Elavulttá teszi-e a tudomány az istenhitet?
Élet és Irodalom - LII. évfolyam 33. szám, 2008. augusztus 15


A Templeton Alapítványt - a nemrég, 95 éves korában, elhunyt befektető - Sir John Templeton hozta létre másfél milliárd dollár alaptőkével, hogy a tudomány és a vallás összebékítésén, valamint Isten létezése bizonyítékainak keresésén munkálkodjon. A szervezet konferenciákat szervez, kutatásokat támogat és díjakat alapít. Az egymillió dollárnál - presztízsokból a Nobel-díjnál is - magasabb díjat olyan személyeknek ítélik, akik jelentős eredményt értek el az élet "spirituális dimenzióinak" kutatásában, illetve sokat tettek a vallás és a tudomány összeegyeztetéséért. Az alapítvány néhány hónapja újabb érdekes kezdeményezést indított útjára: tizenhárom neves személyt kértek meg arra, válaszoljanak a kérdésre: elavulttá teszi-e a tudomány fejlődése az istenben való hitet? A tudósok rövid esszében foglalták össze nézeteiket, amelyeket az alapítvány publikált, illetve az interneten hozzáférhetővé (www.templeton.org/belief) tett. Emellett, az esszék rövidített változatát - fizetett hirdetésként - leközölte különböző folyóiratokban.

A beküldött esszék arra ugyan nem alkalmasak, hogy eldönthessük a vallás-tudomány "párharc" pillanatnyi állását, de érdekes képet festenek a különböző területek szakembereinek Istenről vallott felfogásáról. A feltett kérdésre adott végső válaszok - a téma összetett voltát tükrözően - többnyire nem egyértelműek: "az attól függ", "igen, de csak akkor, ha", "igen is, nem is", "nem, de kellene". A megszólaltatottakat nem a tudomány módszertanának megfelelően választották ki, a válaszok egyértelmű értékelése nem lehetséges. Mégis, ha a véleményeket az "abszolút igen" (a tudomány feleslegessé teszi a vallást) és az abszolút nem" (a tudomány haladása soha nem teszi feleslegesség a vallást) skáláján helyezzük el, a többség tagadólag válaszol a címben feltett kérdésre. Nyilván ez is volt az alapítvány célja: érzékeltetni, hogy a megszólaltatott neves tudósok többsége - különböző szempont alapján - fontosnak ítéli a vallást. A fizetett hirdetésként közreadott vélemények tehát nem tükrözik a "verseny állását", ám alkalmasak a közvélemény finom befolyásolására. A hirdetések ügyes összeállítása azt sugallja: bár sokféle vélemény van, a többség - beleértve még az ateistákat is - nem gondolja, hogy a tudomány kiszorítja és elavulttá teszi az Istenben való hitet, sőt nem is tekinti azt kívánatosnak. Nietzsche sokat idézett mondásával - Isten halott - szemben mintha az a benyomás erősödne: Isten élőbb, mint valaha.

A közreadott esszék és az interneten hozzáférhető hozzászólások mélyebb elemzése lehetővé teszi, hogy képet nyerjünk, miként érvel a XXI. század tudósainak egy része Isten mellett. Lássuk, először röviden, a megszólaltatottak összefoglaló véleményét:

Michael Shermer (tudományos szakíró): "Az attól függ"! A kérdés azon fordul meg, vajon mit hangsúlyozunk, a hitet vagy Istent. A tudomány nem teszi elavulttá az Istenben való hitet, de elavulttá teszi a testileg létező Isten valóságosságában való meggyőződést.

William D. Phillips (fizikus, Nobel-díjas): "Abszolút nem!" Kutatóként munkatársaimmal együtt rendszeresen publikálok, amelyeket mások ellenőriznek, megfelel-e a tudománynak. Ugyanakkor hívő ember vagyok. Templomba járok, templomi kórusban énekelek, rendszeresen imádkozom. Arra törekszem, hogy igazságot tegyek, szeretetet gyakoroljak, alázatosan lépjek - Istenemmel.

Steven Pinker (pszichológus): "Igen, de csak ha..."! Ha a tudományt nem laboratóriumi munkaként, hanem egy olyan vállalkozásként fogjuk fel, amely a világban meglevő - szekuláris - ésszerűséget és tudást létrehozza. Volt korszak, amikor Isten szolgált az alapkérdések - honnan jött a világ, mi az erkölcs - megválaszolására. Ám minél mélyebben hatolunk a létezők kutatásába, annál kevésbé látszik ésszerűnek az istenhit.

