1514–2010
Élet és Irodalom - LV. évfolyam 9. szám, 2011. március 4.


A magyar mentalitás vagy magyar szellem múltja és jövője

Barabási Albert-László legújabb könyvében - Villanások - a szociális hálózatok tulajdonságait elemezve a magyar történelem egy tragikus példáján, a Dózsa-felkelés történetén keresztül mutatja be a társadalmi véletlenek következményeit. Könyvének alcíme - A jövő kiszámítható - azzal kecsegtet, hogy a történelmi tapasztatok a „társadalom-fizika" módszereivel kiegészítve segíthetnek azonosítani azokat az alig észrevehető, egymástól függetlennek látszó, de egyszer csak egymáshoz kapcsolódó eseményeket, amelyek új mederbe terelik a komótosan folydogáló történelmet.

A véletlenek összjátéka azonban nemcsak békés átmenethez, de társadalmi katasztrófához is vezethet. A kizökkent idő itt Európában is gyakran vezetett lázadáshoz vagy forradalomhoz. A megtorlás mindig kegyetlen volt, de amikor helyre állt a rend - legalábbis Európa nyugati felén -, legfeljebb a régi láncot rakták a felkelő parasztokra és a lázadó polgárokra. Az élet úgy zökkent vissza a régi kerékvágásba, hogy lehetővé vált a fokozatos eltávolodás a személyi függéstől a pénzben fizetendő adókig, majd az autonómia megerősödéséig, végül a hatalomból való részesedésig. Egyre szélesedett a társadalmi változások mozgástere, és 1500-tól új korszak köszöntött be. Nyugat-Európában fokozatosan meghatározóvá vált az új gazdasági ág, az ipar, az új összehangolási mechanizmus, a piac és az új termelési szervezet, a magántulajdonon alapuló vállalkozás.

Az országokat átszövő munkamegosztás megjelenése persze kényszerű alkalmazkodást követelt, amit nehezített, hogy jó ideig a cserearányok Kelet-Európa javára változtak. Ám másfél évszázad múlva fordult a kocka: felértékelődött az iparcikk az élelmiszerhez képest. Közben a polgár megtanulta és megszokta a magánvállalkozások, a hatalommegosztás és a polgári autonómia feltételeit. A fejlődés az új nyomvonalon fokozatosan gyorsult, és a XX. század robbanásszerű gazdagodást, a demokrácia és az egyéni szabadság példátlan kiszélesülését hozta. Ezt a történelmi jelentőségű haladást a polgári demokrácia intézmény- és értékrendszere alapozta meg: az ismeretlenekre is kiterjesztett bizalom, a törvények tisztelete, a kompromisszumra való hajlandóság, a konfliktusok kezelésének képessége, a magántulajdon biztonsága és a piac szabályainak a tiszteletben tartása. Európa sikerének végső forrása: az egyén alattvalóból saját és közössége sorsának formálására képes polgárrá vált.

Ám aki rossz ütemben érte el ezt az új világot, az - mint aki lekési a gyorsvonatot - lemaradt a történelemről. Magyarország, a Dózsa-parasztfelkelés leverését követő történelmi pillanatban, „kifarolt" a történelem főutcájáról. A temesvári vereséget - még korabeli mértékkel mérve is - elképzelhetetlenül kegyetlen megtorlás követte. Ám ez, a gyakran idézett mondás szellemében, „pusztán" bűn volt. Azzal azonban, hogy a bosszú légköre uralta nemesi Országgyűlés Werbőczy törvényeivel a parasztot „ura barmává alacsonyította és földjéhez bilincselte", korábban fennálló, de a XV. században már elavult kiszolgáltatottságát a beláthatatlan jövőbe is kiterjesztette, helyrehozhatatlan kárt okozott. A jobbágy röghöz kötése - „rusticitas mera et perpetua" - az örökkévalóságig szólt. A törvény rögzítette a kizsákmányolás minden, személyi, terménybeli, valamint pénzbeli formáját, és kodifikálták a földesúri tulajdon kiterjesztését a jobbágyok földjeire. Ám a Werbőczy-törvények kényszerzubbonya nemcsak évszázadokra mozdulatlanságra kárhoztatta a magyar társadalmat, de egy különös „magyar mentalitás" - alacsony szintű autonómia-igény, a változásoknak való ellenállás, zárt gondolkodásmód - kiformálódására is vezettek.

