A kisközösségek reneszánsza - Totális és globális ellenőrzés?
Élet és Irodalom - LIV. évfolyam 33. szám, 2010. augusztus 19.
Amikor 1954-ben átadták a Missouri állambeli St. Louis elővárosának 43 épületből álló komplexumát - a Pruitt-Igoe-t -, szerte a világról a csodájára jártak. A számtalan építészeti díjat nyert lakónegyed a beköltözést követően azonban inkább a bűnözés és a vandalizmus miatt lerohadó épületei miatt vált hírhedté. Az építészetileg valóban egyedülálló terv „csak" a lakók igényeit hagyta figyelmen kívül: nem nyújtott lehetőséget saját terek és személyes kapcsolatok kialakítására. Amikor az egyik, különösen lerobbant épület felújítását megkezdték, a dolgozók - a lopások megelőzésére - kerítéssel vették körül. És ekkor az elkerített tömb „kivirágzott": a lakók kitelepültek az épület elé, beszédbe elegyedtek egymással, virágot ültettek, kérdőre vonták az arra járó ismeretleneket és rászóltak a szemetelőkre. A felújítás hat hónapja alatt a vandalizmus és a bűnözés a töredékére esett, a kölcsönös segítség láthatatlan szálai viszont az életminőséget gazdagítóvá erősödtek.
A kozmológia rejtélye a „sötét agyag" mibenléte. A tudósok évszázadokon keresztül abból indultak ki: az van, amit látunk. Ám a fizikusok legnagyobb meglepetésére kiderült, a távcsövekkel azonosítható anyag mennyisége csupán a világegyetem tömegének négy-öt százaléka. A közgazdászok és a politikusok helyzete - ebből a szempontból - egyszerűbbnek tűnhet. A gazdagság azonosnak látszik az egyének látható vagyonával és a közösség által épített és fenntartott infrastruktúrával és intézményekkel. Ám látunk-e mindet, ami számít, s csak az számít-e, amit látunk? S valóban - a kozmológia „sötét" anyagának mintájára - egyre több kutatás igazolja a társadalom „láthatatlan vagyonának" létezését.
A kisgyermekünk megbetegszik, valakinek vigyázni kell rá. Ha a problémát a piacgazdaság módszereivel akarnánk megoldani - eltekintve, hogy a megfelelő személy megkeresése időt igényel -, az napi öt-tízezer forintunkba kerülne. Egy rokon esetében elég, ha cserében esetleg segítünk a lakása kifestésénél. A biztonságot hatékonyabban szolgálhatja a szomszédok figyelő tekintete, mint a drága fizikai és elektronikus eszközök. Az életet olcsóbbá és könnyebbé teszik az egymást segítő ismerősök és barátok. Ott tehát, ahol könnyen mozgósíthatók a személyes szívességek - annak ellenére, hogy a közösség kézzelfogható vagyona esetleg kisebb, és első pillantásra szegényebbnek látszik -, az életminőség magasabb.
A „szívesség-gazdaság" a többnyire nem mérlegelt, s pénzre különösképpen soha át nem számított, személyre szóló segítség-cserére utal, ami - átsegítve az egyéneket a mindennapok apróbb-nagyobb gondjain - megolajozza a társadalom fogaskerekeit. Amikor nyaralásunk idején a szomszéd meglocsolja a virágainkat, cserébe kivisszük a reptérre, „szívesség-gazdaság" működik. Ami a szívesség-gazdaságot alapvetően megkülönbözteti a piacitól, az a szolgáltatás nyújtójának és fogadójának személyes kapcsolata. Az üzleti kapcsolat a hideg racionalitáson alapuló közvetlen viszonosság szférája, ahol az értéket a piac méri. Ha nem azt kapom, amit vártam, először csak szóban protestálok, de ha ez hatástalan, perelek. A „szívességek" cseréjénél viszont érzelmi viszony fűzi össze a feleket. Nem a közvetlen viszonosság ösztönöz, bár lelkünk mélyén érezzük, ha majd nekem kell segítség, lesz, aki készen áll. A szívesség-csere nemcsak azt teszi gazdagabbá, aki kap. Aki segít, az is örömteli élménnyel gazdagodik.
