A kvázi-fejlett kétpúpú
Élet és Irodalom - 50 évf. 30 szám, PUBLICISZTIKA rovat


1969-ben a Közgazdasági Szemlében megjelent Jánossy Ferenc - az elmúlt fél évszázad egyik legeredetibb gondolkodású közgazdászának - elemzése a magyar gazdaság elmaradottságának okairól. Szemben az akkori vélekedéssel, amely a gazdaság húzóágazatának tekintett gépipar alacsony részarányát tekintette oknak, Jánossy a gépipar részesedését éppenséggel magasnak látta. Nemzetközi összehasonlításban - írta - a magyar gépipar súlya nemhogy túlságosan kicsi, hanem éppen tűrhetetlenül nagy. Így, ha máshonnan vonnak el fejlesztésére forrásokat, azok alacsony hatékonysággal hasznosulnak, és végérvényesen rögzítik a túlsúlyos és gyenge versenyképességű szerkezetet. Ha a gazdaságot fejleszteni akarjuk - javasolta - törekedjünk: 1) fejlettségi szintünknek megfelelő arányokat kialakítani, 2) figyelmünket a mikroszerkezetre és a vállalati versenyképesség javítására fordítsuk. A cikk meghökkentette az akkori közgazdászokat és politikusokat, mert a közhiedelemmel gyökeresen ellentétes és szokatlan gyógymódot javallt.

Tekintsünk most Jánossy szemüvegén keresztül társadalmunk fejlődését meghatározó két fontos területre, az egészségügyre és az oktatásra. A rendszerváltás óta formálódó reformgondolatok alapfeltételezése, hogy ezek a területek - társadalmunk fejlettségi szintjéhez mérve - fejletlenek és rosszul finanszírozottak. Az egymást követő kormányok - kiindulva ebből a logikusnak látszó feltételezésből - több forrást próbáltak átcsoportosítani erre a területre, így javítandó a polgárok várható élethosszát és képzettségi szintjét. A nemzetközi statisztikák alapján azonban egyáltalán nem igaz, hogy a magyar egészségügy és az oktatás fejletlen volna. Saját súlycsoportjával - a kelet-európai országokkal - összevetve kitűnik, hogy a magyar állam kiadásai megfelelnek az ország fejlettségéből következő arányoknak. (2004-ben az egészségügyi és az oktatási kiadások a GDP százalékában Magyarország esetén 7,8, illetve 5,1 százalék, Csehország esetén 7,4, illetve 4,4 százalék, Szlovákia esetén 5,7, illetve 4,0 százalék, Lengyelország esetén 6,1, illetve 5,6 százalék, Románia esetén pedig 4,2, illetve 3,6 százalék.) Ezen adatok tükrében vetődik fel két alapvető kérdés: vajon mi az oka a magyarok nemzetközi összehasonlításban alacsony várható élettartamának (illetve a képzettség területén mutatkozó elmaradásának), és javítható-e a népesség egészségi állapota (és a társadalom képzettségi állapota) e területek kiemelt fejlesztésével?

A magyar férfiak 69 éves várható élettartama - némi túlzással - a "Rózsadomb" 80 éves és a "Nyócker" 58 éves átlagából jön létre. A "Rózsadomb", és a "Nyócker" lakosai ugyanazt a budapesti egészségügyi rendszert használják - bár tudom, nem egyenlő eséllyel férnek hozzá. Életesélyük közötti óriási különbség a két kerület polgárainak eltérő életmódjával és életkörülményeivel magyarázható. Ezek a tényezők - első pillantásra - kizárólag a vagyoni helyzet függvényének tűnhetnek. Ez ugyan részben így van, ám - bár vitatható az állítás - maga a vagyoni helyzet is számottevő életmód- és általánosabban: kultúrafüggő. Ez a döntő oka annak, hogy a budapesti gyógyellátás fejlesztésével - még a hozzáférés esélyeinek egyenlőbbé tétele esetén - sem lehet alapvetően javítani a "Nyóckerületiek" várható élettartamát. Ami pedig igaz Budapestre, az éppen így igaz az ország egészére is. S amit az egészségügyi helyzetre elmondtunk, az igaz az oktatásra is. Nem lehet a "Nyócker" oktatás terén mutatkozó - a sikeres egyetemi felvételik arányával, az elnyert állások számával és a munkanélküliség arányával mérhető - elmaradását csökkenteni az iskolák felszereltségének és a pedagógusi bérek javításával. Ezekre természetesen szükség van, de ez csak részleges eredményt hozhat. A jó - sok jól képzett és majdan magas jövedelmű állampolgárt útjára bocsátó - iskolát ugyanis nem felszereltsége szempontjából kivételezett helyzete különbözteti meg a gyengébb iskoláktól. A jó iskolába motivált szülők motivált gyermekei járnak, akiket - nem mellékesen - motivált tanárok tanítanak. Ezzel szemben a gyenge iskolába motiválatlan szülő nem motivált gyermekei járnak, akiket sokszor gyengén motivált tanárok tanítanak.



