A válság metaforái
Élet és Irodalom - LII. évfolyam 49. szám, 2008. december 5, PUBLICISZTIKA rovat
Az intenzív osztályon villogó és zümmögő gépek sokasága tartja fenn a beteg életműködését. Az aggódó rokonok faggatózására, volt-e jele a készülő infarktusnak, a feleség tagadólag rázza a fejét. Pedig mindenki figyelmeztette: nem vezet jóra, hogy az áldozat elhízott, láncdohányos és állandóan idegesíti magát. A válsággal küzdő vállalat új vezetője faggatja a tulajdonosokat: tapasztalták-e a válság bármilyen jelét. Meglepődötten tagadó válaszukra szótlanul elibük tárja az általuk is jól ismert tényeket: az eladósodást, a visszaeső keresletet, a növekvő költségeket és magasabb kockázat miatt emelkedő banki kamatokat. A világgazdaság válsága épp így nem derült égből villámcsapásként sújtott le. A jelek - még csak nem is titkos iratokban vagy szigorúan bizalmas dokumentumokban - itt voltak mindannyiunk szeme előtt.
A kapitalizmus a polgárok szabadságára, a törvények (a társadalmi játékszabályok) demokratikus megalkotására, a magánvállalkozásokra és a termelési tényezők, valamint a javak elosztásának piaci mechanizmusára épült. A középkori Európa és a „megvalósult szocializmus" mindezt gyanakodva szemlélte, és amíg tehette, korlátozta. Ám az új világ prófétái mégis esélyt láttak bennük. A „láthatatlan kéz" - A. Smith metaforája - az önérdekből harmóniát, a gyönyörkeresés vágya pedig - szarkasztikus kritikusának, Mandeville-nek a megfogalmazásával - a magánbűnökből, közerényt kovácsol. A valóság azonban még jó másfél évszázadon keresztül maga volt a borzalom. „Ez volt a történelem csúcsa - írta Dickens saját koráról -, és egyben ez volt a mélypontja, ez a legnagyobb bölcsesség, egyben a legmélyebb ostobaság korszaka, ez volt a hit és egyszerre ez volt a hitetlenség ideje, ez volt a fény és egyben a sötétség évszaka, ez volt a remény tavasza, és egyben a kétségbeesés tele." De a XX. század végre elkezdte valóra váltani a közgazdászok ígéreteit: a gazdasági és társadalmi fejlődés - történelmi összehasonlításban és a világ más régióival összevetve - látványosan felgyorsult.
Az elmúlt száz év során Európában több mint kétszeresére nőtt a várható élettartam, és tizedére csökkent a gyerekhalandóság. Több mint negyedével rövidült a munkaidő, és legalább négyszeresére emelkedett a reálbér. A GDP megötszöröződött, miközben a fizikai munkások és az alkalmazottak keresete közötti különbségek kevesebb mint felére, a társadalmakon belüli jövedelmi különbségek - legalábbis a 80-as évekig - hasonló arányban csökkentek. A tartós fogyasztási cikkek egyre újabb generációi - az autó, azután a tévé, majd a számítógép - mind gyorsabban jutnak el az átlagemberhez. 1900-ban a társadalom túlnyomó része még falun - gyakorlatilag infrastruktúra nélküli környezetben élt. 2000-re a városi lakosság aránya messze meghaladta a falusit, és az infrastruktúrával való ellátottság szinte teljessé vált. Az elmúlt száz év alatt az öreg kontinens egy átlagos polgárának helyzete - az iszonyatos világháborúk, az elképzelhetetlen népirtások és a súlyos gazdasági válságok ellenére - többet javult, mint a megelőző történelemben együttvéve.
Mindeközben a munkamegosztás egyre szervesebben kapcsolta össze a gazdaság szereplőit, az egyéneket: mint munkavállalókat és fogyasztókat, a vállalkozásokat és a közösségeket. Először csak régiók, majd nemzetek, azután kontinensek, végül az egész globális világgazdaság szervesen összenőtt. Mindenki azon igyekezett, hogy minél jobban kiaknázza előnyeit, és elkerülje az őt közvetlenül érintő hátrányokat. A problémákat megpróbálták a szőnyeg alá söpörni, vagy másokra - más régiókra, más vállalatokra, más népekre - áthárítani, oldanák ők meg azokat. A problémák azonban összeadódtak, majd különböző válságok formájában törtek felszínre. Az 1929-es válság arra utalt, a kapitalizmus „kinőtte" a szabad piac kereteit. Az összeomlás mértéke alapvető módosítást követelt. Csaknem háromnegyed évszázaddal ezelőtt J. M. Keynes által javasolt megoldás - a tőkés újratermelés állami szabályozása a nemzetgazdaság szintjén - alapvetően ellentétes volt a kapitalizmus korábbi filozófiájával. Ám amint koncepciója valóra vált, a világ visszazökkent a régi - magas növekedési dinamikájú - „kerékvágásba".
