Jog vagy kegy?
Népszava - 2012. február 25.
"Az egyházi státusz megadása - kommentálta Lukács Tamás a parlament vallásügyi bizottság KDNP-s elnöke a bizottság döntését, miszerint 85 önmagát vallási közösségnek tekintő pályázó "kérelme" közül, csupán 17-el bővülhet a magyarországi egyházak jelenlegi 14-es listája - nem alanyi jog, hanem kegy". A helyzet fonáksága egy több mint 170 évvel ezelőtt zajló esemény tükrében különösen szemet szúró. 1830 nyarán érdekes ügy - a "Dartmouth College vs. Woodward" - aktáit kezdte vizsgálni az USA, Alkotmánybíróság szerepét betöltő, Legfelső Bírósága.
A jogvita kiindulópontja egy évtizedekkel korábbi, még a gyarmati sorban levő amerikai kontinensen zajló - esemény volt. 1769-ben, III. György angol király, élve uralkodói jogaival, egyetemet - a Dartmouth College-t - alapított. Mint más esetekben, egy chartert bocsátott ki, amely részletesen leírta a privilégiumokat, az elvárt alapcélt, rögzítette a működés szabályait. A charter évszázadok óta az uralkodók általánosan alkalmazott eszköze volt, hogy különböző funkciójú szervezetek hozzanak létre. Ezt a formát alkalmazták Egyetemek vagy Tudós társaságok alapításakor, így adtak jogot városoknak és céheknek, majd a 16. századtól kezdve vállalatoknak is.
A Dartmouth College - a privilégiumok és föld birtokában, a király által kinevezett "Trust" irányítása alatt - jó fél évszázadon keresztül zavartalanul működött, ám eközben az idők megváltoztak. A király rég meghalt, az amerikai forradalom győzött, és az USA-ban a szuverén jogokat, a király helyett választott képviselők testületei gyakorolták. 1815-ban New Hampshire kormányzójának egyszer csak szemet szúrt: az Egyetemet még mindig a király által kijelölt Igazgatóság irányítja. Úgy gondolta, mint a szuverén jogokat gyakorló állam képviselőjének, joga van meghatározni kik és miként irányítják "Egyetemét".
Fel sem vetődött benne, hogy ezt a jogát - nevezetesen, hogy saját szempontjai szerint nevezzen ki az Egyetem élére általa hűségesnek és kompetensnek ítélt embereket - bármi és bárki korlátozhatná. S amit gondolt, meg is tette: egy 1815-ben hozott törvény alapján saját emberét - W. Woodward-ot - nevezte ki az egyetem élére és ezzel lényegében közintézménnyé alakíttatta a magánintézményt.
A Trust azonban - ahelyett, hogy farkát behúzva elkullogott volna - beperelte az államot! Az Igazgatóság egyik tagja - D. Webster - beadvánnyal fordult az USA legfelső bíróságához, mondaná ki ennek a törvénynek a "törvények szellemével" ellentétes voltát.
A Supreme Court megtárgyalta az ügyet és - mai szemmel is - igen tanulságos döntést hozott. A legfelső bíró - J. Marshall - azt az alapálláspontot fogalmazta meg: az államnak nincs joga beleszólni két magánszemély üzleti megállapodásába, ha az egyébként a törvényekkel nem ellentétes.
Mivel pedig - érvelt - a király és a befektetők közötti szerződés magánszemélyek szerződésének tekinthető, az államnak nincs joga beültetni saját embereit az Egyetem vezetői székébe. Ez a döntés önmagában szokatlan napjaink Magyarországában - gondoljunk csak a megszüntetett szervezetekre, a megvont jogokra, az elfoglalt intézményekre, a megszállt alapítványokra -, de volt a vitának egy még nagyobb hatású "leágazása".
Az eset kapcsán a legfelső bíróság másik tagja - J. Story - felvetette: a "ki az állammal a magánszemélyek üzleti ügyeiből" elvet terjesszék ki az egész gazdaságra! Az államnak ettől fogva ne legyen beleszólása a magánszemélyek, kockázat-megosztáson alapuló vállalatainak a létrejöttébe és működésébe se. Azt az akkori "fejlett" világban érvényes szabályt - miszerint egy vállalatot az uralkodó, vagy a parlament engedélye - kegye - alapján hoznak létre, amelyet a főhatalom privilégiumokkal lát el, és azokat egy charterben foglalnak össze - a továbbiakban tekintsék túlhaladottnak és megszűntnek. Ezután - javasolta J. Story - egy vállalat alapítását magánszemélyek "magán-ügyeként" kell kezelni, amely nem feltétlenül magasztos társadalmi célokat, hanem pusztán egyéni haszonszerzést szolgál.