A kétpúpú társadalom

Az elmúlt három évtizedben a korábban homogénnek gondolt társadalmunk szinte észrevétlenül két eltérő kultúrájú - eltérő életmódú és motivációjú - közösségre esett szét. Az átlagszámok összemossák és eltüntetik, hogy értékrendje, viselkedése és életesélyei szempontjából különös "kétpúpú" társadalomban élünk. A két púpot egyre áthidalhatatlanabb szakadék választja el egymástól. A jelenség nem egyedien magyar. Ilyen az Amerikai Egyesült Államok társadalma is. Ez az oka, hogy világ vezető államának egészségügye és képzése - a hatalmas ráfordítások ellenére - a magyaréhoz hasonló problémákat mutat. Miközben az amerikaiak jó részének várható élettartalma nyolcvan év felett van, egy körülhatárolható és igen számos - több tízmilliós - rétegé hatvan év alatti. Miközben a világ tíz legjobb egyeteme közül nyolc amerikai, és mindenhonnan az amerikai egyetemekre igyekeznek más nemzetek legjobbjai, az amerikai oktatási rendszer által kibocsátott munkaerő színvonala az európai átlagszint alatti. De a kétpúpúság megjelent Kelet-Európa társadalmaiban, és kialakulóban van Nyugat-Európában is. Talán csak a skandináv társadalmak kerülik el a "kétpúpúsodást".

A XX. század elején az iparosodó társadalmak kezdetben egy tömzsi végű, majd felfelé mind karcsúbbá váló répához hasonlítottak: nagy létszámú, szegény, dolgozó osztály, amely egyre keskenyedő középosztályba, majd egy elvékonyodó elitbe ment át. A jóléti állam kialakulásával a társadalom "terhes babapiskóta" alakot vett fel. Nem túl nagyméretű elit és hasonló súlyú leszakadó réteg, közte pedig nagy és homogén szerkezetű középosztály. A gazdasági növekedés jótékony következményeként a fejlett világban egyre szélesebb rétegekre terjedtek ki a társadalmi szolidaritás áldásai. Az egyén pedig - akit emlékezete a betegség és az öregség miatti nyomor elkerülhetetlenségére figyelmeztetett, amit csak utódok felnevelése és a kényszerű takarékoskodás enyhített valamelyest - örömmel vette igénybe e szolidaritás ezernyi kincsét. Megtapasztalta, majd megszokta, majd természetessé vált számára: ha bajba kerül, a közösség kisegíti. Ezért - no meg azért, mert sokan fizettek, így neki viszonylag keveset kellett - igazságosnak tekintette a társadalmi szolidaritás rá eső költségeit.

Ám két generációval később megjelent a megszokás nem szándékolt következménye is: a potyautasság. Az állampolgárok növekvő száma előbb vonakodva, majd egyáltalán nem vállalta a közösbe való befizetést. Ugyanakkor nem egyszerűen biztonsági hálóként - ami az öngondoskodás és óvatosság ellenére előforduló baj esetén megóv a tragédiától - használták az intézményes segítségét. Elvárták, megkövetelték és kikényszerítették a közösség támogatását. Amint az életmód részévé vált a társadalom "fejése", méginkább visszaszorult az öngondoskodás és a közösséghez való hozzájárulás. A társadalom fokozatosan kitüremkedő második púpja ma döntően nem az önhibájukon kívül eltartottá válókból áll. Olyanok alkotják, akik - többnyire nem tudatosan, de - önmagukat juttatták a kitartottak helyzetébe. A könnyebbik utat választva társadalmi csapdába estek. Közöttük az átlagosnál gyakoribb az egészségtelen, nem ritkán önpusztító életmód, az iskola korai abbahagyása, a szervezett munkaerőpiac elkerülése, és ritkább az öngondoskodás, a saját jövőbe való befektetés, a szabálykövető viselkedés.

