A túlélés záloga
Élet és Irodalom - 46 évf. 50 szám, PUBLICISZTIKA rovat


- új szexuális szerződést! -

1948-ban, egy angol botanikus a gyümölcslegyekkel folytatott kísérletei nyomán természeti törvény rangjára emelte a férfiak évezredek óta élvezett társadalmi kiváltságát: a promiszkuitást. A tétel kimondta, a legjobb stratégia a hímek számára, ha minden alkalmat megragadnak a közösülésre, míg a nőstények veleszületett adottsága, hogy megválogatják szexuális partnerüket. A tudományos magyarázat szerint az élővilágra általában jellemző, hogy a sperma kicsi, és szinte "költség nélkül termelhető", a nőstények pedig jóval kevesebb tojást produkálnak, és nagy energiát kell befektetniük az utódkikeltetésbe és -felnevelésbe. A legnagyobb hatékonyság eléréséhez tehát válogatnak a hímek közül. E tétel hamarosan a biológia egyik alapvető igazságává vált. Egyre többen szemlélték úgy, mint az egész élővilágra jellemző általános törvényt. R. Trivers, a szociobiológia egyik megalapozója, a párzási aktust kiegészítette a szülőknek az utódok felneveléséhez felhasznált energia, figyelem és idő "ráfordításával". Ebben az összefüggésben még előnyösebbnek tűnt a férfiúi promiszkuitás.

Miközben a férfiak csapodársága, úgy tűnt, megalapozott tudományos alátámasztást nyert, néhányan elkezdték körbejárni a jelenséget. Először egy - az emberszabású majmok viselkedését tanulmányozó - kutató (történetesen hölgy) mutatott rá arra, hogy a Batmen-törvény nem egyértelműen írja le a majomközösség viselkedést. Sarah Hardy megfigyelései szerint az indiai majmok csoportjában a fogamzásképes állapotba kerülő nőstények nagyon is kezdeményezőek a hímekkel szemben. Sőt, ha új hím kerül a csapatba, még a terhes nőstények is "kipróbálják". A kutató ebből arra következtetett, hogy a promiszkuitás a nőstények szemszögéből is hasznos lehet. Azok a hímek - érvelt -, amelyekkel a nőstény majmok közösülnek, hozzájárulhatnak a kicsinyek felneveléséhez. A társadalmi légkört azonban jól mutatja, hogy magyarázatát - mint "feminista" megközelítést - sokáig visszautasították.

*

Idővel egyre többen kezdték elfogultságtól mentesen vizsgálni ezt a különös jelenséget. Feltárták, hogy a nőstények promiszkuitása kevésbé elterjedt ugyan, mint a hímeké, de nem kivétel. Az állatok egyes nagyobb csoportjaiban érvényes, míg más csoportokban nem mutatható ki. A különböző fajok evolúciójának elemzése alapján lehet válaszolni arra, melyiknél, miért és milyen mértékben előnyös vagy hátrányos a hímnek és a nősténynek az egy alkalomra szóló párzása, illetve bármelyikük promiszkuitása. Előny származhat például a genetikai sokféleség növekedéséből vagy az utód felnevelését szabályzó viselkedésből. A fenti tudománytörténeti visszapillantás azt érzékelteti, hogyan formál az érdek a látszatokból előítéletet, majd emeli ezeket az örök emberi érték rangjára. Ám éppen az elmúlt évtizedek bizonyítják, hogyan kerül szembe a biológiai és a társadalmi evolúció sokáig kéz a kézben járó irányzata.

A férfi és a nő társadalmi szerepének változása az egész emberi nem további fejlődésének alapkérdésévé vált. Évezredekig a nők - szexuális, gazdasági, társadalmi és kulturális - elnyomatását a hagyomány szentesítette. Ez a szokásokat a törvény rangjára emelte, és a mindennapi életet mereven szabályozó előítéletté formálta. Az "asszonyi állat" kifejezés ennek a gondolkodásmódnak máig élő és viszolyogtató jelzője. Ez az előítélet azután természetessé tette a nőkön elkövetett mindenfajta erőszakot. A XX. század fontos változásokat hozott az évezredek alatt kiformálódott szerepekben. Lehetővé vált a válás, szabad lett a munkavállalás. A fejlett országokban megvalósult a törvény előtti egyenlőség, és a nők már csaknem annyi joggal rendelkeznek, mint a férfiak. Lassan megnyíltak előttük a sokáig csak férfiak számára fenntartott társadalmi, gazdasági és politikai pozíciók. Ez a folyamat azonban főként a "nyugati" civilizációban bontakozott ki, míg a fejlődő világ sok társadalmában nem vagy nagyon is ellentmondásosan ment végbe. A téma időszerűségére hívja fel a figyelmet a "házasságtörése" miatt megkövezésre ítélt nigériai nő megrázó története, vagy a női "körülmetélés" borzalmairól szóló rendszeres híradások.