A II. világháborút követően Európában az intézményi szolidaritás szálai fokozatosan a társadalom minden rétegét átfogták, a kiemelkedést lehetővé tevő felsőfokú képzés minden polgár előtt megnyílt, az egészségügyi rendszer minden polgár számára elérhető lett. A gazdasági szabályozás sikerét - a rövidebb fékezési periódusok ellenére - az eredmények látványosan igazolták. A keynesi rendszer képes volt a zavarok kezelésére, a jóléti rendszer pedig kiegyenlítette az ellenmondásokat. Az internet és a másodlagos pénzügyi termékek kialakulása a 80-as évek elején azonban ismét új korszakot jelzett. 1982-ban adja el M. Bloomberg az első - értékpapírok kereskedelmére használt - húsz asztali terminált. 1983-ban bocsátotta ki a Fannie Mae a „garantált" másodlagos ingatlanbefektetési „termékét". A 90-es években azután az internet és a másodlagos értékpapírok piaca egymást támogatva robbanásszerű fejlődésnek indult. Ezzel párhuzamosan elkezdődött a versenyfutás a tétovázó „szabályozók" és a szabadságtól - meg a remélhető haszontól - megrészegült pénzügyi (spekuláns) „újítók" között, amelyben rendre az utóbbiak lettek a győztesek. A nemrég még egekig magasztalt Alan Greenspannek éppen azt az illúzióját róják fel bűnéül, hogy az internet javítja a szabályozás hatékonyságát, miközben éppenséggel sérülékenyebbé tette a globális pénzügyi rendszert.
A keynesi korszak végét különös új metaforák - a „közlegelő tragédiája", a „potyautasság", az „irracionális várakozás" és az „önszerveződő kritikusság" - felbukkanása jelezte. A „közlegelő tragédiája" azt a folyamatot írta le, amikor egy falu - racionálisan gondolkodó, de önző, egyéni érdek által vezérelt - gazdái egyre több tehenet hajtanak a közös legelőre. Első pillantásra mindegyikük ésszerűen cselekszik, hiszen így növelhetik bevételeiket. Ám minthogy a sok tehén végül „túllegeli" a mezőt, elfogy a fű, így éhen pusztulnak a tehenek meg a gazdáik is. A modern gazdaságban a növekedés határaihoz közeledve a közös javak egy része „közlegelővé" válik: a kiépített infrastruktúra mellett a természeti környezet vagy a piac bizonyos részei is ilyen tulajdonságot vesznek fel. Miként akadályozható meg - vethető fel a kérdés -, hogy a közlegelők az átlagpolgár racionális, de önző viselkedése miatt össze ne omoljanak? A válasz: bonyolult és hatékonyan működő szabályzás bevezetésével. Akkor miért nem léptették ezeket életbe - tudakolná az átlagolvasó. Nos, ezt magyarázza a többi metafora.
A „közlegelő tragédiájának" egyik előkészítője az „irracionális várakozás" (irrational exuberance). A fogalom arra utal, hogy a gazdagodás és szabadság korlátlannak tűnő kiterjedése egyre több embernél eredményezte a vágyak és a realitások elszakadását. A kapitalizmus sikerét megalapozó értékek - a szabálykövetés, a kemény munka, a tanulási és alkalmazkodási hajlandóság, a visszafogott fogyasztás, a jövőbe való magas szintű befektetés - a múlt század utolsó harmadában, éppen a fejlett társadalmakban, fokozatosan erodálódtak. Az átlagpolgárok - különösen a fiatal korosztály - egyre növekvő arányban támasztanak teljesíthetetlen követelményeket az őt kiszolgáló rendszerekkel (vagy a fogyasztásukat finanszírozó szülőkkel) szemben. Ha pedig várakozásaikban csalódnak, ahelyett, hogy a realitások szintjére szállítanák le igényüket, még inkább a vágyvezérelt gondolkodás (wishfull thinking) csapdájába kerülnek. A műszaki és pénzügyi innovációkba való tőzsdei és ingatlanpiaci befektetéseiknél csak a hozamra tekintenek, és behunyják szemüket a kockázatok előtt. A rohanó 90-es években azután fokozatosan kialakult a pilótajáték klasszikus válságképlete: mindenki tudta, befektetése nem ér annyit, amennyit remél, de azzal hitegette magát, majd mások „szívják" meg, ő nyereséget realizálva kimenekítheti pénzét az összeomlásból.