A kétpúpúvá válás másik sajátos forrása - ez Nyugat-Európára jellemző, és válik egyre súlyosabb problémává - a kulturális szempontból alapvetően eltérő emigráns csoportok növekvő arányú betelepülése. A betelepülők első nemzedéke, miközben megtartotta eredeti közösségének kultúráját, elfogadta a helyi társadalom együttélési szokásait, és átvette munkakultúráját. A második és harmadik generáció azonban - a beilleszkedés és egzisztenciateremtés növekvő problémáinak hatására - gyorsan hozzászokott a potyautas-stratégiájához. A potyautasság pedig - az indokoktól és a szándékoktól függetlenül - táptalajává vált az önpusztító életmódnak és a közösségi szabályokra nem tekintő viselkedésnek, amelyet azután a szülők mint természetes életformát adnak át utódaiknak.

A kétpúpúság ma azt jelenti, hogy átszelve a rasszok - hagyományosan szembeötlő, pl. bőrszín - határvonalait, a fejlett társadalmakban két eltérő kultúrájú közösség él együtt. Az egyik kultúra teljesítményközpontú, újat tanulni kész, önmagába (egészségébe és képzettségébe) befektető, jövőjére gondoló (takarékoskodó és felhalmozó), új szokásokra nyitott, a közösségi hozzájárulását - ha nem is dalolva, de - fenntartó és a szabályokat betartó viselkedéssel jellemezhető. Hajlandó és képes a globalizáció egyre keményebb követelményeihez illeszkedni. A másik kultúra ráépül a jóléti társadalmakra, részt követel annak jótéteményeiből. Elvárja a szolidaritást, sőt kiköveteli a maga megkívánta részét, miközben nem vagy csak a minimálisan vállal részt az értéktermelésben. A közösségi játékszabályokat opcionálisnak tekinti: ha érdekében áll, él vele, ha nem áll érdekében, tétovázás nélkül áthágja. Úgy tartja, a közösségnek kötelessége olyan jövedelemforrást felkínálni neki, ahol annyit kereshet, ami szerinte az emberhez méltó élethez elegendő.

Európa (és benne Magyarország is) most érkezett el arra a pontra, amelyen túl a több évtizede kialakult "egypúpú" jóléti társadalom alapelvei nem tarthatók tovább. Egyre több területen kénytelenek a társadalmak átlépni a korábban konszenzussal kialakított intézményi szabályokat és értékeket. Ennek tükrében célszerű elemezni, vajon mit is jelent a reform a társadalmi fejlődés két meghatározó területén, az egészségügyben és az oktatásban. Közismert - ennek ellenére nem kellően tudatosított - tény, hogy a társadalom egészségügyi helyzetét döntően (85-90 százalékban) az egyén életmódja és a környezet állapota határozza meg. Ez azt jelenti, hiába költünk többet - elvonva máshonnan forrásokat - az egészségügyre, a lakosság átlagos várható élettartalma nem növelhető ezzel arányosan. Az egészség javítása az egészségügyi rendszerbe történő nagyobb befektetésekkel alacsony hatékonyságú. Ez a módszer emellett - bár ez vitatható állítás - még igazságtalan is. A finanszírozás költségeit azoktól, akik befektetnek önmagukba - egészségesen élnek, és gondozzák magukat - átcsoportosítja azok javára, akik önpusztító módon élnek. Az átcsoportosítás ezen túlmenően többnyire a kialakult egyenlőtlenségek további növekedését eredményezi. Végül - bár ez is vitatható - nem is hatásos: azáltal, hogy "bünteti" a maga egészségével törődni kívánó állampolgárt, míg kedvezményezi az egészségre nem tekintő viselkedést, a kívánatossal ellentétes viselkedésre ösztönöz.

Nincs azonban ez másként az oktatási rendszerrel sem. A nemzetközi tapasztalat az, hogy a rendszer hatékonyságát kevésbé a struktúra, inkább a motiváció határozza meg. A tanulók felkészültségét jobban befolyásolja szorgalmuk és kitartásuk, a szülők figyelme, a család értékrendje, az iskola fegyelme, mint a tanmenet, vagy az iskola eszközökkel való ellátottsága. Egy konkrét hallgató egyetemi felvételi (és társadalmi felemelkedési) esélyei - az egészséghez hasonlóan - 85-90 százalékban a családi és egyéni értékrendszerén múlik! A PISA-felmérés szomorú hazai átlagteljesítménye mögött a fentiekre utaló különbség tárul fel: a gimnáziumok a legjobbak (Finnország) szintjét, a szakközépiskolák az (OECD) átlag szintjét, a szakiskolák (Törökország mögött) Tunézia szintjét mutatják. A megfelelő képzettségű szakemberek hiánya tehát nem az oktatási rendszer bűne. Az legfeljebb 10-15 százalékig felelős a tanulók gyenge teljesítményéért. Hiába fordítunk többet az oktatási rendszer korszerűsítésére, a remélt eredménynövekedés szükségképpen elmarad, sőt a különbségek nőni fognak.

