Légy a tejben
Élet és Irodalom - 48 évf. 07 szám, PUBLICISZTIKA rovat
A recept? Szervezz a környék tejtermelőiből, az olaszok irigyelt családi vállalkozás-modelljét alkalmazva, termelői és kereskedői hálózatot. Keverj a vállalkozáshoz egy technológiai újítást - állíts elő tartós tejet, majd fejleszd tovább, és, immár világszínvonalú megoldással, hozz létre a minőségét hónapokig megőrző csomagolt tejet. Adj terebélyesedő vállalkozásodnak a szülőhelyed hangulatát tükröző és sokak számára ismerősen csengő márkanevet - nevezd Parmalatnak. Majd, kiindulva a hely szelleméből - "Kenyeret és cirkuszt" -, építs a termék köré az ezredvég cirkuszaiból - Forma-1-es istálló és AC Parma labdarúgóklub - másolhatatlanul egyedi imázst. Közben pedig vásárolj be, vásárolj fel, vásárolj ki és vásárolj meg mindent és mindenkit, amire vagy akire csak szükséged van.
Calisto Tanzi a semmiből három évtized alatt egy harminc országban mintegy 35 ezer főt foglalkoztató tejtermékkel, édességekkel és gyümölcslevekkel kereskedő vállalkozáshalmazt teremtett. Mivel évtizedeken keresztül minden mindig "bejött", lassan szemernyi kétsége sem volt: többet tud mindenkinél, számára minden megengedett. Ekkor azonban már nem szolid üzletember, aki mérlegeli a lehetőségeket, de számot vet a kockázatokkal. Egy "itt a piros, hol a piros" játékos szemfényvesztő mozdulataival rakosgatta egyik helyről a másikra az eurószázmilliókat.
Aztán valami semmiség miatt bekövetkezik a krach. Egy távoli amerikai bank valami távoli off-shore cég számláján nem találta meg azt a pénzt, amelynek ott kellett volna lennie. Elindult a szóbeszéd, amit cáfoltak. A dominósor dőlése azonban megállíthatatlan volt. Az események a botrányforgatókönyvek szokásos lépéseit követték: megalapozatlannak minősített híresztelések, rendre beigazolódó rémhírek és a végén valóságos rémálom. A Parmalat tőkeértéke egyetlen hónap alatt a töredékére esett. Csaknem százezer - a mintavállalatban és vezetőjében vakon bízó - olasz kisbefektető rémülten ébredt rá, hogy befektetéseik értéktelen bóvli kötvényekké minősülnek.
A sikertörténetek fonákja
A XXI. század botrányokkal indult. A sort az amerikai Enron - a másfél évtized alatt a világ egyik legnagyobb vállalatává emelkedett, majd néhány hónap alatt összecsuklott energetikai cég - nyitotta meg. Néhány hónappal később világossá vált: az Enron nem egyedi kisiklás, csupán a jéghegy csúcsa. Európa ekkor még kárörömmel figyelte a sorjázó amerikai botrányokat. Az elmúlt év fejleményei azonban szertefoszlatták a csődjárvánnyal szembeni euró-immunitás illúzióját. Világossá vált, a gazdasági katasztrófák egyformán fenyegetik Európát, Amerikát vagy éppen Japánt, a nyilvános és a családi cégeket, a régi és az új gazdaság vállalkozásait.
A vállalati katasztrófákat a közvélekedés a kiszámíthatatlan véletleneknek tulajdonítja. Holott a történtek meghökkentően egybecsengő tanulsága: a modern gazdaságokban a csőd az egész vállalatvezetés alkotása. Sőt, ezen túlmutatóan, a vállalati katasztrófák a vállalaton kívüli irányítási rendszerek kisiklását is feltételezik. A végső diagnózis mindig azonos: a vállalatirányítás szabályait áthágták, a társadalmi ellenőrzés intézményei nem működtek, és az irányítással megbízottak nem pontosan meghatározott szerepüket játszották. "Amit láthattunk - fogalmaznak a szakértők a Parmalat kapcsán -, az irányítási rendszer totális csődje. A legfelső vezetés, a hitelezők, a könyvvizsgálók és az állami szabályzás emberei mind másfelé figyeltek, miközben a vállalat tulajdonosa kedve szerint és felelőtlenül játszogathatott az eurószázmilliókkal."
