"Három délután a közösségért": a demokrácia 5.0-ás verziója!
Népszava - 2013. április 27.


A "keretszám-csökkentés", és a "röghöz kötés" tervei, majd mindennek "alkotmányos bebetonozása" a korábban apolitikusnak tűnő hallgatók éles tiltakozását váltotta ki. Az egyetemek önállóságát és a demokráciát támogató akcióik - az egyetem-, a híd-, és a székház-foglalások - 1968 eseményeit idézték. Ezekben sokan egy új, politikailag aktív generáció születését, míg mások az ellenzék által megtévesztett és önző érdekeik által elvakított csoport szerveződését látják. Pedig az érdek-ütközések vállalásával, és a közvetlen nyomásgyakorlással a hallgatók pusztán arra válaszoltak, hogy a hatalom keresztülnéz rajtuk, kijátssza, és figyelmen kívül hagyja őket. Az eseményeket ezzel együtt a felajzott érzelmek, a választásra kacsintó politikai manőverek, főként pedig a hatalom - "járasd le, oszd meg és csapd be őket" - logikája mozgatta. Pedig a demokrácia 21. századi, 5.0-ás verziója lehetőséget kínál a problémák hatékonyabb megoldására.

Az 1.0-ás verziót megtestesítő athéni demokrácia-modell nem tipikus, inkább egyedi példa volt. A demokráciák ugyanis kezdettől fogva két - nehezen feloldható - problémával küszködtek: hol az volt a gond, hogy a polgárok, sok egyéb bajuk miatt, nem értek rá "működtetni" államukat, hol meg az, ha egyszer mégis meg akartak szólalni, nehezen volt megoldható sokezer ember közös döntéshozatala. Az athéniak ezért a részvételt különféle ösztönzőkkel segítették: kötelességgé tették, fizettek érte és sorsolták a pozíciókat. Mivel azonban ezek a nehézségek - értelemszerűen - nem jelentkeztek a "főállású" hatalomgyakorló esetén, így a kormányzás "alapértelmezése" sokáig a királyság volt.
A 2.0-ás verzió születésekor - az újkorban - éppen ezért fordult a figyelem az abszolút hatalmú uralkodó "fékentartására". Ezt szolgálta először a törvények hatalmának érvényesítése, amely a szuverén királyt is a törvény alá rendelte. A másik eszköz, a hatalom intézményes megosztása volt, amely - Montesquieu szavaival - a hatalmat hatalommal korlátozta. A parlament nem tanácsokkal látta el az uralkodót, hanem együttdöntésre kényszerítette. Az adó kivetésénél beleszólást kért a felhasználásba, és csak ha azzal egyetértett, adta meg hozzájárulását, egyébként megtagadta. A 2.2 verzió azután a méltányos ítélkezés érdekében a hatalmi ágakat is elválasztotta. Az uralkodók pedig - ha kényszeredetten is - , belenyugodtak a korlátozásba, mivel a viszonylag kevésszámú "érdekeltet" kezelni tudták.

A 3.0-ás verzió - a 18. században - végképp megkérdőjelezte a kevesek hatalmára épülő uralmi szerkezetet. A végső szuverenitás kérdésére Rousseau adta meg a választ: az általános akarat a "népben" testesül meg, kizárólag őt illeti meg a jog alapvető kérdésekben dönteni. A demokrácia Rousseau-féle modellje azonban - bár minden forradalmár kiskátéjául szolgált - nem volt működőképes. Egyrészt, az általános akarat megnyilvánulása érdekében megtiltotta (volna), hogy a magánemberek "közlekedjenek" egymással, vagyis szerveződjenek véleményük és érdekeik érvényesítésére. Másrészt, különös konzervativizmussal, az állam működtetésében, a kormányzásban kikerülhetetlennek tekintette az arisztokráciát.