Márpedig a "rózsadombi" és a nyócker" életvitel-különbségnek az egész életre kisugárzó hatása van. Nyugdíjba vonulásuk idején a "nyóckerületiek" - jobbára nyolc általánost végzettek - tíz évvel "öregebbek" saját biológiai életkoruknál, míg a "rózsadombiak" - jórészt felsőfokú végzettségűek - egészségi állapotuk szempontjából 15 évvel "fiatalabbak". A "rózsadombiak" hússzor kisebb valószínűséggel találkoznak erőszakos cselekménnyel életük során, mint a "nyóckeresek". Ez utóbbiak egész életét végigkíséri, hogy előbb szenvedő, majd egyre inkább cselekvő alanyai lesznek bűncselekménynek.



Máté-szindróma

Azok véleményét, akik a meglevő struktúra extenzív bővítése helyett a mikrokörnyezet és a viselkedés formálását hangsúlyozzák, gyakran a Máté-szindrómára - akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van - való hivatkozással utasítják vissza. Ám a kritikusok többnyire elfeledkeznek két dologról. Az első, hogy az egészségügyi és oktatási rendszerek fejlesztésére fordított forintok inkább növelik, mint csökkentik a különbségeket. A második, a Máté-szindróma többféleképpen értelmezhető. A példabeszédben (Máté 25. 14-30.) egy ember, hosszú útra indulván, az egyik szolgájának öt, a másiknak egy tálentumot adott megőrzésre. Aki ötöt kapott, az befektette, aki egyet, az elásta. Így visszaérkezvén az utazó az egyik szolgájától tíz tálentumot kapott vissza, amit így köszönt meg: "keveset voltál hű, sokra bízlak ezután". Aki viszont az egyetlen elásott talentumot adta vissza, a következő értékelést kapta: "Gonosz és rest szolga, (...) el kellett volna helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál, és én megjövén nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el tőle a tálentumot, és adjátok annak, akinek tíz tálentuma van." A Máté-szindróma - ebben az olvasatban - azt sugallja: aki jól gazdálkodik tehetségével, és gondosan ügyel egészségére, az Isten kedvére - és nem annak ellenére - "szaporítja", amije van.

Az USA adóhivatalának adatain alapuló elemzések meghökkentő tényre világítottak rá. A szülők és az utódok vagyoni helyzete eloszlásának vizsgálata azt mutatta, hogy egyforma - nagyjából nyolcszázalékos - valószínűséggel kerülnek a legfelső vagyoni ötödbe tartozó szülők gyermekei a legalsó vagyoni ötödbe és a legalsó vagyoni ötödbe tartozó szülők gyermekei a legfelső vagyoni ötödbe. Vagyis a vagyoni eloszlás (és vélhetően társadalmi pozíció) a XX. század második felében nemzedékenként részben újrarendeződik, és döntően a társadalmi igazságosság szerint! A piacgazdaságú és demokratikus társadalmakban az igazi vagyont érő örökség - a szülők által átadott kultúra. A küzdeni tudás, a kiemelkedés vágya, a tanulni akarás, az önmagadba és jövődbe való befektetés igénye, a kitartás, a takarékosság és a szociális intelligencia. Ennek tükrében a hazai reformoknak alapvetően nem források átcsoportosítására és külső tőke bevonására, hanem az egyén, a család és a kisközösség szintjén végbemenő viselkedésmódosulásra kellene irányulniuk.

A The Wall Street Journal újságírója az egyik norvég miniszterrel készített interjúja végén megjegyezte: milyen fiatalos és nyugodt beszélgetőpartnere. Az illető így válaszolt: skandináv Prozacot szedek. Skandináv Prozac, az meg mi az ördög? - kérdezett vissza meghökkenten az újságíró. Minden este egy órát sétálok - volt a válasz. A dolgok mai állása mellett a magyar népesség várható élettartamának és a képzettségének javításához elegendő volna rávenni a családokat, minden nap nézzenek egy órával kevesebbet tévét, és helyette sétáljanak egyet. Közben pedig - egyebek mellett - megbeszélhetnék, mi történt az iskolában, és megmagyarázhatnák a gyerekeknek: azért kell fegyelmezetten viselkednie és figyelmesen tanulnia az iskolában, mert akkor könnyebben talál munkát, többet fog keresni, tovább marad egészséges, hosszabb ideig él, és főként boldogabb lesz.

Vissza az Élet és Tudomány többi cikkéhez