A biológiai törvénnyel takaródzó társadalmi érdeket azonban fokozatosan az egész világon kezdte felülírni a gazdasági racionalitás. Ott, ahol a nők lehetőséget kaptak arra, hogy tanuljanak és munkát vállaljanak, illetve jogot nyertek saját testük feletti döntések meghozatalára (akarnak-e gyereket, mikor, kitől és hányat), gyorsan csökkent a gyermekszám. A tanulás, a munka és az önmeghatározás esélye erősebbnek bizonyult, mint a hagyományok, a vallás, sőt, mint a biológiai késztetés. Az elmúlt században - először a világ fejlettebb részein - fokozatosan csökkent, majd második felében - két-három évtized alatt - a társadalmi reprodukciós szint alá esett a női termékenység. 1900-ban Amerikától Olaszországon keresztül Magyarországig nagyjából 4,2 gyermek jutott egy anyára. 2000-ben ugyanez a szám ezekben az országokban: 2,2, 0,9 és 1,2 volt, az utóbbi kettő már az egyszerű reprodukcióhoz is kevés.

A csökkenés tendenciája, szinte észrevétlenül, a fejlődő világ egyes részein is megmutatkozott. Ezt azonban egy ideig elfedte, hogy a világ sokáig a túlnépesedéstől való félelemben élt. Az emberiség lélekszáma 1900 és 2000 között, döntően a fejlődő világ hozzájárulásának köszönhetően 1,6 milliárdról hatmilliárdra emelkedett, és ezen belül csak az utolsó 25 évben kétmilliárddal nőtt. Ahol és amilyen mértékben azonban teret nyitottak a nők előtt, ott a születésszám csökkent. Különösen szembeötlő India esete. Azokban az államokban, amelyekben a nők tanulása és munkavállalása lehetővé vált, a születésszám csökken, függetlenül attól, hindu vagy muzulmán közösségről van-e szó. Ott, ahol ezeket a jogokat a nők nem kapták meg, a születésszám - a vallástól függetlenül - magas maradt.

*

A születések számának csökkenését a szakemberek egy része megnyugodva vette tudomásul. Sokan lélegeztek fel, hogy a túlnépesedés talán nem is olyan nagy veszély. Az emberi jogoknak a nőkre való kiterjesztése humánus megoldást kínált erre a súlyos - globálisnak tekintett - problémára. Sokan azonban a fejlett világban megkongatták a vészharangot, "nemzethalált" vizionálva. "Pusztul a nemzet" - jajdult fel az olasz, a német, az orosz vagy éppen a magyar - és a nem túl távoli jövőben elfogyunk. A magyar demográfiai adatokat sokkolónak érezzük, de mit szóljanak akkor az olaszok, a spanyolok - forró vérű, katolikus népek -, ahol az adatok még a mienkénél is rosszabbak. Az európai nemzetek döntő hányadánál a demográfiai folyamatok valóban aggodalomra adnak okot.

Az aggodalom egyik - akár egy évtizeden belül jelentkező - forrása szűken gazdasági. A népesség gyarapodása a gazdasági növekedés egyik - bár nem egyetlen - forrása. Akár a termelés, akár a fogyasztás dinamikája, amely azután visszahat a termelésre, szoros kapcsolatban van a népességszám növekedésének ütemével. Természetesen a növekedésnek sokféle összetevője van, és ezeket csak bonyolult kapcsolataikat figyelembe véve szabad értelmezni. A népességszám csökkenését ellensúlyozhatja sok egyéb tényező, mondjuk a bevándorlás vagy a képzettség növekedése stb. Ennek ellenére az alacsony népességszám-növekedés korlátozza a gazdasági növekedés dinamikáját.

*

A másik - két-három évtizeden belül súlyossá váló - gond az eltartottak és eltartók arányának alapvető módosulása a társadalom elöregedésének következtében. A nyugdíjrendszerek bevezetése idején a demográfiai szerkezetet lényegében a "sok munkáskéz és kevés eltartott nyugdíjas" jellemezte. Az arány több évtizeden keresztül 4/1 volt. A csökkenő születésszám és a növekvő életkor együtt azzal jár, hogy ez az arány 2050 táján elérheti a 2/1-et, sőt, ez alá csökkenhet. Ez a helyzet már ma - amikor a problémáknak még "csak" az előszele ért el minket - megoldhatatlannak tűnő problémákat vet fel. A társadalmak demográfiai szerkezetének alapvető megváltozása a fő oka - a fejlett világ szinte minden országában - a nyugdíjrendszerek válságának. Ám e probléma megsokszorozódhat a fejlődő világban. Ami ugyanis a fejlett országokban 3-4 nemzedék alatt következett be, az a fejlődőknél - Kína és India - egy-két nemzedék alatt mehet végbe. E fejlődő társadalmak most szeretnék és kényszerülnek megteremteni a jólét infrastruktúráját. Kína és India több száz milliónyi fiatalja érzi úgy, végre eljött az idő, hogy az európai értelemben vett középosztály szintjén halmozzon fel és éljen jól, ezért lemond a gyermekvállalásról. Az emiatt bekövetkező "népesség-összeomlás" a korábban előre jelzett népességrobbanásnál súlyosabb globális problémává válhat.