A működőképes 3.2-es verziót az amerikai forradalom formálta ki. Az amerikaiak - szemben az európaiakkal - alapvetően nem filozófusok, hanem jogászok voltak. A Függetlenségi Nyilatkozat egy jogászok által megfogalmazott vádindítvány: azt deklarálta, hogy Nagy-Britannia királya folyamatosan jogsértéseket és bitorlásokat követ el. Jogászok lévén, ők egy olyan rendszert akartak konstruálni, amelyet az emberek képesek és hajlandók működtetni. Ez a rendszer lett a képviseleti demokrácia: a polgárok szabadon szerveződhetnek, érdekeik alapján képviselőket választanak, majd a választott képviselők hozzák meg helyettük a döntést, ők pedig ellenőrzik munkájukat.

Az elmúlt században kiformálódó 4.0-ás demokráciaverzió működését a polgári jogok kiszélesedése, a finoman kiegyensúlyozott hatalommegosztás, az ellenőrzés újabb csatornáinak kialakítása, a növekvő számú független szervezet, a média ellenőrző szerepének megerősödése, főként pedig a választójog általános kiterjesztése alapozta meg. A választópolgárok száma rendkívüli módon - akár több millióra - megnőtt. (Ne feledjük, hogy a 19. század vége felé, még csupán a férfiak harmada rendelkezett szavazati joggal, a nők pedig csak a 20. században kapták meg ezt a jogot!) A demokráciának mindenkire való kiterjesztése azonban egy jellegzetes - a vállalatokéhoz hasonló - problémára vezetett
A 20. század elejétől a részvénytársaságok váltak a fejlődés motorjává. A kevésszámú tulajdonos kezdetben nem csupán a stratégiai döntésekben vett közvetlenül részt, hanem többnyire az ügyek operatív intézésében is.

Amint azonban számuk elérte a százat, először az ügyek viteléből, majd amikor több-százra nőtt, a stratégiai irányításból is kivonultak, és a döntéseket a megbízottaknak engedték át. A megbízók (tulajdonosok) és a megbízottak (a munkatársak) kapcsolatát, részben a törvények, részben a szervezet alapító-határozata szabályozta: a tulajdonosok meghozzák az alapvető döntéseket, megválasztják a vezetőket, akiket a szervezet teljesítménye alapján erősítenek meg vagy váltanak le, a vezetés pedig folyamatosan működteti a céget.
Az 1970-es években azonban egy amerikai nagyvállalat - a Sears - közgyűlésén különös vita pattant ki. A tulajdonosok egy csoportja, a választási kampányhoz hasonló stílusú, fizetett hirdetésben igyekezett rávenni az - ekkor már tízezret meghaladó számú - tulajdonostársakat arra, hogy a közgyűlési szavazás legyen titkos, válasszák szét a vezérigazgatói és az elnöki posztot, szüntessék meg az igazgatósági posztok lépcsőzetes betöltését (amely lehetővé tette az Igazgatóságnak, hogy elkerülje a közgyűlési szavazás útján történő újraválasztását), és követeljék meg az igazgatósági tagok tőke-hozzájárulását. A tulajdonosok tehát harcot indítottak, hogy visszaszerezzék a hatalmat választott tisztségviselőiktől és megbízottjaiktól.

A választójog általános kiterjesztése hasonló problémára vezetett a politikában is. Miközben gyakorlatilag mindenki az állam "tulajdonosa" lett, a választói tudatosság és elkötelezettség gyengült. A polgárok jelentős része érdektelenné vált: nem törődött "tulajdonával", nem fordított időt helyzetének megértésére, és nem tartotta szemmel az általa megbízottakat. Az átlag-polgár minden kötelességét "letudni" vélte azzal, hogy - a viszonylag ritka választások alkalmával - kijelölte megbízottait (a képviselőket) az állam működtetésére. Még a választásokon való részvételre is egyre nehezebben volt rávehető, hát még arra, hogy foglalkozzon a társadalom problémáival, és körmére nézzen azoknak, akiket megbízott.
A 20. század utolsó évtizedeiben az ebből fakadó problémákat felerősítette három - sokáig viszonylag észrevétlen - tényező. Az első: az átlagpolgár szinte megszólíthatatlan, csak ha végletekig felizgatják késztethető állásfoglalásra. Ezért a politikusok, hogy bizonyos kérdésekben beleegyezésüket kicsikarják, tudatosan "felizgatják" az embereket. A felajzottság csapdáját felállítva és abba belecsalva őket, igyekeztek előidézni számukra kedvező döntését.