Christoph Schönborn (Bécs érseke): "Igen, és nem"! "Minél többet tudunk meg a kozmoszról, annál ésszerűbb és világosabb a mögötte levő intelligencia léte". A tudomány nem szorította ki Istent, csak megtisztította a hitet a babonától.

Christopher Hitchens (író): "Nem, de kellene"! A vallás az emberiség gyermekkorának - döntően hamis - világmagyarázata volt. Akkor született, amikor a világról még nagyon keveset tudtunk. A tudomány a megkérdőjelezhetetlen hittételek helyébe kérdőre vonható, de kísérletekkel ellenőrizhető tényeket állított.

Robert Sapolsky (neurológus): "Nem"! Mint ateista felismertem, hogy az istenhit valami olyant ad az embereknek, amit a tudomány nem képes. A tudomány nem az abszolút igazságok gyűjteménye, hanem az igazság megközelítésének racionális módja. Soha nem eredményez százszázalékos bizonyosságot, miközben mégis vágyunk a bizonyosságra.

Kenneth R. Miller (biológus): "Természetesen, nem"! A tudomány maga nem mond ellent az isten hipotézisének. Inkább ablakot nyit egy dinamikus és kreatív kozmoszra, amely kiterjeszti istenben való hitünket.

Stuart Kauffman (biológus): "Nem, csak akkor ha..."! Ha képesek leszünk egy olyan istent "megalkotni", amely kizárólag a természetben megnyilatkozó kreativitás jelölésére szolgál. Ezt a tudománynak olyan világképpé fejlesztése teheti lehetővé, amely magában foglalja a kozmoszban megnyilvánuló intelligencia jelenségét, amelyet hagyományosan istennek nevezünk.

Pervez Amirali Hoodbhoy (fizikus): "Nem szükségszerűen"! Ehhez azonban meg kell találni egy tudománybarát és a tudománnyal összeegyeztethető istent. Ez az isten - mindenkinek a sajátja - a végső elvek megalkotója, de nem avatkozik be az ember mindennapi életébe, és nem is befolyásolható imádsággal.

Mary Midgley (filozófus): "Természetesen, nem"! Az istenhit nem tudományos vélemény, nem a világ fizikai állapotának megítélése alapján alakult ki. Valami több, összetettebb és zavarba ejtőbb kérdés az alapfeltételezésekről és az azokra adott, nem a tudomány szája íze szerinti válaszoknál, amelyek érthetővé teszik a világ egészét. A tudomány ugyanis nem szolgáltat elegendő magyarázatot ezekre az alapkérdésekre.

Keith Ward (tudós és pap): "Nem"! A modern tudomány ahelyett, hogy elavulttá tenné istent, egynémely értelmezésével - éppen ellenkezőleg - az istenhit megerősödéséhez vezet. Ez az isten ugyanakkor nem fizikailag létező lény, hanem a világban működő testetlen intelligencia.

Victor J. Stenger (fizikus-asztronómus): "Igen"! Volt ugyan olyan kor, amikor erős tudományos érvek szóltak isten létezése mellett. Darwin óta azonban a tudomány képessé vált arra, hogy minden természeti és társadalmi jelenség "miért"-jére magyarázatot adjon. Az általunk érzékelt kozmoszban, az élő és az élettelen világban nincs istennek bármi jele.

Jerome Groopman (kutatóorvos): "Nem, egyáltalán nem"! Mint orvos és mint kutató használom és alkalmazom a tudományt. Mint saját vallásom hagyományainak követője - morális döntéseim során - sarokkőként használom isten eszméjét. A tudomány nem ad tízparancsolatot, és az emberi élethez feltétlenül szükség van a jóról és a rosszról alkotott világosan alkalmazható fogalmakra.