A „közlegelő tragédiája" elkerülhető, ha a gazdák elfogadnák: kinek-kinek megszabják, hány tehenet hajthat a közös legelőre. A szabályozás - az összeomlást megakadályozandó - korlátokat állít, amelyek terelőként irányt szabnak a gazdaság szereplői viselkedésének. A szabad vállalkozás - jelesül a befektetés - akadályozása viszont a gazdagodni vágyó közösség tagjai szemében csökkenti esélyeiket. Így amikor a többséget már hatalmába kerítette az irracionális várakozás, egyszerűen lehetetlen a szabályok szigorítása. A helyzetet azután még tovább súlyosbítják a „potyautasok". A „potyautasság" a polgárok évszázadok óta folyamatosan javuló törvénytisztelő és szabálykövető viselkedésének megroppanására utal. A gazdaságban - és a mindennapokban - egyre több ember hágja át az adott területen érvényes szabályokat: tagadja meg az adófizetést, hagyja figyelmen kívül a közlekedési táblát, követ el kisebb-nagyobb szabálytalanságot. A jóléti rendszerek működését az ezredfordulóra szétzilálták az elsőrendű potyautasok: azok, akik csak minimálbér után fizetnek - ha fizetnek egyáltalán - társadalombiztosítási járulékot, nem vállalnak legális munkát, az indokoltnál korábban mennek nyugdíjba. De éppígy terjed a „másodrendű" potyautasság is: azok, akik nem szülnek és nem nevelnek gyereket, vagy nem vállalják a szabály ellen vétők megregulázását, ha a kár nem közvetlenül őket érinti.
Ez azt jelenti, hogy - még ha bevezették volna is a „közlegelőt" védő rendszabályokat - a növekvő számú potyautassá váló befektető, áthágva e szabályokat, akkor is előidézhette volna a tragédiát. Hivatkozási alapja bárkinek lehet: mutogathat a gazdagabbakra (akik - úgymond - az ő munkáján élősködnek), utalhat a szegényebbekre (akiket - úgymond - ő tart el). A lényeg: nem tartja be a szabályokat, remélve, hogy majd mások betartják, s csodálkozik, hogy senki nem tartja be. Az „irracionális várakozás" és a „potyautasok" által végleg szétzilált „közlegelő" azután az „önszerveződő kritikusság" (self-organized criticality) formájában fordul tragédiába. A metafora, a felülről folyamatosan szivárgó homokszemek által létrehozott homokdombocska fejlődésmenetét írja le. A homokhalom egyre nő, majd elérve egy kritikus méret, egyetlen picinyke homokszem egész lavinát vált ki. Ilyenkor legördül egy csomó homok, szétterül, megállapodik, majd szélesebb alapon kezdődik újra a - most már magasabb - homokdomb kiépülése. A homoklavinák nem jelezhetők előre, „csak" két dolgot állíthatunk biztosan: 1) előbb-utóbb bekövetkezik a lavina, 2) ennek mérete az megelőző lavina óta eltelt időtől, más szóval az azóta lehullott homok mennyiségétől függ. Ha kevés idő telt el az előző lavina - a gazdaságra alkalmazva a metaforát, az előző válság - óta, akkor a várható új homoklavina, a válság, kicsi lesz, ha hosszú idő telt el, akkor az új lavina, a válság, nagy lesz. Ez a metafora érzékelteti, hogy milyen nehéz a lavinát/válságot kiváltó „utolsó homokszem" azonosítása. A modell az események várható kimenetét is előrejelzi: a hirtelen elindult homoklavina/válság legördül - nem mellékesen maga alá temetve embereket, vállalkozásokat, országokat -, azután megnyugszik, és újrakezdődik a homokdomb emelkedése.
A XXI. századba átlépve csalhatatlan jelek mutatták: katasztrófa közeleg! Ekkor már csak a „mikor?" volt a kérdés. Ám a jelekről a világ átlagos polgára nem vett tudomást. Nem azokra figyelt, akik azt mondták neki, amiről tudnia kellene, hanem azokra, akik azt mondták neki, amit hallani akart. A kirobbant válság - ennyiben - közös „alkotás". A felelősségben az átlagember osztozik a bankigazgatóval és a politikussal. Ez persze nem azt jelenti, hogy felelősségük is egyforma volna. A kapitalizmust a leggyakrabban a „nincs ingyenebéd" elvvel azonosítják, holott ingyenebéd a szocializmusban sem volt, emlékezzünk csak az „aki nem dolgozik, ne is egyék" jelmondatra. A kapitalizmus legfontosabb elve: „felelős vagy magadért". A jóléti állam kollektív biztonságiháló-rendszere sok, nehezen kezelhető kockázat terhét leveszi a polgár válláról, de a saját életének „befektetéseiért" - legyen az képzés, egészség, nyugdíj, ház, munkaalkalom, család, gyermek vagy éppen részvény - övé a végső felelősség. Azt hiába is próbálná, senkire át nem ruházhatja.