A második: miközben az állam mérete a 20. század elejétől a 60-as évekig sokszorosára nőtt, az állampolgárok kezdték alábecsülni a jóléti állam szolgáltatásainak adóvonzatát. Az állam "jótéteményeiből" - nyugdíj, egészségügy, oktatás, támogatások stb. - minél bőkezűen igyekeztek részesülni, ám a fedezetéül szolgáló adót elkerülni próbálták. A jóléti állam működése ezért akadozni kezdett, és ezzel párhuzamosan, a politikai támogatás megnyerése ígérgetési versennyé vált. A pártok a kampány során - gondoljunk csak a napjainkban sorjázó "rezsicsökkentési" és "adósságrendezési" ígéretekre - egymást igyekeztek túllicitálni. A harmadik: a 20. században elterjedt tömegbefolyásolási eszközök hatására "lavinaszerű" viselkedési jelenségek alakultak ki. Az ember, evolúciós gyökereinél fogva - mondjuk így - "hordalény". Másolja mások viselkedését, ösztönszerűen követi a "vezér" utasításait. Ez a konformitás megkönnyíti az együttélést, de ugyanez vezet a kollektív erőszak eseményeire, a józanésznek ellenmondó divatok, vagy a világgazdasági válság befektetési lufijainak kialakulására.

A 21. században a felajzottság, a "szavazatvásárlás" és a "hordaviselkedés" összekapcsolódása a demokráciák "globális" problémájává vált. Miközben a gazdasági és a politikai válságok kezeléséhez nélkülözhetetlen volna a józan mérlegelés és az érintettek közvetlen részvétele, ennek éppen az ellenkezője történik. A választók növekvő csoportjai egyre közömbösebbek, ugyanakkor az érzelmi befolyásolásra mind fogékonyabb lettek. Mások reakcióinak megfontolás nélküli másolása a politikát nehezen kiszámíthatóvá, a hangulatot hisztérikussá, egyben a felkorbácsolt érzelmekkel valamilyen irányba könnyen elbillenthetővé tette. A politikai elemzők megrökönyödésére a polgárok hajlamosak lettek hol "bohócokat" (Beppe Grillo - Olaszország), hol politikai "vállalkozókat" (Frank Stronach - Ausztria), hol meg egyszerűen "sarlatánokat" (Timo Soini - Finnország) választani.

Az elmúlt évtizedben kifejlődő internet alapú média ugyanakkor új lehetőségeket is teremtett: olcsóvá és könnyűvé tette a közvetlen részvételt. Mindazok tehát, akik képesek a helyzet racionális értékelésére, és hajlandók idejük egy részét a közösségre áldozni, ezt meg is tennék, ha felkínálnák, és némileg ösztönöznék ezt számukra. Ezzel új alaphelyzet jött létre: a választók jelentős része, ismeretei és motivációja hiányai miatt, kihátrál a közösségi döntésekből, ugyanakkor egy másik részük - az információhoz való hozzáférés és a beleszólás könnyebbé válásával - növekvő kedvvel venne részt közvetlenül is közösség ügyeinek intézésében. A kérdés az, ki milyen következtetést von le ebből a kettősségből?

Orbán Viktor a társadalmat éretlennek és tudatlannak tekinti, és ebből vezette le - az Alkotmánybíróság által teljesen indokoltan elkaszált - "szabadságszűkítő" regisztrációs törvényét. Politikai koncepciója visszalépést jelent még a 18. századi, 3.2-es demokrácia-modellhez képest is. A társadalmi élet minden területén igyekszik elvenni az emberek kedvét attól, hogy részt vegyenek, beleszóljanak, érdeklődjenek. Minden módon szűkíti a lehetőségét annak, hogy informálódjanak, tudakozódjanak, és részt vállaljanak. A kormányzat, miközben azt ígéri, "leveszem a terhet a válladról", a valóságban korlátozza, hogy a polgár belelásson a kártyákba és ellenőrizze mindazt, ami körülötte történik. Még az egyébként rendelkezésre álló fórumokat sem működteti, illetve az érdekvédelmi és szakmai szervezeteket szelektálja, melyeket tekinti "kezelhetőnek" és melyeket nem.