A magyar irodalomban rendre felbukkant ez a sors átkaként megjelenő mentalitás. Történelmi folytonosság fedezhető fel a reformkor írói és költői, majd Petőfi, később a századforduló Adyja, az 1930-as évek móriczi novellái, végül a 60-as évek Fejes-regénye a Rozsdatemető között. De erre utal Spiró György Tavaszi Tárlata is. Ebben Spiró a paraszti és a jobbágyi viselkedésmód tömör és megdöbbentően pontos leírását adja: „A paraszt az önző szerzésben érdekelt, a világot statikusnak fogja fel, ez még hagyján, de a jobbágytempó elviselhetetlen. A jobbágy lét rombolásban, közönyben, soha szembe nem nézésben, a minimális előrelátás hiányában, herdálásban, csökött tudatlanságban nyilvánul meg. A paraszt somolyog, a jobbágy vigyorog, mondta egyszer apja. A jobbágy kiutat nem lát, nem keres, nem hiányol, jövőtlenül parancsot vár. Odavetett csontért kutyamód hű. Aki egy kicsit is mást gondol, aki bármiben a szokásos ellen vét, azt megkövezik."

A magyar mentalitás Orbán Viktor legutóbbi évértékelő beszédében „magyar szellemmé" magasztosult fel. Nála a „magyar szellem" csupa kedvező és dicséretes jellemvonás összefoglalása, és mint nemzetünket a környező országokétól pozitív módon megkülönböztető lelki alkat, történelmi sikereink alapjaként jelenik meg. A miniszterelnöki jellemzés éles ellentétben van az író leírásával. Kérdés, melyik tükrözi pontosabban a társadalmi állapotokat. Az elmúlt években végzett értékszociológiai vizsgálatok Spiró jellemzésével csengenek össze inkább. A 2010-es Társadalmi riport több, módszertanilag megalapozott szociológiai vizsgálatot összefoglalva jellegzetes képet rajzolt a mai magyar társadalom beállítódásáról. Legfontosabb és a vizsgálatokban egyértelműen tükröződő megállapításai: kevéssé tartjuk fontosnak a civil és politikai szabadságjogokat; kevéssé hajlunk közvetlen politikai szerepet vállalni a mindennapi életben; kevéssé toleráljuk a másságot; csekély jelentőséget tulajdonítunk az önmegvalósítás értékének; kevéssé bízunk egymásban; kevéssé fogadjuk el az egyenlőtlenséget, beleértve a teljesítményen alapulót; felemás módon ítéljük meg a korrupciót: általában elítéljük, konkrétan gyakoroljuk (a magyarok kétharmada úgy gondolja, ő tisztességes, de a többiek nem); kevéssé hiszünk abban, hogy sorsunkat magunk formáljuk.

Ezek az egyéni viselkedésében feltáruló jellegzetességek azonban nem egyszerűen Nyugat-Európától választják el hazánkat, de eltérnek még a földrajzi környezetünkben levő országokétól is. Ez a beállítódás alapvetően az ortodox keleti kultúrához kötődik. Társadalmunk gondolkodásmódját illetően - az értékszociológiai vizsgálatok szerint - közelebb áll a térben távoli Moldovai Köztársasághoz, mint a szomszédos Szlovéniához. Ugyanezt tükrözi egy másik kutatás, amely szerint hazánk lakosainak túlnyomó többsége - Görögországgal, Ukrajnával, Romániával egy csoportban - a „szenvedő igeragozás szerint élik életüket". A sorsukat maguk alakító „cselekvők" aránya nyugaton hatvan, míg „keleten" tíz százalék körüli, a sorsuk jobbra fordulását az államtól és a hatalomtól váró „szenvedőknél" ez az arány pont fordított. Elgondolkodtató, hogy ez a „keleties" kötődés még a szélsőjobboldali ideológiák iránti fogékonyság szempontjából is tetten érhető: Magyarországot az európai viszonylatban kimagasló húsz százalék feletti arány Ukrajnával, Bulgáriával, Lettországgal és Görögországgal sorolja egy csoportba.