A szívesség-gazdaság kiterjedése évszázadokkal ezelőtt a mainál jelentősebb volt. A termelés a családi gazdaságokban folyt, és a szükségleteket - kezdve a házépítéstől a gyógyításon keresztül a javításokig - a nagy család keretei között elégítették ki. A XX. század elején úgy tűnt, hogy a piac kiszorítja a szívesség-gazdaságot. S valóban, egyre több - eredetileg a családon belül létrejött - dolgot és szolgáltatást vásárolhattunk meg. Ám miközben egyre több mindenhez juthattunk hozzá a piacon, a szívességek jelentősége az elmúlt évtizedben újra nőni kezdett. Erre utalt, hogy a munkaidő-csökkenés folyamatos tendenciája mellett a nem fizetett munka - a gondozás, a javítás, a tisztítás, az építés, a szabadidő megszervezése és az otthoni szolgáltatások ellátása - egyértelműen növekszik. Első pillantásra ugyan a „hivatalos" munka telepszik rá a „szabadidőre", ám inkább a kettő között átfedő „szürke zóna" szélesedik ki. A szabadidőben végzett tevékenység gyakran inkább a „szívesség-gazdaság", semmint a hivatalos munka részét képezi.
A XXI. században kiadásaink legjelentősebb tételévé a személyes szolgáltatások - az idősek gondozása, a fiatalok nevelése, a közbiztonság fenntartása, egészségünk rendben tartása - váltak. Ezekre a piacgazdaság hatékony, de drága megoldásokat kínál. A gondozásra és a biztonságra egész iparágak épültek, de egyre nőnek a költségek. Ma már egy családnak - akárcsak egy vállalatnak - rendszergazdára van szüksége áttekinthetetlen hálózatainak gondozására. A piaci megoldások azonban nemcsak drágák, gyakran jobban megszenvedjük személytelenségüket. A személyes szolgáltatásoknál folyamatosan emelkedik a speciális képzettség szerepe, ugyanakkor a szakember segítségéhez nem társul személyre szóló figyelem. Így hiába hát a magasabb szakmai szint, ha nem tapasztaljuk a személyre szóló, érzelmi azonosulást.
Az elmúlt század során számottevően csökkentek az emberek életminősége közötti különbségek. A kiegyenlítődés - az átlagéletkor növekedése, a képzettség emelkedése, a biztonság növekedése és a bűnözés csökkenése - döntően a jóléti állam befektetésein alapult. A XXI. században e lehetőségek jórészt kimerültek. Az életesélybeli különbségek csökkentése - többnyire a jóléti állam eszközeivel - túl költséges. A társadalmai mobilitás növelése pusztán az oktatási rendszer fejlesztésével alacsony hatékonyságú. A várható élettartamnak egyedül az egészségügyi rendszer fejlesztésével való emelése túl sokba kerülne. A társadalmi beilleszkedési zavarok és a bűnözés visszaszorítása kizárólag állami eszközökkel elfogadhatatlanul magas költségű. Ugyanakkor ezek a problémák hatékonyabban, biztosabban és - ami még fontosabb - személyre szólóbban orvosolhatók a közösség „láthatatlan vagyonának" mozgósításával. A kutatások szerint az egyén egészségi állapotát, az élettel való elégedettségét és életmódját is a „háromlépéses" közösségek befolyásolják alapvetően - a barátok, a barátok barátai és az ő barátaik. Akit boldog és szabálykövető - vagy pechjére elégedetlen - emberek vesznek körül, az a kutatások szerint nagy valószínűséggel maga is boldog és szabálykövető - vagy, ellenkezőleg, elégedetlen lesz.