Van azonban egy további, az előzőknél nagyobb távlatokban jelentkező és nehezebben megfogható, ugyanakkor még azoknál is érzékenyebb probléma. A születésszám csökkenése a kis nemzeteket valóban a "kulturális kipusztulás" veszélyével fenyegeti. Az ezzel összefüggő apokaliptikus képet szélsőséges mozgalmak előszeretettel vetítik a társadalom elé. Már ma is sokak - és nem kizárólag a jobb-, hanem a baloldalon is - ellenkezését váltja ki az a tény, hogy országában és közvetlen környezetében egyre több az "idegen" és egyre kevesebb a "saját". Ha azonban ezt hosszú távon szemléljük, a problémák valóságosak. Az egyik oldalon a növekvő genetikai sokféleség előnyös az emberiség hosszú távú egészsége szempontjából. A sokféle kultúra együttélése előnyös az emberi társadalom fejlődése szempontjából. A történelem tanulsága szerint azok a társadalmak fejlődtek a leggyorsabban, amelyek gazdasági, társadalmi és kulturális szempontból is nyitottak voltak. Azok, amelyek befogadtak, elsajátítottak technikai fogásokat, elfogadtak új vallásokat, megtanultak új nyelveket, kicseréltek termékeket, amelyek tehát alkalmazkodtak a környezetükhöz, modernizálódtak, míg az elzárkózók lemaradtak. Egészében véve tehát a növekvő társadalmi mobilitás, amikor nagy népességszámú civilizációk vándorolnak el és épülnek be kisebbségként egy másik társadalom "testébe", kifejezetten előnyös mind a befogadást kereső, mind pedig a befogadó szemszögéből.

Ugyanakkor amint a "betelepülő" civilizáció egyre nagyobb arányt képviselve beépül egy másik kultúrkör társadalmi "testébe", ezzel reális kihívást intéz a befogadó kultúra "ellen". A nemrégiben meggyilkolt holland szélsőjobboldali politikus, Pym Fortuin döntően a muzulmán közösség ellen fogalmazta meg ellentmondásos jelszavát: "ha holland akarsz lenni, viselkedj hollandul". A kis nemzetek kulturálisan feloldódhatnak és nyomtalanul eltűnhetnek a fokozatosan globalizálódó civilizációban. A történelem során kis társadalmak, sőt nagyobb civilizációk eltűnése nem csupán előfordult, hanem inkább törvény, mint kivétel. Valóságos veszély tehát, hogy bizonyos kultúrák eltűnése vagy egyes helyi kultúráknak a "betelepült" kultúrában való feloldódása miatt az emberiség kulturális sokfélesége szűkül.

A születésszámnak a "nemzetek biológiai és kulturális újratermelését" lehetővé tevő emelése ezért valóban létkérdés sok nemzet számára. A problémának van egy hagyományos, konzervatív "megoldása": az idegengyűlölet, amely nem törvényes úton igyekszik visszaszorítani a betelepülést, és a nők visszakényszerítése - eufemisztikus kifejezéssel visszavezetése vagy visszacsalogatása - a régi keretek közé: a gyerek-szülő és -nevelő, valamint a "családi tűzhely őre" megtisztelőnek szánt szerepébe. A döntően a vallás elveire támaszkodó modell visszahozná a régi családmodellt, annak minden - hagyományokon alapuló és előítéletekből táplálkozó - elemével együtt. Ez a kísérlet azonban legföljebb átmeneti "sikert" hozhat, az emberiség egyik felének mély megalázásával - mint Afganisztánban.