A magyar mentalitásnak ezek a megnyilvánulásai azonban nem előrelendítik, mint a miniszterelnök hivatkozott rá, hanem korlátozzák a társadalmi változásokat, gúzsba kötik a vállalkozó kedvet, és akarata ellenére kényszerpályára lökik az egyént. A magyar mentalitás keleties jellege döntően az 1514-es történelmi úttévesztés következménye. És ez adja a politikai mozgalmak történelmi felelősségét itt és most Magyarországon. Aki választást akar nyerni, annak ezt a mentalitást nem egyszerűen tekintetbe kell vennie, hanem erre kell építenie stratégiáját. A választási sikert az ebből levezetett üzenetek, az ezt tükröző ideológiák és az ezt szolgáló intézmények ígérete alapozza meg. Ám van itt egy bökkenő. Ez a mentalitás a múlt mentalitása. Olyan kort és olyan viszonyokat idéz, amelyek Európa nyugati felén már évszázadok óta megszűntek, Közép-Európában éppen a rendszerváltás idején váltak túlhaladottá, és amelyektől a XXI. században Európa keleti felén is inkább szabadulni szeretnének. Tehát ha egy párt erre alapozott választási stratégiájával hatalomra jut, majd - akár tudatosan, akár ösztönszerűen - a múlt restaurációját ígérő választási ígéreteinek megvalósításába kezd, akkor az országot kelet felé és a múltba vezeti. Ez az, ami 2010-et 1514-gyel kapcsolja össze.

Miért is telepedett rá 1514 olyan félelmetesen máig hatóan a magyar jövőre? A magyar állam első ötszáz éve a felzárkózásról szólt, az azt követő ötszáz azonban inkább a történelmi fejlődési vonaltól való elmaradásról. Ezt ismerte fel és fejezte ki a magyar progresszió Batsányitól, Eötvöstől és Petőfitől Adyn és Szabó Ervinen keresztül Jásziig és Bibóig. A történelmi megtorpanás azért válhatott ilyen súlyossá, mert időben egybeesett az újkor kibontakozásával: emiatt késtük le az európai gyorsot. Napjainkban azonban ismét az ötszáz évvel ezelőtti európai változásokkal összemérhető horderejű átalakulásnak - egy globális világ születésének - vagyunk tanúi. Nem a XX. század folytatódik, egy új korszak kezdődik, és a XXI. század megváltozott nyomvonalon halad tovább. E változásokhoz nem csupán az országoknak, hanem a kisközösségeknek és az egyéneknek is alkalmazkodniuk kell. Ebben a helyzetben újra felértékelődnek az elmúlt századok általunk még nem kellően elsajátított polgári értékei: az autonóm személyiség, a mások jogainak tiszteletben tartása, a racionális belátás, az alkalmazkodási hajlandóság, a saját, a család és a közösség jövőjével való törődés. Ám a jövőben már ez is kevés. Késznek és képesnek kell lenni arra - egyéni, közösségi és társadalmi szinten egyaránt -, hogy elfogadjuk a globális világ kihívásait, hogy tudomásul vegyük a távoli világok érdekeit és az eltérő kultúrák értékítéletét. Mindez nem passzív behódolást, hanem nyitottságot, életen keresztül tartó tanulást és folyamatos alkalmazkodást igényel.

2010-ben a magyar progresszió az 1514-es, temesvári csatához mérhető vereséget szenvedett. A vereség - mint egykor - egy sor véletlen és szükségszerű elemből állt össze. Az azonban, hogy ez a verség az egész magyar társadalom történelmi vereségévé válik-e, azon múlik, hogy ebben a történelmi helyzetben - mint ötszáz éve - merre lép tovább a társadalom: nyugat-európai módon előre vagy magyar módon visszafelé? A választások óta eltelt időszak az egykori Werbőczy-törvények szellemét idéző átalakulást, a történelem fő vonaláról való „lecsatlakozást" és egy idejétmúlt rendszer visszaállítását sejteti. Átgondolt és rendszerszerűen megvalósított reformok helyett rögtönzéseket, amelyek mögött még csak nem is a „körülmények hatalma", hanem a sértettség, a hiúság és bosszú motívumai fedezhetők fel. Az elmúlt hónapok történetét minden lehetséges pozíció elfoglalása, a törvények pillanatnyi érdekeknek megfelelő alkalmazása, a magán-megtakarítások einstandolása, az ellenségnek nyilvánítottak fellebbezés nélküli elbocsátása, a törvény szerint nekik járó pénz elvétele, az állampolgárok tájékozódásának megakadályozása, az ellenfelek megfélemlítése, a személyes bosszú kiélése, magánvállalkozások egyeztetés nélküli megsarcolása, az érdekegyeztetés kikerülése, a média központi irányítása, minden kritikus hang elhallgattatása, egyes értelmiségi csoportok elleni - a kritikus véleményűek megfélemlítését szolgáló - támadása jellemzi.