Ezt a célt pedig egy olyan vállalati törvény biztosítja, amely - külön jóváhagyás és charter kibocsátása nélkül - lehetővé tenné, hogy bárkik létrehozhassanak vállalatot. Sőt, ami még ennél is fontosabb, ha az alapítók betartják a törvényt - a szervezetre, az irányító testület működésére, és a tulajdonosok jogainak érvényesülésére vonatkozó jogi előírásokat - akkor, az állam a továbbiakban már nem engedélyez, hanem tudomásul vesz, és pusztán regisztrál.
Tulajdonképpen ez a - a nem túl izgalmasnak tűnő - esemény tekinthető a tőkés gazdaságban lezajló "vállalati forradalom" győzelmének. Ekkortól mondhatjuk, hogy az üzleti vállalkozások "szabadok" lettek, hiszen megszabadultak a hatalomtól való függéstől. A következő évtizedekben előbb az USA többi államában, majd szerte Európában elterjed az a fajta törvényi szabályozás, amely megszabja, milyen feltételekkel lehet egy vállalatot létrehozni, és ha ezek a feltételek fennállnak, akkor a vállalat alapítása nem tagadható meg, és az állam pusztán regisztrál. Ám a Supreme Court döntése - túllépve még a gazdaság határain is - a jövőt alapvetően befolyásoló történelmi trendet formált ki.
A polgári társadalmakban minden társulás-típusnál a korlátlan hatalmú uralkodók, vagy a főhatalmat gyakorló parlamentek - lemondva arról, hogy kegyet gyakoroljanak - beleegyeztek abba, hogy a polgárok olyan szerveződéseket hozzanak létre, amilyent akarnak.
Innentől kezdve az egyének saját belátásuk és hitük, akaratuk és vágyaik, érdekeik és véleményük alapján hozhattak létre nemcsak vállalatot, de vallási közösséget, szakszervezetet, iskolát, egyetemet, színházat vagy éppen újságot. Ma már nem kétséges: Európa egyedülálló történelmi sikere döntő mértékben a polgárok közösség-alkotó szabadsága elismerésének köszönhető.
A 20. században a főszabály az lett: a parlament kialakítja törvényi feltételeket, ezek betartását a független bíróság ítéli meg, és az állam csak regisztrál. Nem annak alapján ítél - engedélyez vagy tilt - hogy, akik létrehozták a szervezetet, azok az éppen kormányzó politikai irányzat szemszögéből kívánatos célokat követnek-e vagy sem? A világ az 1830 óta afelé halad, és nemcsak az üzlet, hanem a politika, a vallások, a kultúra, az oktatás, az egészségügy világában is, hogy a polgárok saját érdekeik - fogalmazzunk így, saját kényük és kedvük - szerint hozhatnak létre bármiféle társulást.
Az állam szerepe a vallási közösségek, a média-vállalkozások, az iskolák, vagy az alapítványok esetén pusztán a regisztráció, és független bíróság ítéli meg: az alapítás a hatályos törvényeknek megfelelően történt-e.
Magyarországot azonban az elmúlt két évben a hatalmon levő "un-ortodox" politikai irányzat ezzel a történelmi trenddel ellentétes irányba, a demokráciától a diktatúra felé kormányozza. Az egykori királyok rendeletei és magyar parlament által elfogadott törvények között már csupán az a - formai - különbség, hogy az utóbbiak végén nem díszeleg ott az előzők zárómondata: "Mert nekünk így teszik".
Ez a mondat fejezte ki, hogy a királyok akaratának semmi, még saját korábbi döntéseik sem szabnak korlátot. A Supreme Court nézőpontjából egyértelmű: hazánkban a hatalmat egy korlátok nélküli párt gyakorolja, és annak beszámoltathatatlan vezetője - Orbán Viktor - bármely kérdésben, bármit és annak az ellenkezőjét megtehet. Ezért olyan szomorú, hogy a mi Alkotmánybíróságunk nem viselkedik az U. S. Supreme Court-hoz méltóan.
Ezért olyan félelmetes, hogy a végrehajtó hatalom minden ellensúlyt képező intézményt maga alá gyűr. És ezért olyan szemet szúró, hogy még azt is el akarja dönteni, mely szervezet lehet egyház és melyik nem. Európa polgárai pedig, pártállásuktól függetlenül, azon tűnődnek: miként lett - a The Times megfogalmazását használva - a "demokraták kedvencéből" Európa "legzsarnokibb vezetője"?