*

Az istenhit szükségességének megkérdőjelezése sokáig ritka kivételnek számított. Csak a XX. századra jellemző, hogy a társadalom elfogadja (legalábbis a gondolkodói deviancia megnyilvánulásaként elnézi) ezt a beállítódást. Évszázadokig az istenhit nemcsak a tudomány támogatását nem igényelte, de - Tertullianus nézetét ("Credo, quia absurdum est") követve - még a józan észnek való megfelelést sem. A tudományt a vallás szolgálójának tekintették, és elképzelhetetlen volt, hogy a szolgáló ellentmondjon. Az idő folyamán azonban a tudomány egyre hatékonyabbnak bizonyult a lét értelmezésben, főként pedig hasznos dolgok létrehozásában. Ahogy presztízse emelkedett, úgy vetődött fel az igény: a tudományt is bekapcsolni az istenhit igazolásába. W. Paley, a Természetes teológia című könyvében a XIX. század elején teszi népszerűvé a gondolatot: isten léte ne csak a hitben nyerjen bizonyítást, hanem tudományos igazságként (is) felmutatható legyen. Ám alig fél évszázad múlva újabb fordulópont következett be. Az evolúció Darwin általi felismerésével a tudomány képessé vált a "miért" típusú kérdések megválaszolására. Ettől kezdve a kutató a végső problémák - hogyan jött létre a világ, az élet és az ember, mi a tudat és az erkölcs - vizsgálásától már nem határolta el magát, hanem eszközeivel törekedett megválaszolni ezeket.

Először a biológia, majd a XX. század során a pszichológia, a szociológia, a közgazdaságtan, az erkölcstan, a kozmológia egyre több alapkérdése került a tudomány vizsgálódási körébe. A század végére a tudomány - részben az érdeklődés, részben a módszerek vezérelte fejlődésének eredményeként - lényegében minden, korábban a vallás felségterületére eső kérdésre kiterjesztette megismerő tevékenységét. Egy széles, átfedő határterület alakult tehát ki, amelynek problémáit - gyakran nem tudatosan vetélkedve - a vallás és a tudomány egyaránt vizsgálja. Így köszöntött be a XXI. század, amikor is az emberi lét és a világ szerkezetének végső kérdéseiben szembeállítható - bár sokak szerint nem szükségképpen szemben is álló - válaszokra jutott a vallás és a tudomány, illetve képviselőik.

*

A Templeton-esszékből - a vita pillanatnyi állásán túlmenően - három érdekes tendencia tűnik ki. Az első: a hit és a tudomány, a békés egymás mellett élés elve által vezérelt, civilizálódó párbeszédének hátterében megállás nélkül zajlik "az örök majompör". A tudomány és a vallás érintkezési területének teljes hosszában fel-fellángolnak a határvillongás-szerű harcok. Az Egyesült Államok iskolarendszerében folyamatosan zajló csatározás ennek egyetlen, de szemléletes példája. Kezdetben a kérdés az volt, megengedhető-e egyáltalán az evolúciós elmélet oktatása. Később a vita a körül folyt: szabad-e tanítani az úgynevezett teremtés-tudományt. A legutóbb az volt a per tárgya: bemutatható-e a biológiaórákon az intelligens tervezés (ID) mint tudományos elmélet. Ezt a "menetet" a tudomány nyerte. Az amerikai Dowerban az új "csodafegyver", az ID csődöt mondott. A bíróság kimondta, az ID nem tudomány, hanem vallási elmélet új köntösben, így nem lehet része a tudományos órának. Ám éppen napjainkban váltott stratégiát az ID: a tudomány egyik alapvető módszertani elvét - a szabad vitát - zászlajára tűzve a tájékoztatás szabadságára hivatkozik. Louisiana állam - 94-3 arányban elfogadott - új oktatási törvénye kifejezetten felbátorítja a tanárokat, hogy "nyílt és objektív vitát nyissanak" az órákon a "vitatott" tudományos kérdésekről. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a középiskolai tanulók - az iskola szellemétől és a tanár beállítódásától függően - az evolúciót mint egy lehetséges tudományos modellt tanulják, amellyel szemben versengő tudományos elméletek léteznek. (A félreértések elkerülésére: ilyen versengő tudományos elmélet nincs. Az ID, amit ennek próbálnak feltüntetni, nem tudományosan igazolt, és a kutatás számára hasznavehetetlen - "nem tudom", "nem értem" - állítások halmaza.)

A véleményekben tükröződő második érdekes tendencia, hogy a vallás és a tudomány közötti vitában az elmúlt két évszázad során nem vetődött fel új szempont. Az esszékben megfogalmazódó istenérvek lényegében a korábbi évszázadokéval azonosak.

Első érv: A hétköznapi embernek szüksége van rá. Ezt az igényt ugyan - időlegesen - háttérbe szorítják a gazdagsági és a technikai fejlődés jótéteményei, ami miatt úgy tűnik az embereknek, megvannak isten nélkül is. Sok gond és baj ugyan valóban visszaszorult, de bármely pillanatban egyszer csak lecsap ránk a véletlen - érvelnek a vallás képviselői. Amikor pedig váratlanul szembetalálkozunk a brutális világgal, a hitetlenek hirtelen felfedezik istent. "Amikor felzúg a fogorvos fúrója - mondta B. Russell -, a legmegátalkodottabb ateista is Istenhez fohászkodik."

