetően a kutatások a figyelmet a 12 ezer évvel ezelőtt lezajlott mezőgazdasági forradalomra irányították rá. A mezőgazdaságra való áttérés letelepedéshez, a kereskedelem, a kézművesség, az írás, és a törvények létrejöttéhez vezetett. Mindez együtt a munkamegosztás szélesedését és a piac kialakulását eredményezte, amelyeknek volt egy - gyakran rejtve maradó – pozitív hatása: az egymást korábban ellenségnek tekintő szomszédok, előnyöket kínáló partnerként kezdték kezelni egymást. Mindez döntő módon hozzájárult az adott térség népesség-eltartó képességének növekedéséhez, egyre összetettebb szervezetek, majd a városok, végül pedig az állam kialakulásához. A hatékonyan működő állam szerepére utal Dél-Korea, Ghana és a Fülöp-szigetek összehasonlítása. Fél évszázada e három ország nagyjából egyforma szegény volt. A hétköznapi logika a nyersanyagban gazdag Ghana, és Fülöp-szigetek kiemelkedését, és Dél-Korea elmaradását jósolta volna. A valóságban azonban ennek éppen az ellenkezője történt. Ennek egyik fő oka: Korea 1300 éves államisággal, míg a másik két ország csak alig évszázados állami hagyományokkal rendelkezik.
Természetesen az induló helyzet nem kikerülhetetlen fátum. Egyrészt, mindig az adott társadalom belső működése „hozza össze” a későbbi nemzedékek gazdagságát. Másrészt, az egyes konkrét társadalmak jelenlegi helyzetének pontosabb megértéséhez egy sor további tényező tekintetbe vétele fontos. A történelmi véletlenek előnyös vagy éppen hátrányos szerepére itt Kelet-közép Európában is sok példát lehetne találni. Mindennek tükrében érdekes kérdés: mi a történelmi tendenciája a Föld lakói között tapasztalható egyenlőtlenségnek. Több mint 40 ország adatainak elemzése azt mutatta: a föld különböző pontjain élő emberek közötti egyenlőtlenség az elmúlt két évszázadban nőtt. A társadalmi egyenlőtlenség mértéke – a jellemzésére használt mutatók, a Gini-együttható, és a Theil-index tanúsága szerint - az elmúlt két évszázad során drámaian emelkedett. A társadalmakon belüli és az országok közötti különbségek azonban – érdekes módon - részben eltérően mozgott. Az eredeti tőkefelhalmozás korában – Európában a 18-19. század során - az egyenlőtlenségek minden társadalmon belül megnőttek. Ám a 20. században - már a jóléti társadalmak kialakulását megelőzően - az egyenlőtlenség növekedésének tendenciája ebben a régióban megfordul. Erre utal, hogy – szemben a közhiedelemmel - az európai és az amerikai társadalmon belüli egyenlőtlenség a 20. század első felétől kezdve csökkenni kezdett.
A világ polgárai közötti egyenlőtlenség növekedése – végső soron - két tényezőre vezethető vissza. Egyrészt, - éppen a megfelelő vagy kevésbé megfelelő intézményekkel összefüggésben - a különböző országok gazdasága eltérő ütemben növekedett. Az európai kultúrkör társadalmainak dinamikája hosszú távon felülmúlta a többi társadalomét. Ez vezetett arra, hogy – mondjuk - Svédország fokozatosan elhúzott Szudántól a gazdagsági versenyben. Az emberek közötti egyenlőtlenség másik meghatározója – miként a társadalmakon belül is – az országok népességszám növekedésbeli különbsége. 1900-ban az akkori Magyarországnak és a Fülöp szigeteknek nagyjából egyenlő számú, 8.5 millió lakosa volt. 2000-ben hazánk lakosainak száma 10 millióra, míg a Fülöp szigeteké 90 millióra emelkedett, és ez a tény alapvetően meghatározta a két ország polgárai közötti gazdagságbeli különbséget. Ez a kép tovább pontosítható, ha az egyenlőtlenségnél tekintetbe vesszük a várható élettartamot is. Ebben 1950 óta valóságos fordulat ment végbe a világban: a Föld társadalmai közötti várható élettartambeli különbségek csökkentek.
Egészében a kutatások azt mutatták: a 20. század második felében az egyenlőtlenség mértéke globálisan nem változott – sem nem nőtt, sem nem csökkent. Ez azonban nem annak a jele, hogy a világ valamennyi régiójában végbement volna az európai és az észak-amerikai országok fél évszázaddal korábban bekövetkezett egyenlőtlenség-csökkentés. Miközben a világgazdaságba bekapcsolódott régiókban csökkentek a különbségek, a szegénység és elmaradottság aggodalomra okot adó módon összpontosul a világ más – afrikai - régióiban. A kutatásoknak azonban éppen ebből a szempontból van fontos üzenete: az egyenlőtlenséget jórészt nem egy másik társadalom „csinálja”. Az érintettek azonban nem szívesen hallják meg, hogy nem azért szegény az egyik nemzet, mert gazdag a másik. Még nehezebb tudomásul venni ennek következményét: nem gazdagodhatsz meg azáltal, ha másokat szegényebbé teszel. A gazdagodás történelmi útja: a kemény munka a laza időtöltés helyett, megtakarítás a növekvő fogyasztás helyett, a képzés választása a szabadidős szórakozás helyett, privatizálás az államosítás helyett, okos törvények alkotása, a törvények kijátszása helyett. A baj csak az, hogy a politikai csodadoktorok - egyébként hatástalan - ráolvasása, sokak számára meggyőzőbbnek tűnik, mint a kutatók által javasolt, lassú és fájdalmas, de megoldást kínáló gyógymód.