Ám felvetődik a kérdés: vajon alkalmazható-e a regisztráció "szabadságbővítő" módon? Általános tapasztalat, hogy ha az embereket bevonják a döntésbe, akkor motivációjuk - hogy részt vegyenek élet-, és munka-körülményeik formálásában - növelhető. Mi volna hát, ha a részvétel kényelmetlenségét ellensúlyozandó, éppenséggel ösztönzőként, plusz jogokat kapcsolnánk hozzá? Ne tekintsünk szélsőségesen a világra, azt feltételezve, hogy az emberek vagy teljesen érdektelenek, vagy korlátlanul önfeláldozóak. Induljunk ki abból, sokfélék vagyunk, és vannak közöttünk olyanok - nem is kis számban - , akik hajlandók időt és figyelmet fordítani a társadalomra. Készek a saját közösségük támogatására, részt vennének a helyi társadalom céljainak megvalósításában, ha ösztönzésként plusz jogokat kapnának. Ezt a hajlandóságukat pedig ki is fejeznék a felkínált előzetes regisztráció elfogadásával.

A demokrácia 5.0-ás verziója ebben az irányban lép előre! Az információkat nyilvánossá tenné, az embereket bevonná a döntésbe, sőt, átengedné nekik az őket illető döntések jogát, és ezzel ösztönözné, határozzanak maguk életük feltételeiről. Ebben a rendszerben a választott képviselők nem főállású és kizárólagos jogokkal felruházott döntéshozók, inkább a közösség politikai "szervezői". A feladatuk nem az, hogy elszigeteljék, és távol tartsák a polgárt döntésektől, hanem elősegítsék informálódásukat, és lehetővé tegyék, hogy maguk döntsenek azokban a kérdésekben, amely rájuk tartoznak. A rendszert egy hipotetikus - "Három délután a közösségért" (HDK) elnevezésű - társadalmi programmal lehetne bemutatni. A "HDK" keretében bárki, aki vállalja, hogy az adott évben nagyjából három délután társadalmi munkát végez, regisztrálhat. A társadalmi munka szerte a világon elterjedt, és keretében többnyire valamilyen egyszerű tevékenységet végeztek a helyi lakosok: az iskolát festették ki, parkot rendeztek, a köztereket takarították, vagy a könyvtár számára végeztek valamilyen szolgáltatást, stb. A "HDK" program a 21. századi demokráciához illeszkedő új lehetőségeket kínál.

Az első: a regisztráló vállalja, hogy egy meghatározott kérdésben előzetesen tájékozódik, és állást foglal. Ez a - másutt szokásos - helyi népszavazáson való részvételt jelenti. Aki ezt választotta közösségi feladatának, az közreműködik az adott kérdéssel kapcsolatos információs anyagok létrehozásában, elolvassa a mások által készített elemzéseket, majd a népszavazás napján leül a számítógép elé, és a részére megküldött szavazólapot kitöltve szavaz. A második: a regisztráló vállalja, hogy aktívan részt vesz, a helyi társadalmat érintő, őt érdeklő kérdés társadalmi vitáján (Deliberativ Poll). Fontos, hogy ebben az esetben valamilyen helyi vagy országos közösségi döntés - létesítsenek-e parkot vagy sportpályát a kerületben, vagy a diákok milyen hozzájárulása volna méltányos a képzésükhöz - nyilvános vita keretében születik meg. A harmadik: a regisztráló vállalja, hogy - némi előzetes felkészítés után - részt vesz a helyi önkormányzat vagy akár a kormány tevékenységének tevőleges ellenőrzésében. Ez azzal jár, hogy - más regisztrált polgárral együtt - betekintést kap bizonyos jogi, gazdasági és egyéb iratokba, és megítéli, hogy az adott folyamat jogszerűen, a közösség érdekét szolgáló módon zajlott-e, felvetődhet-e a korrupció vagy a gondatlanság lehetősége. Miközben a világ éppen ebben az irányban mozdul el, lehetővé téve polgárai számára a helyi és az országos testületek és intézmények ellenőrzését, nálunk éppen most korlátozták tovább a polgár hozzáférését közérdekű adatokhoz!

