1966, 1995 és 2011: a reformok reménye
Népszava - 2011. május 07.


D. Kahneman, Nobel-díjas tudós mondta az emberről: Éppen úgy képes gondolkodásra, mint a macska az úszásra. Megteszi, ha rákényszerül, de jobban szereti nem megtenni". A mondás még inkább érvényes a viselkedés megváltozásra. A megszokás nagyúr: az ember, csak ha nem térhet ki előle, hajlandó változni. Ebből fakad az igazi forradalom, és a valódi reformok nehézsége.

Ha ugyanis az utcán vér folyik, és tombol az erőszak, az nem feltétlenül forradalom. Ha mindössze az történt, hogy az embereket mások dolgoztatják és "szívatják", mint akik addig tették, az még nem forradalom. Forradalom viszont, amikor az emberek milliói - ki örömmel, ki morogva, de belenyugodva - új szabályok szerint rendezik be életüket, még ha az utcán zavartalan is a rend.

A francia forradalom - némi túlzással - 1800 tavaszán zajlott, amikor jogtudósok kis csoportja, Napóleon vezetésével, éjt-nappallá téve kidolgozta a Code Napoléon-t, amely felszámolta az előjogokat, garantálta a személyi szabadságot, a jogegyenlőséget, a magántulajdont, a polgári házasságot, és a válás jogát.

Ezért volt valódi forradalom az 1988-1992 között Magyarországon zajló rendszerváltás is. Bár az "átalakítás" évekre elnyújtva és utcai rendbontások nélkül ment végbe, de a jogrend, a gazdaság, és a politika a korábbitól alapvetően eltérő, nyugat-európai sztenderdek szerint épültek át. A reform szintén a viselkedés változtatására irányul - a forradalomhoz mérten szűkebb szférában. Minthogy azonban az emberek inkább fogadják el a megszorítást, mint veszik rá magukat a változásra, a politikusok - ha a körülmények kényszerítő nyomása elől nem térhetnek ki - inkább hajlanak "megszorítani", mint "reformálni". Illetve, amit még szívesebben tesznek: beszélnek a reformról, de nem csinálják.

A valódi reformok ugyanis jelentős változást céloznak, és - ha sikeresek - idéznek elő. Valódi reform volt az 1966 májusában elindított Új Gazdasági Mechanizmus, amely hazánkat "keletről" (a tervgazdaságon alapuló szocializmustól), "nyugat" (a piacgazdaság) felé mozdította el. Lendületet adott az országnak és részben ennek köszönhetően lett a 1988-1992-es forradalmi átmenet olyan sima. Jellegzetes azonban, hogy a reformokat megszemélyesítő politikus éppen akkor bukik meg, amikor a reformok sikere lassan beérik.

Nyers Rezsőt akkor menesztették, amikor az "Új Mechanizmus" valódi eredményei - a teljesítménykülönbségeket tükröző jövedelemkülönbségek - érzékelhetőké váltak. Bokros Lajos bukásához is az vezetett, hogy a megszorításokat követően komolyan hirdette: még nem lehet megállni, a reform neheze még csak ezután jön. Ebbe (is) bukott bele Gyurcsány Ferenc - a vizitdíjjal, és kórházi napidíjjal, vagy a pártfinanszírozás megreformálásával - amikor arra számított: a polgárok minden parancsnál, kérésnél, könyörgésnél, vagy fenyegetésnél inkább hallgatnak pénztárcájukra.

Ha fizetni kell az orvos-látogatásért, ráveszik magukat az egészségesebb életmódra. Ha az egyetemért fizetni kell, sörözés helyett inkább a tanórákra járnak. Ha ráébrednek, hogy a politika "finanszírozása" többe kerül, kifizetik, ha "cserében" átlátható, és korrupciómentes közéletet kapnak.

Vannak helyzetek, amikor a megszorítás elkerülhetetlen, és vannak problémák, amiken segít. Amikor a család autót, vagy új lakást vesz, el kell halasztani egyébként szükséges vásárlásokat. Sok mindenről- legalább is egy ideig - le kell mondani. Amikor azonban kifizettük az adósságot, minden mehet tovább változatlanul.