A lakóhelyi közösség tehát növekvő mértékben járul hozzá az élet minőségéhez, illetve nyújt az életet kellemesebbé és biztonságosabbá tevő keretet. Ahhoz, hogy ezt a szerepét betölthesse, mindössze a szabad közösségalkotást kellene lehetővé tenni. Ám van itt egy különös ellenmondás. A XX. század - világháborúk, népirtások és embertelen diktatúrák ellenére - az egyén felszabadulását hozta. A személyes szabadság korábban elképzelhetetlen mértékben kiterjedt. Az állam - Trudeau volt kanadai miniszterelnök szavaival élve - kivonult a polgár hálószobájából. Egyre több jogot kaptak a korábban elnyomott kisebbségek. Esélyhez juthattak a hátránnyal küszködők. Mégis, amikor Moldova György szatírájában a lakóbizottság úgy dönt, hogy „azonnali hatállyal kilép a Magyar Népköztársaság alkotmányos kötelékéből, és Rottenbiller utca 92/A néven alkotmányos köztársasággá alakul" - jót nevettünk. Amikor egy állam - még a legdemokratikusabb is - szembetalálkozik egy közösség önállósodási törekvésével, hajlamos a tiltásra.
1961. április 18-án - azt követően, hogy a társadalombiztosítást kiterjesztették az amerikai farmerekre is - az adóhivatal megbízottja lefoglalta, majd árverésre bocsátotta Valentine Byler három lovát. Így akarta beszedni az állam a farmer tartozását, mivel - az amish közösség többi tagjához hasonlóan - nem fizetett kötelező nyugdíjhozzájárulást. Az amishok - arra hivatkozva, isten nekik mást írt elő - ugyanis nem kívántak részt venni a társadalombiztosításban. Amikor az adóhivatal megpróbálta zároltatni Byler bankszámláját, kiderült, még bankszámlája sincs. Ezzel az incidenssel indult egy több évig tartó vita és pereskedés az amish közösség és az amerikai állam között, ami megegyezéssel zárult: az amerikai kormány elfogadta, hogy az amishok nem fizetnek társadalombiztosítási hozzájárulást, cserében amazok írásban jelentették ki, soha nem igényelnek állami támogatást. Ennél jóval kisebb jelentőségű problémával találta szembe magát az elmúlt évben egy német házaspár: gyereküket - vallási okokból - otthon akarták oktatni. Ezt azonban a német állam - példaszerűen demokratikus - törvényei nem tették lehetővé. Ezért 2009-ben a család politikai menedékjogot (!) kért és kapott Amerikában, amely - ebben a tekintetben - több jogot ad egy szülőnek, hogy eldöntése, hol és hogyan taníttatja a gyerekét.
A „szívesség-gazdaság" alapja a magas fokú bizalom. A bizalom viszont csak akkor marad fenn, ha a közösséget - mint a meleget huzatos helyen - falakkal határoljuk el környezetétől. Vagyis, akár tetszik, akár nem, a „szívesség-gazdaság" csak akkor életképes, ha a közösség körülkeríti magát, ellenőrzi a ki- és belépőket, és a kerítésen belül saját szándékai szerint intézheti a dolgait. Ez a lehatárolás persze egy sor problémát vet fel. Az állam - nem indokolatlanul - a szívességcserét hajlamos adóelkerülési stratégiának tekinteni. Ha én tanítom a szomszéd gyerekét, míg ő megjavítja a kocsimat és mindketten megfizetjük az alkalmankénti háromezer forintos piaci óradíjat egymásnak, abból az adóhivatalon keresztül részesedik az állam. Ha ugyanezt a szolgáltatást szívességi alapon nyújtjuk egymásnak, mindenki megkapja, amit akart, de az állam hoppon marad. Ez valóságos probléma, amely ha nem is könnyen - lásd az amishok esete -, de megoldható. Ahhoz azonban, hogy a „szívesség-gazdaság" kiterjedten működhessen, még egy „szívesség-bankra" is szükség volna, amelyik feljegyzi és összemérhetővé teszi az egyedi szívességeket. Ilyen szerveződések - ún. LETS-ek (local exchange and trading scheme) - jelentős számban jöttek létre a világon. Ezek valamiféle helyi „szívesség-pénzt" működtetnek, ami elszámolhatóvá és szélesebb körben kicserélhetővé teszi az egymásnak nyújtott segítségeket. Nem szorítják ki, pusztán kiegészítik a hivatalos állami pénzt.