A modern gazdaságot hihetetlenül bonyolult szervezeti rendszer és szinte áttekinthetetlen érdekháló működteti. Ezért alakult ki az elmúlt évtizedben a vállalatirányítás világos szerepeket előíró és összehangolt ellenőrzési pontokkal átszőtt intézménye. Az igazgatóság, az ügyvezetés, a felügyelőbizottság, a független könyvvizsgálók között megosztották a hatalmat, és a kölcsönös ellenőrzés finoman kiegyensúlyozott rendszerét alkották meg. Erre épült rá a kormányzati intézmények, az adóhivatalok, a sajtó és a sokféle civil csoport ellenőrző tevékenysége. Minél bonyolultabb a rendszer, annál kiegyensúlyozottabban kell egymáshoz hangolni az egymást ellenőrző intézményeket. A legfelső vezetés a hatalom megosztását mindig korlátnak tekinti. A többség azonban ezt jóllehet kellemetlen, de elkerülhetetlen adottságként fogja fel. Ám sokan a korlátokban mindenhatónak vágyott akaratuk akadályait látják. Ők mindenáron ki akarnak bújni az ellenőrzés alól.
Ennek legegyszerűbb módszere: kereszttulajdonlással, egymásnak adott hitelekkel az áttekinthetetlenségig összekuszálni a vállalkozásokat, és személyi kapcsolatokon alapuló, így az ésszerűségnek ellentmondó, írásba sem foglalt ígérvények áttekinthetetlen káoszával egymáshoz láncolni azokat. Így lesz a Parmalatból százhetvennél több, a legkülönbözőbb dologgal foglalkozó leányvállalat, csaknem tucatnyi, a Kajmán-szigeteken bejegyzett off-shore cég kusza vállalkozáshalmaza, amelyet nemhogy a befektető állampolgárok, de már a könyvvizsgálók, a hitelezői bankok és a tőzsdefelügyelet szakértői, végül pedig a cég tulajdonosai sem látnak át. A könyvvizsgálók joggal hivatkoznak arra, hogy egyre nagyobb a szerepe az interpretációnak. A befektetők "fekete-fehér" válaszokat várnak, az auditor meg csupán kibogozhatatlan "egyrészt-másrészt"-et tud felmutatni. Az értelmezés spektruma olyan szélesre nyílt, hogy a látlelet elfedte a valóságot. Ez is közrejátszhatott abban, hogy 15 éve rejtve maradt: a cég mérlegét folyamatosan meghamisították.
A fejlett tőkés gazdasági rendszer alapja, hogy a vállalatok a működésükhöz szükséges forrásokat - a tőkét, a nyersanyagot, a munkaerőt és a szaktudást - a globális piacról szerzik meg. Ezek a piacok mindinkább egy többpárti politikai rendszerre hasonlítanak. Egyre nagyobb a szerepe a "megcsinált" imázsnak, és a negyedévente nyilvánosságra hozott üzleti adatok alapján a befektetők és az üzleti partnerek mindig újra "szavaznak": kitüntetik-e bizalmukkal a céget, vesznek-e tőle, szállítanak-e a neki, vagy megszakítják vele a kapcsolatot. Mindez hihetetlenül rövid távúvá teszi az érdekeltséget. Közben a vállalati vagyon egyre nagyobb részét alkotják az ún. nem megfogható tényezők (szellemi tulajdon, fogyasztói bizalom). Ezért elegendő egy kis stikliről kiszivárgott hír, megsértett munkavédelmi szabály, késve fizetett hitel vagy a főnök válása, és egyik napról a másikra elolvad a tegnap még óriási vagyon. A magas kockázatú vállalkozásban - elvileg - minden szereplőnek számolnia kell a bukással is. Ám mindenki abban reménykedik, hogy elsőként kap észbe és áll tovább. Emiatt azután egyetlen félreérthető nyilatkozat, kedvezőtlennek tűnő információ csődveszélyt idézhet elő egy mégoly egészséges vállalatnál is. Ebben a helyzetben a vállalatok szinte rákényszerülnek a manipulációra. Előbb csak kozmetikáznak, szebbnek tüntetik fel a helyzetet, azután - reménykedve a következő negyedév kedvező változásaiban - elhallgatják a kedvezőtlen híreket, végül pedig, ha már csak az segít, meghamisítják a mérleget.