Van azonban a születésszám növelésének egy másik, inkább előremutató lehetősége is. Alkossuk újra a család - mint korábban említettem, a biológiai evolúcióban gyökeredző - hagyományos szerepeit. Közgazdászok és szociológusok kutatásai bizonyítják, hogy a XX. század, amellett, hogy sok területen felszabadította a nőket és szélesítette jogaikat, alapvetően továbbra is a férfiak érdekében rendezte újra a család vagy a társadalom újratermelésével összefüggő szerepeket. Az időfelhasználás-elemzések azt mutatják, hogy a technika fejlődése - a mosás, a takarítás, a bevásárlás vagy éppen a főzés hatékony módszerei - valóban felszabadította a nők idejének egy részét. Ennek ellenére, a férfiakkal összevetve, összességében ők még mindig rosszabbul járnak a családok időgazdálkodását szemlélve. Ezt a tényt sokan genetikai determinációként fogják fel - vesd össze a bevezetőben említett szexuális szerepekkel -, hivatkozva arra, hogy az "élet már csak ilyen". Az élet és a mindennapi lét feltételeinek újratermeléséhez szükséges idő egyenlőtlen elosztása - a fejlődés ellenére - különös módon egyaránt létezik a fejletlen és a fejlett társadalmakban. Angliában éppen úgy érvényesül, mint Angolában.

A fejlődés első lépésben "pusztán" azt eredményezte, hogy a nők előtt ugyan megnyíltak új lehetőségek, de gyakran újabb kötelességek is keletkeztek, miközben a régiek is jórészt megmaradtak. A karrier jogilag egyre szabadabbá vált, ám választása nem lett könnyebb. Ha egy férfinak pénzért, a munkaerőpiacon kellene megvásárolni mindazt a szolgáltatást, amelyet hagyományosan - a párkapcsolat keretei között - a nők adnak számára, meghökkentően nagy öszszeget kellene kifizetnie. A háztartás, a gyereknevelés és -gondozás, a család ügyeinek intézése sok időt és energiát igényel. Egy nemrégiben végzett nyugat-európai felmérés - egyebek mellett - az iránt érdeklődött, hogy vasalnak-e férfiak? A dél-olasz férfiak tipikus válasza ez volt: "miért tenném, hiszen éppen ezért nősültem meg". Különös módon az északolasz menedzserek többet vasaltak, de - mint kiderült - csak azért, mert többnyire egyedül élnek. Ez az apró tény-morzsa részben magyarázza, miért az olaszok a sereghajtók a nemzetek születésszámának "versenyében".

A családokat, a társadalmi előítéletek mellett, a jövedelmi korlátok is arra szorítják, hogy az egyik fél - és "természetesen" ez a fél általában a nő - végezze el ezeket a munkákat. A következmény: a nők munkájának kétharmada nem fizetett munka, szemben a férfiak egyharmadnyi házimunkájával. A nők sokat hangoztatott szabadsága tehát tulajdonképpen látszat: ha ellátják a hagyományos női "szolgáltatásokat" a férfi megelégedésére, a maradék időben akár kutathatnak, politizálhatnak, dolgozhatnak. Megnyílt ugyan a nők lehetősége a karrierre, de a társadalmi előítéletek bonyolult szövevénye közvetett és közvetlen nyomást gyakorol rájuk, hogy egyidejűleg álljanak "helyt" a családban, a munkahelyen és az élet egyéb területein. Mivel ez gyakorlatilag lehetetlen, egyre több, magasan kvalifikált és vezető pozícióban levő nő választ - különösen Amerikában, de Európában is - olyan életprogramot, mondjuk karriert, amelybe a család és a gyerek egyszerűen "nem fér bele".

Amikor egy nő visszautasítja a hagyományos női szerepet, ebben döntő szerepet játszik, egyre gyakrabban, tudatos mérlegelése: mit nyerek azzal, ha elfogadom a hagyományos családi szerepeket, és gyereket szülök, és mit veszítek? Az életesélyek és a megszerezhető "kellemességek" a piaci társadalmakban szinte reflexeinkbe égetett "költség-haszon" számítás alapján történő összevetése az esetek túlnyomó többségében negatív választ sugall. A következmény: egyre több az egyedülálló, a maga útját járó nő (és persze férfi), és egyre kevesebb a gyerek. Ezért tűnik az egyetlen előremutató megoldásnak a férfiak és nők közötti társadalmi munkamegosztás újraszabályozása. Az egyenlő jogokat és az egyenlő kötelességeket ki kell terjeszteni a gazdasági, társadalmi és a mindennapi élet újratermelésének teljes területére. Nem beszűkíteni kell a választási lehetőség spektrumát, vasalódeszkához láncolva a nőt, és kizárólagos "kenyérkeresővé" téve a férfit. A családi, de a társadalmi szerepek alapvető újraelosztására van szükség a feladatok egyenlőbb megosztása, az életmodellek egyenlőbb választhatósága érdekében. Természetesen az efféle "társadalmi szerződések" többnyire hosszú távon és evolúciós folyamatok eredményeként jutnak érvényre. Ám elindulásként célszerű legalább megbarátkozni az új szereposztás gondolatával.

Vissza az Élet és Tudomány többi cikkéhez