Megszórva kölessel
Népszabadság - 2013. január 14.
Most, hogy a Fidesz választási regisztrációs javaslata elbukott az Alkotmánybíróságon, és az ellenzék boldogan ünnepeli a győzelmet, a kormányoldal „beélesíti csodafegyvereit”: további rezsicsökkentést és még egy kis nyugdíjat ígér, de lesz itt más is. Ami történt és ami történni fog, Lángh Júlia Közel Afrikához című könyvének egy helyi választás tapasztalatairól szóló sorait idézik: „A kampány abból áll – írta –, hogy a pártok járják a vidéket, kölest, kukoricát, ruhaanyagot osztogatnak, és persze a céduláikat, látjátok, erre az ábrára kell szavaznotok, ezt dobjátok majd az urnába”.
Azt, hogy a demokráciának ezzel a „működésmódjával” valami nincs rendjén, a környék egyébként analfabéta és politikailag sem túlképzett lakosai is érezték, így – kicsit szégyenkezve – „ki is nézték” maguk közül az európait, ne legyen tanúja az efféle kampánynak. Pedig – ha a már eddig meghozott, illetve a jelenleg még csak a fiókokban heverő, de szükség esetén habozás nélkül bevetni szándékozott „kölesosztogatási” javaslatokba belegondolunk – nincs ez másként a demokráciájára oly büszke fejlett világban sem.
A választásokat megelőző évben – különösen itt Közép- és Kelet-Európában – senki nem csodálkozik, ha az éppen hatalmon levők „választási költségvetést” készítenek. Ilyenkor egymást követik a félig kész út-, a néptelen kultúrház-, illetve a sportolók nélküli sportlétesítmény-átadások. A folyamatos „ötletelés” elkezdődött: a rezsicsökkentés után a 13. havi nyugdíj helyetti különböző kompenzációk ötlete vetődött fel, amely ingyen „ez-az” ígéretével teljesül majd ki.
Az ellenzék pedig könnyen csapdába eshet. Azt nehéz elmagyarázni, hogy mindez a polgár ellenére van – pedig ez az igazság. Ám még ha az ellenzék érvelése be is szivárogna a médiába, azt alapvető kételkedés fogadja: az ellenzék mindig csak kritizál. Ha viszont az osztogatást támogatja, vagy legalább csendben sumákol, az a már ismert, látott következményekre vezet.
Jó volna olyan elemzőt találni, akinek részrehajlás nélküli és szakmailag is megalapozott ítéletében meg lehetne bízni. Létezik is ilyen intézmény – a sokak által szidott EU. Az EU-t azonban éppen most készülnek „elhallgattatni”. Nem pusztán úgy, hogy hiteltelenítik és nemzetellenesnek minősítik. Úgy, hogy elhárítják legitim beleszólásának „veszélyét”. Az immáron két éve folyó költségvetési hiánycsökkentési kampány hátterében döntően az a meggondolás van, hogy amíg az ország ellen túlzottdeficit-eljárás folyik, a kormány kénytelen engedni az EU illetékes bizottságai szigorú és részletekbe menő ellenőrzésének.
Ha viszont megszabadul a túlzottdeficit-eljárástól, a kormány – legalábbis az adott évben – lényegében azt tesz, amit akar. A problémák jelentős mértékben a politikusok és a választók ellentétes ösztönzöttségére vezethetők vissza. A politikust alapvetően a „győztes mindent visz” elve motiválja. A választási siker mindent megér, így az ezért járó valóságos „jutalom” – hivatali pozíció, támogatók gazdasági lehetőséghez juttatása – arra készteti, ne a következményekkel, csakis a hatalom megszerzésével törődjenek.
A választók viszont csak két dologra figyelnek: a nekik szórt „üveggyöngyökre” – lásd Lángh Júlia kölesosztogatását – és az ideológiai ígéretekre, amelyek eredményeként – győzelem esetén – a világot a „Mi” szimbólumaink töltik meg. A választó politikai érdeklődése a XX. század utolsó éveiben egy kritikus szint alá csökkent: nem akar foglalkozni az ország ügyeivel, nem ért hozzá, nem érdekli, ideje sincs. Annyit nem tesz meg, hogy végiggondolja a politikusok szavainak és tetteinek következményeit. Erre egyébként a politikusok rá is játszanak üzeneteikkel: „Bízd ide, haver! Ne törődj te semmivel, majd én megoldom helyetted, csak szavazz rám”.
Ezt a választó megértette, megszokta, és szavazási kedve tovább csökkent. Ma már csak akkor mozdítható, ha kellőn felajzották, de választásában ilyenkor már csak pillanatnyi érzelmek vezetik. Elutasításról és a támogatásról is zsigeri alapon dönt. Európa és hazánk legtöbb gondja orvosolható volna az érintettek motivációjának intézményes módosításával. Egyrészt, a végső „tulajdonosoknak”, a választópolgároknak elkerülhetetlenül foglalkozniuk kellene saját országukkal és annak kormányzásával. Ha vennék a fáradságot és megértenék annak működését, belátnák lehetőségeit, és körmére néznének azoknak, akiket megbíztak az ügyek intézésével.
Már ez is túl soknak tűnik, holott még ez is kevés. A másik oldalon csökkenteni kellene a győztesek jutalmát, korlátokat állítva a „győzelem mindenáron” stratégia elé. Ez azt kívánná, hogy növeljük a vesztes részesedését, bővítsük a konszenzusos változás terét, és korlátozzuk a győztes által megvalósítható változások mértékét. Ám gondolja csak meg az – átlagnál érdeklődőbb – olvasó, miként reagálna a polgár, ha Periklész szavait kérnék számon rajta, aki azt találta mondani: „Mi … a közélettel szembeni teljes közönyös embert nem félrehúzódónak, hanem semmirevalónak tartjuk”.
A győztes jutalmának csökkentését pedig az éppen hatalmon levőktől várni illúzió, még a mienknél biztosabb lábakon álló demokráciákban is. Az ezzel kapcsolatos problémákról írt a magyar származású Peter Orszag – egy az Obama-kormány fontos posztját betöltő szakember lemondását követően – a The New Republican című folyóiratban. Javaslata: vonjanak el jogokat a választott képviselőtől, és vezessenek be ún. automatikus stabilizátorokat. Ezek olyan intézményes eszközök, amelyek korlátozzák nemcsak a kormányt, de a képviselőket is abban, hogy – a választók által rájuk ruházott jogokra hivatkozva – megtehessenek bármit, ami éppen eszükbe jut.
S hogy a képviselők önelégült egójuk által vezettetve minden őrültségre hajlandók, azt megmutatta, hogy az USA politikai elitjének kompromisszumképtelensége csaknem az egész világot a pénzügyi szakadék szélére sodorta. Magyarország esetén mindezek a problémák megsokszorozódnak. A kormány a nemzetközi irányzattal ellentétben nem felállítja, hanem kiiktatja az intézményes fékeket, a korlátlan hatalom és nem a kompromisszumok útját választja, inkább ért a erőből, mint a logikus és megalapozott érvelésből, és inkább hajlik a választók „üveggyöngyökkel” való megvásárlására, mint a valóságos helyzet feltárására és az arról folyó széles körű és demokratikus vita lefolytatására. Úgyhogy a változások még előttünk vannak.