Nagyvállalkozások - feszített üzemű rendszerek
Az atomerőművek "feszített üzemű rendszerek": hatalmas pénzekből létesülnek és hihetetlen teljesítményekre képesek. Emiatt óriási a nyomás, hogy a lehetőségek határáig kihasználják a berendezéseket. Egy ezreléknyi megtakarítás vagy teljesítménynövekedés hihetetlen pénzügyi előnyöket ígér. Csakhogy a rendszer műszaki jellegéből következően a hőmérséklet, a nyomás vagy a sugárterhelés nem haladhat meg egy bizonyos szintet, mert akkor ugrásszerűen megnő a kockázat, és lecsökken a biztonság. Az egyik érdek azt sugallja: növeld a hőmérsékletet és a nyomást, és tedd még olcsóbbá a termelt áramot. A másik érdek azt mondja: nem léphetsz túl egy mértéket, mert elfogadhatatlanul megnő a balesetveszély. Az irányítás egy szinte feloldhatatlan ellenmondással küszködik: úgy kell minden határon túl megközelítenie a korlátot, hogy még éppen ne lépje át azt.
A XX. század végén a gazdasági vállalkozások is mindinkább ilyen "feszített üzemű rendszerekké" váltak. Minél nagyobb egy cég, annál több ember életét befolyásolja: tulajdonosokét, dolgozókét, fogyasztókét, a beszállítókét és az adóztató államét is. A sokféle ember ellenmondásos követelményeket szab. Az egyik oldalon a befektetők azt követelik: javítsd a teljesítményt, mindegy, milyen áron. A másik oldalon - jóval visszafogottabban - azt mondják: tartsd be a szabályokat, légy etikus. Így a "teljesítményt bármi áron", és "a siker mindent elfed" elvek korlátlan érvényesülése a kollektív felelőtlenség rendszerévé alakítja az irányítást. A kiszámíthatatlan gazdasági környezet, a rövid távú érdekeltség és a kollektív felelőtlenség szabályrendszere együtt azután robbanásveszélyes állapotot idéz elő. A katasztrófa elkerüléséhez óvatosság, elővigyázatosság és megfontoltság szükséges. Ám az emberek vidáman dúdolják magukban a Valami Amerika slágerét: "Mikor mindenki fékez, te tövig nyomod a gázt." Eszerint mérlegel a befektetési bankár, ez vezeti a vállalatbirodalmat irányító vállalkozót, és őket követik az általuk felépített vállalkozáspiramis minden szintjén.
Utólag mindenki bevallja, már régóta érezte a bajt. Egyszerre csak felidézik az amerikai Enronnak, az olasz Parmalatnak, a svájci Erb-csoport vagy éppen a magyar K&H brókercége viselkedésének apró jeleit, amelyeket azonban a botrány kirobbanásáig egy versenyszellemű és agresszíven növekvő, vagyis sikeres vállalat kívánatos vonásainak érzékeltek. Éppen e kíméletlenség és gátlástalanság miatt választották ezt a vállalatot és ezeket az embereket. Hirtelen ráébrednek azonban, hogy az "előrejutni bármi áron" mindent legyűrő vágya - visszataszító. A "nekem mindent szabad" viselkedési szabály nem harcra termettség, hanem arrogancia. És mindezek tükrében már nem tekintik véletlennek, hogy kihunyt a kritika, és az emberek figyelme csak a pénzre összpontosult, amiért mindent meg kellett és meg is lehetett tenni. Ez a vállalati kultúra táptalaja a "Watergate-szindrómának". A vezetőket nem a szabályszegés idegesíti, hanem az erről kiszivárgott hír, nem a bűn elkövetése zavarja, hanem hogy a társadalom ezekről tudomást szerez.
A csőd - nem lehet eléggé hangsúlyozni - kollektív alkotás. Utólag visszapillantva inkább az a megdöbbentő, milyen sokan és milyen keményen dolgoztak azon, hogy a válság bekövetkezzen. A csőd felé tett első lépés hitelt adni a vezetők - legyenek bár üzleti vállalkozások, műszaki alkotások, politikai pártok vagy országok irányítói - azon tudatosan sulykolt üzenetének: "bízz bennem, bízz meg, bízd rám, és több gondod nem is lesz vele". Erdős Pálnak, a magyar matematikai tudomány "utazó nagykövetének" tulajdonítják a mondást: "A tulajdon nem lopás, a tulajdon nyűg." Erdős Pál az alkotás útját járva kötöttségek és tulajdon nélkül élte le életét. Az átlagember azonban jó, ha mielőbb ráébred: a tulajdon felelősség. Aki hisz a nyilvánvalóan beválthatatlan ígéreteknek, aki felmentést ad a józan ész szabályai alól, aki nem él a törvényes jogaival, ne csodálkozzon, hogy sikervállalatként kiválasztott befektetése egyik napról a másikra elúszik. Ez a Parmalat - és a jövő minden üzleti és politikai - botrányának végső tanulsága.