A demokrácia 5.0-ás verziója új módon közelítene a felsőoktatás problémáihoz. A döntést nem "Bölcs vezér" kezébe helyezné, de nem is szolgáltatná ki a választási harc kénye-kedvének. Nem jelölne ki "érdemeseket", akikkel - persze minden kötelezettség nélkül - el lehet beszélgetni, míg az "érdemtelenekre" ráküldi a Nemzeti Nyomozó Hatóságot. Nem a hallgatókat osztaná meg, hanem az információt, nem a költséget hárítaná át, hanem a döntés jogát. Nem a kormányzat belső - titkos és átláthatatlan - egyeztetéseivel igyekezne orvosolni az ellentmondásokat. Az 5.0-ás verzió még a meglevő érdekképviseleti és szakmai szervezetekkel való konzultáción is túltekintene, és bevonna minden érintett és érdeklődő polgárt - az egyetemi és a középiskolás hallgatókat, a munkaadókat, és a tanárokat, bárkit, aki ehhez a kérdéshez hozzá akarna szólni és vállalná, hogy tájékozódik a kérdésben - és rájuk ruházná a döntést! Ez a demokráciamodell - az intézményes egyeztetés mellett - széles körben használna két új módszert: a "nemzeti vitanapot", az "elektronikus népszavazást".

A "nemzeti vitanap" - hasonlatos az ELTE-n lezajlott szabad vitáihoz - a nagyszámú érintettek bevonásával, akár egy egész napig is eltart, és bizonyos alapkérdések eldöntésével zárul. Gyakorlatilag valamennyi egyetemen és főiskolán - objektív és összehasonlításra lehetőséget kínáló információkat előzetesen közreadva - megszervezhető. A vita eredményeként kialakulhat a konszenzus a társadalmat egyébként élesen megosztó kérdésekben, mint a keretszámok, vagy a "képzési hozzájárulás". Az "elektronikus népszavazás" - működőképes modelljét kínálja az "Amazon Mechanical Turk" rendszere - ideális feltételeket teremt, hogy az állampolgárok széles köre, a felsőoktatással kapcsolatos összehasonlító elemzések és egyéb objektív információk alapján, a racionális döntés feltételeit kialakítva, az érzelmi befolyásolást a minimumra csökkentve hozzon döntést. Ebben az esetben, gyakorlatilag a regisztrált és végül "népszavazó" polgárok kezébe helyezhető a "tandíj", vagy a "röghöz kötés" méltányos módjának megtalálása.

A 21. század igazi globális problémája, hogy a polgárok nagy része nem érdeklődik nemcsak a köz-, hanem gyakran a magánügyei iránt sem. Ráhárítja az államra, választott képviselőjére, a független szakértőkre a döntést és az ellenőrzés jogát. Legfeljebb morgolódik és felháborodik. Ám rendre csalódni kénytelen, ezért talál ki egyre bonyolultabb ellenőrzési módszereket vagy fordul politikai "bohócok" és gazdasági "csodadoktorok" felé. Ez az út azonban egyre járhatatlanabb. Végül mégiscsak rá kell szánnia magát, hogy saját tulajdonával, saját közösségével és saját életével foglalkozzon. Talán újra elterjed a régi athéni közvélekedés, amelyet Periklész két és fél évezreddel ezelőtt így foglalt össze: "Azt az embert, aki nem hajlandó foglalkozni a közösség dolgaival, mi nem visszahúzódónak, hanem semmirekellőnek tartjuk". Bár addig, még sok víznek kell lefolynia a Dunán.

Vissza a Népszava többi cikkéhez