Második érv: A társadalom számára fontos, hogy az emberek megkérdőjelezhetetlen igazságként - az Isten törvényeként - tekintsenek a közösségi létet támogató erkölcsi elvekre. Az isteni parancsolatok hiányában az ember képtelen lenne erkölcsösen viselkedni, mivel kételkedhetne a morális szabályokban. Gyakran állítják - egyébként igaztalanul -, hogy a tudomány nem képes megalapozni az erkölcsöt. A tényeket hidegen mérlegelve racionális érveket szolgáltat ugyan, de nem nyújt együttélést segítő (szolidaritást, önfeláldozást, hálát és megbocsátást előíró) értékeket - gondolják sokan. Az egyházak elismerik tehát, hogy a tudomány hozzájárult az élet feltételeinek a javulásához, de nem tette jobbá az embert - hirdetik. Isten és a vallás - írta a vitában Phillips személyes példáját idézve - jobbá tesz, önmagamhoz képest. A vélemények azonban e tekintetben megoszlanak. Többen fogalmaznak így: a vallás jobbá teszi a jókat, viszont rosszabbá a rosszakat. És vannak, akik a helyzetet még szomorúbbnak látják: nem teszi jobbá a jókat, de rosszabbá teszi a rosszakat. Ugyanakkor a tudomány agnosztikus, gyakran istentagadó követői szinte mindig erkölcsösebbek, mint a hívők tömegei. A XX. század végén pedig a tudomány eljutott oda, hogy gyakorlatban követhető elveket is meg tud fogalmazni. Nem túlvilági büntetéssel fenyegetve kényszerít, hanem világossá téve az "erkölcstelen" tett szükségszerűen bekövetkező hátrányos következményeit.

Harmadik érv: A világ "szemmel látható" tervezettsége, célszerűsége egy "értelmes és bölcs tervezőre" utal. Ezt a - felmérések szerint a hétköznapi emberek számára leginkább meggyőző - érvet sok tudós is elfogadhatónak véli. A korábban említett Paley az erdei ösvényen heverő óra lehetséges eredetének hasonlatán keresztül vezeti rá az olvasóját annak elfogadására: az órához hasonlóan a világnak tervezője és kivitelezője, esetleg javítómestere kell hogy legyen. A világ ésszerűséget, célszerűséget, szépséget mutató jelenségeinek értelmezéséhez tűnt nélkülözhetetlennek isten léte. Az evolúció azonban ennek az - élettelen és élő természet példáira utaló - érvnek a hatásosságát alapvetően meggyengítette. A részletekben pedig érvényre jutott az előnye: nemcsak a szépet, a célszerűt és a meghatót, hanem a kegyetlent, az ésszerűtlent és az undorítót is értelmezni tudja. A hit ezért mindig továbblépett, és egyre újabb - a tudomány által felfedezett, de még meg nem kutatott - területre terjesztve ki ezt az érvelést. Így került előtérbe az elmúlt évtizedben a világ különös "életre hangoltságának" problémája.

A csillagászati megfigyelések arra utalnak, hogy az élet a fizikai állandók nagyon ritka "együttállásának" a következménye. Ebből a tényből sokan vonják le azt a következtetést, hogy éppen a világegyetem, az élet és tudat keletkezését lehetővé tevő szerkezete a legfontosabb istenbizonyíték. Ennek az érvnek a népszerűségét mutatja, hogy a Templeton Alapítvány egy másik kérdésére - Van-e, a világegyetemnek értelme/célja? (www.templeton.org/questions/purpose) - adott válaszokban is rendre előbukkan. Ha azonban az érvelés mögé tekintünk, annak tartalma pusztán ez: "érzem a "finomhangolás" jelensége mögött a problémát - de mert nem ez a szakterületem, és nem is kívánok ezen dolgozni -, megelégszem a hagyományok felkínálta válasszal". A tudós azonban a tisztázatlan kérdéseket megoldandó problémának tekinti. Abból az évszázados tapasztalatából indul ki, hogy ha egy kérdés szabadon vizsgáltató, idővel létrehozhatók azok a kutatási eszközök és elméleti módszerek, amelyekkel értelmezhető lesz. A vallás ezzel szemben azt sugallja: ismereteidben a "lyukak" isten bizonyítékai, ezek a tudomány számára megközelíthetetlenek, ezért nem is érdemes vesződni velük. Élesen fogalmazva: a finomhangolás kérdésében - mint a korábbi hasonló kérdésekben - az istenre való hivatkozás a gondolkodásra való restség mentsége.