A megszorításokkal azonban éppen ez a gond - mint az év végi fogadkozásoknál, amikor lelohad a nekibuzdulás - minden visszazökken a régi kerékvágásba. és az ismert ciklus ott folytatódik, ahol régen abbamaradt: a költségvetés egyensúlya újra megbomlik, a vállalkozás eladósodik, az egyén visszaszedi a súlyát, ismét rákap a cigire.

Érdekes párhuzam fedezhető fel Magyarország mai és 1995-es helyzete között. Az 1994 tavaszán kormányt alakító Horn Gyula azonnal szembesült elődje - és a korábbi szocialista rendszer - által felhalmozott a gazdasági problémákkal. Amíg tehette - éppen, mint Orbán Viktor - halogatta a döntést, improvizált és 1994 októberében még a nemzetközi pénzügyi intézményekkel is összerúgta a port, bár nem olyan látványosan, mint Orbán Viktor. Ám végül felvállalta a cselekvést: kiszorítva a hatalomból pártbeli - egyébként reformpárti - ellenlábasát Békesi Lászlót, helyére 1995. március 1-én, Bokros Lajost pénzügy-miniszterré (majd, szintén fontos lépésként, Surányi Györgyöt az MNB elnökévé) nevezte ki, és ráruházta a teendők programmá formálását.

Az 1995. március 12-én meghirdetett Bokros program egyaránt tartalmazott megszorítás jellegű és reform-értékű elemeket. Az előzőre a vámpótlék bevezetése és a fogyasztási adók növelése, az utóbbira a csúszó-árfolyamok rendszere és a privatizáció a példa. A helyzet javulásával azonban a reform-lendület alább hagyott, és Bokrost a befolyásolhatóbb Medgyessy Péter váltotta a pénzügy-miniszteri poszton. Ám a Bokros program végrehajtása átsegítette az országot a válságon és - ha csökkenő ütemben is - folytatódott a reform a nyugdíj és az államháztartás szférájában.

Szembetűnő, hogy Horn Gyulának és Orbán Viktornak is több mint 10 hónapba tellett, hogy belássa: lépni kell. Mindketten osztották azt a - megalapozatlan - hitet, hogy a dolgok maguktól jobbra fordulnak, és egyformán bizalmatlanok voltak a tőkés világgazdaság vezető intézményei iránt. A késlekedésért és a bizalmatlanságért mindkét esetben óriási árat kellett fizetnie az országnak. A helyzet rosszabbodása miatt a "műtét" fájdalmasabb lett, mint azonnali beavatkozás esetén lett volna. A kényszerhelyzet pedig rögönzésekre és a hatásvizsgálatok elmulasztására vezetett.

Mindkettőt súlyosan megszenvedte az ország. Mégis, Horn a körülmények nyomására, megbízva Bokros szakmai hozzáértésében hajlandó volt elmozdulni a reformok irányába, amely akkor is és ma is ugyanazt jelenti: olyan intézmények, törvények és szabályok bevezetését, amelyek a magyar polgár viselkedését a nyugat-európai sztenderdek felé közelíti. A Bokros program ezt célozta, és részben ezt is eredményezte. Orbán Viktor viszont - akinek "csak" egy Matolcsy jutott - nem hajlandó reformokra.

Az elmúlt 10 hónap éppen a Bokros program által elindított reformok "visszacsinálásáról" szólt: a nyugdíjpénztárak megszüntetéséről, az ellensúlyok kiiktatásáról, az MNB önállóságának és az AB ellenőrző szerepének gyengítéséről. Újraéled - ha lehet, még keserűbben - a 70-es évek KGST-viccének parafrázisa: "Mi Orbán Viktor nyugdíj-rendszerének elvi szempontja? Elviszem! Pont!"

A megszorítás, még ha végiggondolt is - ami az Orbán-Matolcsy programról nem mondható el - a "fűnyíró" elvet követi. Bár a programot többnyire "újjászervezésként" hirdetik, alapvetően kiadáscsökkentés, amely nem a gazdasági szereplők viselkedésének módosítását célozza. Még a reform-értékű elemei sem érvényesülhetnek, hiszen a fokozatosan rendszerré összeálló intézkedések ellehetetlenítik az érdemi változást.