A homoklavina lezúdult, s bár még nem állapodott meg, most a legfontosabb megérteni: mi az, ami várható. Az infarktust követően a beteg életműködését az intenzív osztály készülékei segítenek fenntartani. Ha felgyógyul, már nem szorul rá ezekre, de életmódján mindenképpen változtatni kell. A válságba került vállalatnál, a csődhelyzet elkerülése érdekében még a legcsekélyebb kifizetés is egy kézbe kerül. Senki nem gondolja azonban, hogy a vállalat hosszú távon így fog működni. Ha sikerült elkerülni a fizetésképtelenséget, a kibontakozást a vállalati stratégia megújítása alapozza meg. A globális pénzügyi rendszer válságkezelése is éppígy két szakaszra bontható. Az első a gazdaságok összeomlásának elkerülése. A bankok „államosításának" a célja nem a tulajdonosok vagyonának megmentése, hanem a piacgazdaság legfontosabb infrastruktúrája működőképességének biztosítása. Csak így kerülhető el a gazdasági katasztrófa, és hogy a történelem - az 1929-es válság formájában - megismételje önmagát. Ennek tükrében azok a megfogalmazások, hogy vége a kapitalizmusnak, államosítani kell a kapitalizmust, részben tudatlanságon, de nem kis részben félremagyarázáson alapulnak.
Az igazi veszély abban van, ha valaki összekeveri a válságkezelés egymást követő - a működőképesség helyreállításának és az új szabályozórendszer megteremtésének - szakaszait. Olyan ez, mint azt hinni, hogy a baleset után ezután mindig infúzió szolgáltatja a táplálékot, vagy a vállalati csőd elhárultával a jövőben is egyetlen ember intézi majd az összes vállalati kifizetést. Ez nem a felépülés, hanem a leépülés útja. Éppígy a globális gazdaságban a közvetlen (nemzeti és részben nemzetközi) állami beavatkozás szükséges a társadalmi katasztrófa elkerüléséhez, de nem elégséges a kibontakozáshoz. Azt, hogy az érvényes - és alapvetően a „piac magától megold mindent" elven nyugvó - szabályozás elégtelen, ma már világos. Voltak, akik ezt korábban felismerték - például hazánkfia, Soros György -, de sem a választópolgárok, sem az őket képviselő politikusok, sem a bankok, sem a FED korábbi nagy hatalmú elnöke - Alan Greenspan - nem hallgatott a figyelmeztetésére. Az új FED-elnök - Ben Bernake - jóval realistább: kész a globális piacot kordába terelő szabályozás megalkotására.
Most a kormányok gyorsabban léptek, mint csaknem nyolcvan évvel ezelőtt. Hogy mennyire sikeresen, azt az elkövetkező fél év mutatja meg. Ám még csak a válságkezelés kezdeteinél tartunk. A kibontakozáshoz a szabályozást hozzá kell igazítani az internetkorszak realitásához. Az átalakítás irányát a XXI. század beköszöntét követő vállalati „katasztrófák" - az Egyesült Államokban az Enron, itt, Európában a Parmalat-botrány - megoldásai jelzik. Az üzlet szférájában az új szabályok nem az állam szerepét növelték meg, hanem a tulajdonos felelősségét. Javították döntési képességét, vagyis az átláthatóságot, szélesítették a tulajdonosi beleszólást, módosították a felső vezetés ösztönzését, nyilvánossá tették jövedelmét, erősítették jogi felelősségre vonhatóságát. Nagyjából ugyanilyen horderejű és jellegű változások szükségesek a világ pénzügyi rendszerének a globális rendszer működéséhez való hozzáillesztéséhez. A helyzetet az teszi bonyolulttá, hogy közben zajlik a világban a gazdasági és politikai erőviszonyok átrendeződése. Alapvetően új szereplők - az egyik oldalon a felemelkedő Kína és India, a másikon az olajkincseket és ennek birtokában hatalmas befektetni váró tőkét birtoklók - jelentek meg és váltak kikerülhetetlen tényezőkké, miközben viselkedésük egyre nehezebben kiszámítható. Egyetlen dolog látszik csak biztosnak. A jelenkori kapitalizmus - ahogyan azt a fejlett világban megismertük - változni fog. Ám nem visszafejlődik, hanem előrehalad. Az intézményi szabályozás a globális rendszer szintjére lép, ami nem kevesebb, hanem másként működő kapitalizmust hoz majd: átláthatóbb, de továbbra is szabad piacot, a tulajdonosok által jobban ellenőrzött magánvállalkozásokat, hatékonyabb felügyeletet megvalósító nemzetközi intézményeket, egészében több demokráciát és nagyobb egyéni felelősséget.