Negyedik érv: Az istenhit közel visz a világhoz, és személyessé teszi azt, míg a tudomány elidegenít a természet csodáitól: a szivárvány varázsát a fénytörésre redukálja. Lehet hatékony, de rideg - fogalmaz a vallás, hirdeti sok művész, fogadja el a vallásos tudósok némelyike is. Ezzel szemben Istent érzelmekkel telinek és lelket gyönyörködtetőnek érzik. A valóságban a tudományt - művelőinek többsége - a legmagasztosabb, legizgalmasabb, embert próbáló, de végső elégedettséget szülő tevékenységnek tekinti. Einstein sokat idézett mondásának - "A világegyetem legmisztikusabb tulajdonsága, hogy megismerhető" - hangsúlya nem a misztikuson, hanem a megismerhetőn van. Ez nem vallásosságának a bizonyítéka, ellenkezőleg, a kutatómunka egyrészt kínos, nehéz, fáradságos, másrészt a megismerés apróbb-nagyobb sikerei által előidézett folyamatos "örömgeneráló" voltának visszaigazolása.

Ötödik érv: Az előző érv bizonyos kiterjesztése a vallási gyakorlat, illetve a vallás elvei szerinti cselekedet előidézte eksztázis örömszerző szerepe. A vitában megszólaló Robert Sapolsky - egyébként ateista neurológus - is említi, hogy jót cselekedve személyes örömet érzünk. Persze, jó cselekedetet végrehajtva épp úgy örömet érez az istenhívő, mint az ateista. Az ateisták és a hívők segítőkészségét összehasonlító kutatások eredményei ellenmondóak abban a tekintetben, vajon ki segítőkész inkább. Úgy tűnik tehát, hogy az elmúlt két évszázad során megmaradt Goethe jó kétszáz évvel ezelőtti írt sorainak különös kettőssége: "Akit a tudomány és a művészet éltet, vallásos is egyben. Akit a tudomány és művészet nem éltet, legalább vallásos hadd legyen."

*

A vitából még egy érdekes irány rajzolódott ki. A tudósok istenképe mindinkább eltolódik az anyagi világba soha be nem avatkozó, saját törvényeit át nem hágó, egyre absztraktabb "Teremtő" felé. Ennek az istennek pusztán két feladata van: ő a létezés oka, ő szabja meg a létezés alapvető kereteit. A "teremtés" mindössze: létre hívni a világot, és megszabni néhány kozmikus/fizikai állandót. Ezzel - a "vallásbarát" tudósok többsége szerint - az egész el van intézve. E nézetből azonban az következik - bár a vitában ez nem mondatott ki -, hogy nincs mennyország, sem pokol, nincsenek ördögök, sem angyalok, és nincs imádság előidézte csoda sem. A világ szerkezetét kifeszítő fizikai állandók aktuális értékeinek "finomhangoltsága" azonban ma már a tudomány számára is kezelhető - bár még nem megoldott - feladatnak számít. Úgy tűnik tehát, az egyetlen kérdés - "Miért a lét van, miért nem a semmi?" - maradt csupán, amely - mai tudásunk szerint - túl van a tudományon.

A vita megvilágítja tehát a tudósok istennel kapcsolatos kétféle beállítódását. Vannak, akik istent afféle zárókőként igénylik. A régi korokban, az elkészült építmény kupolájának tetejére legutoljára beillesztett zárókő tartotta össze az egész építményt. Ha ez megrendül, az egész építmény összeomlik. A technika fejlődése feleslegessé tette a zárókövet. Az építményt gerendái és téglái összetartják. Az pedig, hogy rendre kicserélik az épület elemeit éppenséggel stabillá teszi az építményt. Nos, a tudósok egyik, ma már kisebbik része számára isten - a világot összefogó absztrakt intelligencia - nélkül az "egész" összeomlana. A tudósok nagyobb és gyarapodó része viszont úgy tekint a tudomány - évszázadok során közös munkával felépített - építményére, hogy annak szilárdságát éppen a tudós mindenben kételkedő és a tekintélyen alapuló érveket elutasító gyakorlata biztosítja.

Vissza az Élet és Tudomány többi cikkéhez