Miközben az egész világ az alkalmazkodás felértékelődése, az egyéni teljesítmény felszabadítása és az öngondoskodás irányában mozdul el, az Orbán kormány eddigi tevékenysége következményeként az állampolgár rászorultsága az államra nő, ahelyett hogy csökkenne. Ám az elkerülhetetlen reformok szempontjából többnyire az ellenzék is hibásan politizál. Másolva a Fidesz az elmúlt 8 évi viselkedését a megszorítások elutasításával érvel. Holott az alternatíva nem a "megszorítani, vagy nem megszorítani", hanem a "reform, vagy nem reform".

A reform ugyanis ma nemcsak Magyarország, hanem egész Közép-Európa problémája. A rendszerváltás forradalmai egy évtized alatt "átépítették" régiónk társadalmi, gazdaság és politikai rendszerét, de az új intézmények keretei között a több-száz éves elnyomás prései és a szocialista rendszer által deformált mentalitású egyén kereste a helyét.

Ezek az intézmények valódi polgárokra - jogaikat ismerő, a következményekkel számoló, barátaival szolidaritást vállaló, az eltérő érdekű partnereivel megegyezésre törekvő, az intézményekben megbízó, a szabályokat betartó autonóm személyekre - vannak szabva. Ez a személyiség csak hosszabb alatt, a demokráciát folyamatosan "gyakorolva", alakul ki. A "forradalom" hétköznapjainak megpróbáltatásai viszont régiónkban az alkalmazkodás helyett visszarendeződést váltottak ki.

A Világbank által, több mint 180 országban rendszeresen felmért - a polgárok beleszólását, a kormányzat hatékonyságát, a törvények hatalmát, a kormányzati stabilitást és a korrupciót mutató - "Worldwide Governance Index" (WGI) 2000-2009 között egész régiónkban stagnált, nálunk enyhén romlott. Ez arra utal, hogy térségünk korábbi mentalitásának foglya maradt. A hétköznapok demokráciáját mérő, az "The Economist Intelligence Unit" által 170 országban vizsgált "Demokrácia Index" - összetevői: a választások szabadsága, az egyéni szabadságjogok, az állam hatékonysága és átláthatósága, a polgárok részvétele, és a politikai kultúra szintje - alakulása szintén stagnálásra utalnak, nemcsak nálunk, egész régiónkban.

A nemzetek sorrendjében 2010-ben Magyarország 43., míg a szlovákok a 38. a lengyelek a 48. helyezést érték el. A "Transparency International" által, 170 országban rendszeresen elvégzett összehasonlító korrupciós kutatás adataiból - a Corruption Perception Index - hasonló kép derül ki. Bár régiónkban - a közhiedelemmel ellentétben - viszonylagosan jól állunk, de a helyzet romlik. A nemzetek sorrendjében 2010-ben, a lengyelek a 41., mi az 50., a csehek az 53, míg a szlovákok az 59. "helyezést" érték el.

Kelet-Európa átalakuló országai a felelős kormányzás, a demokrácia fejlődése és a korrupció visszaszorulása tekintetében a 21. században egészében megtorpantak. Nem az új intézmények formálták a maguk (polgári) képére az egyént, hanem az egyének alakították (alattvalói) mentalitásukhoz az intézményeket. Ezért kiált egész Közép-Európa reformokért. Hazánknak is égetően szüksége volna arra, hogy - mint Nyers Rezső, vagy Bokros Lajos reformjai által - a nyugat-európai szabványok és a jövő felé mozduljon el. Az Orbán-Matolcsy program viszont az országot keleti irányba és a múlt felé taszítja.

Az állampolgárt, ahelyett, hogy segítenének neki magára találni, családjára és közösségére támaszkodni, jövőjét saját kezébe venni, megint az államhoz "terelik". Ahelyett, hogy támogatnák, szerezzen érvényt jogainak, a fenyegetés légkörével csöndre idomítják. Ahelyett, hogy a társaival való szolidaritásra ösztönöznék, a hatalom kell hajbókolnia. Újra tökéletes alattvalónak kell mutatkoznia, hogy elérje azt, amit saját erejéből is az övé lehetne.

Vissza a Népszava többi cikkéhez