Az államon belüli „miniköztársaságok" létrejötte - mint Moldova Györgyé - megmosolyogtató utópiának (vagy antiutópiának) tűnhet az olvasó számára. Ám Európa - más civilizációktól gyökeresen eltérő - egyedi vívmánya, hogy az elmúlt ezer év során előbb az uralkodók, majd az államok is lemondtak szuverenitásuk egy részéről, és önrendelkezési jogot adtak egy sor közösségnek. Városok és egyházak, céhek és vállalatok, egyetemek és tudományos társaságok, szakszervezetek és egyesületek kapták meg a jogot, hogy - a törvényi kereteken belül - maguk szabályozzák működésüket. Európát az átengedett közösségi szuverenitás - a szabad városok, vállalkozások, szervezetek és az ott születő szabad gondolat - tette naggyá. Mindeközben azonban az állam politikai szuverenitása csorbítatlan maradt. Azt a jogot, hogy egy közösség saját elhatározásból kerítéssel határolja magát, majd engedélyhez kösse a belépést, az elvárt viselkedési szabályokat pedig a maga által működtetett büntetőintézményekkel betartassa, nem tették lehetővé az államok. A nemzetállamok világa inkább homogenizálódott: szabványos lett a kultúra és a nyelv, a törvények és az intézmények, a vasút, a hírközlés és persze az adóhivatal is.
A helyzet azonban az elmúlt évtizedben lassan megváltozott. Egy sor európai államban - Olaszország, Spanyolország, Belgium - fogalmazódnak meg térségek önállósulási törekvései. A lakóhelyi közösségek növekvő sikerrel folytatnak harcot az önállósulás jogáért. Ez a „szabadságharc" - mint pl. a Las Vegas melletti Bonanza Villege-é - gyakran évtizedekig elhúzódhat. Ám egyre több példa bizonyítja, a szuverenitás joga - ha nem is könnyen - kiterjeszthető a kisközösségekre is. Az államok és polgáraik az elkövetkező évtizedekben kénytelenek lesznek mérlegelni, mi éri meg jobban: személytelen szabványmegoldások és a totális ellenőrzés rákényszerítése minden polgárra, vagy átengedni bizonyos jogokat (a hozzájuk tartozó kötelezettséggel együtt) azoknak, akik ezzel élni akarnak, hogy maguk hozzanak létre olyan szabályokat és olyan közösségeket, amilyeneket csak akarnak.
Ma egyelőre még csak a két ellentétes jövőkép - és a hozzájuk tartozó politikai irányzatok - nem mindig békés vetélkedése a szembetűnő. Az egyik olyan globális társadalmat rajzol elénk, amelyben szabadon elmehetünk bárhová, de mindenütt „homogén zűrzavarral" és az azt kezelni igyekvő totális ellenőrzéssel találkozunk. Barabási Albert-László legújabb könyvében - Villanások - érzékelteti: az internet már ma is lehetővé teszi, hogy bárkit, tudta és beleegyezése nélkül, „nyomon lehessen" követni és „normálistól" eltérő viselkedését azonosítva ki lehessen emelni az arctalan tömegből. A másik vízió egymástól erősen eltérő - bizakodva „kommunának", szorongva „gettónak" tekinthető - közösségek együttéléseként képzeli el a jövőt. Ide csak a közösség engedélyével léphet be a látogató. De mielőtt belépne, komolyan meg kell fontolnia, valóban vállalja-e az adott közösség által támasztott szigorú elvárásokat. Valószínűbb azonban, hogy - miként a természetben vagy a gazdaságban - a jövő nem a homogén világoké. Az emberiség remélhetőleg ráébred, hogy a globális társadalom leghatékonyabb formája, ha - a vállalati törvény mintájára, ami az általános feltételeken belül különféle vállalkozástípus működését teszi lehetővé - sokféle, eltérő közösségforma működését engedi és biztosítja. Hosszú azonban még az út, amíg az állam és polgárai is elfogadják: az autonómia nemcsak egyéneket, de kisközösséget is megillethet.