A törvények hatalmát - mielőtt még megszilárdulhatott volna - felváltotta a hatalom törvénye. Az elmúlt tíz hónapban a parlament működése az egyeztetést kikerülő képviselői előterjesztésekről, az alkotmány rendszeres újraszabásáról, személyeknek és szervezeteknek adott egyedi kegy - lex Szapáry, lex Járai, lex Szász, lex Borkai, lex Szijjártó, lex CBA - gyakorlásáról szólt. Egybehangzó üzenetük: itt úgyis az lesz, amit Én akarok, kiszolgáltatott vagy, tedd, amire utasítottak. Ám ha bárkire és bármire - kény-kedv szerint - törvényt lehet hozni, az nem a törvények hatalma. Ez a pillanatnyi érdek, a sértett indulat és a politikai részrehajlás uralma. Ezt tükrözi a törvények visszamenőleges hatályú alkalmazása, az indoklás nélküli elbocsátások lehetősége, a sajtó megregulázása, a pártkatonák kinevezése minden lehetséges posztra, a sajátnak minősített elit előnyben részesítése - mint a felső húsz százaléknak kiosztott adókedvezmények - a többség rovására. Mindaz, ami a „fülkeforradalom" óta történt - mint 1514 után -, az országot a törvények hatálya alól a kiszolgáltatottság és a bosszú uralma alá hajtja.

A „magyar mentalitás" öntudatlan vagy tudatos politikai alkalmazása túlnyúlik rendszereken. Épített rá Horthy, éppen úgy, mint Kádár. Felelevenítette Antall, és részben erre játszott rá az MSZP 1994-ben. 1998-ban a Fidesz a polgárok országát ígérte, és ezzel - sokak reménye szerint - túlvihette volna az országot ezen az állapoton. Ám a hatalomhoz jutott fiatal demokraták hirdetett elveik ellenkezőjét cselekedték. Részben ezért fizetettek 2002-ben, de az MSZP (és az SZDSZ) is csak azzal nyert: „békén hagylak" és jólétet hozok. 2006-ban Gyurcsány Ferenc Európát ígérte, de a kassza már üres volt, és a miniszterelnök az önmagával, kormányával, frakciójával, pártjával, koalíciós partnerével és nem mellékesen, de nem is elsősorban kezelhetetlen ellenzékével való állandó harcában felőrlődött. 2010-re pedig az emberek végképp illúziójukat veszítették. A magyar mentalitás győzött a csalókának bizonyuló reményen: a választópolgárok többsége a nyugalmasnak képzelt alattvalói létre szavazott.

A politikai mozgalmak történelmi szerepét a kései nemzedékek aszerint értékelik, hogy felismerték‑e a jövőt, és annak irányába mozgatták-e az országot. Az átlagpolgár mentalitását, illúzióit és vágyait tényként kell ugyan kezelni, de mit sem ér a hatalom - legyen az kétharmados -, ha nem a történelem fő irányába mozgatja a társadalmat. A világ most újra „felkerekedett", a történelmi átalakulás másokra való nyitottságot, együttműködési készséget, egyéni alkalmazkodó-képességet és a jövő tudatos formálásának igényét követeli. Orbán hatalmi politikája ennek éppen az ellenkezőjét, befelé fordulást, behódolást, engedelmességet, szolgalelkűséget kényszeríti az emberekre. A hatalom mai birtokosai azonban elfelejtkeznek arról, kezüket a történelem megköti, őket a körülmények tartják hatalmukban. „A körülmények hatalma a tettet fogva tartja, / hol vadászni vadítja, hol csendre idomítja, / hol fogóként kitárja, hol tétlenségbe zárja" - írta erről még a 1970-es években Weöres. Árulkodó, hogy nem úgy fogalmazott, „változni tanítja": a békésnek tűnő hétköznapok mögött akkor éppúgy a magyar mentalitás munkált. Ám ha a XXI. század új világában továbbra is a magyar mentalitás vezérli társadalmunkat, ez olyan történelmi kárt idéz elő, amely ismét nemzedékek életét teheti tönkre.

Vissza az Élet és Tudomány többi cikkéhez