Az Úr hangja a hírkáosz világában
Népszava - 2011. február 5.

A WikiLeak az elmúlt év legnagyobb globális média storyja. A Time magazin Az év embere 2010-es versenyén harmadik helyezést elért alapító - Julian Assange -- személye köré, tényekből, híresztelésekből és álinformációkból mára már szétbogozhatatlanul összefonódó eseményháló szövődött.

Az érintettek - kormányok, és államok, civil mozgalmak és internetszolgáltatók, pénzügyi és médiabirodalmak - vélt és valóságos akciói áttekinthetetlen káosza egyre inkább S. Lem Az Úr hangja című fantasztikus regényét elindító események forgatókönyvét követi.

A regény első oldalán néhány kutató a világegyetemet fürkésző különleges távcsövén neutrínó jeleket észlel, amelyekről kiderítik, nem véletlenszerű természeti folyamatok, hanem értelmes élet megnyilvánulásai lehetnek. A feltételezést vitatni kezdi tudósok piciny közössége, amikor felfigyel a hírre az amerikai kormányzat. A politikacsinálók rögtön szembe találják magukat a problémával: ez az életbevágóan fontos információ váratlanul éri a világ politikusait, és még felkészületlenebbül a föld lakosságát.

A feladat tehát: valahogyan elrejteni azt addig, amíg az (amerikai) politika eldönti, mit tegyen.

De hogyan lehet elrejteni a valóban szenzációs hírt, ha az már kiszivárgóban van, bár még csak néhány tucat tudós tud róla? Egy diktatúrában a megoldás könnyű: habozás nélkül titkosítani és elzárni az információt a társadalom elől. Egy szabad társadalomban azonban ez nem valósítható meg.

Ezért egészen különös megoldást választanak: ahelyett, hogy megpróbálnák elrejteni a már letagadhatatlant, inkább tudatosan elindítanak egy - valódi tények morzsáiból, hozzá nem értők vélekedéseiből és tudatosan kreált álhírekből összegyúrt - hírgolyót, amely hamarosan, fantazmagóriákból és hiedelmekből álló hírlavinává nő. Rövid idő múlva a tények szétválaszthatatlanul összekeverednek a kitalált és megalapozatlan rémhírekkel, amelyek elborítják a médiát, elfedik a valódi információt, és reménytelenné tesz minden tisztázó igyekezetet. A végeredmény: a társadalomnak - miközben hírzuhatagban fürdik - fogalma sincs arról, mi is történt valójában.

És itt álljunk csak meg egy pillanatra. Tegyük fel, a WikiLeak-story valóban kiszivárogtatással kezdődött, de - mint az Úr hangjában - a kormányzat erre ráépített egy hírlavinát? Néhány, az amerikai kormánynak kellemetlen információ napvilágra került, és akkor rátalálták az egyetlen megoldásra: hírzajba burkolni a tényeket.

De mi van akkor, ha közben ráébredtek: egy fantasztikus eszközt kaptak a kezükbe, amellyel bármiről elterelhető a figyelem, és ugyanakkor bárkiről igény szerint bármi és annak az ellenkezője is elmondható. Ügyesen manipulálva a híreket, bárkire bármi rákenhető, illetve bárki piszkos akciója a hírzaj mögé rejthető? És akkor mi van, ha ez az egész WikiLeak-story - már a kezdetektől - csak egy ügyes médiaelterelő akció?

Nem volt semmiféle kiszivárogtatás, tudatosan találták ki, és hajtják végre profi módon, hogy így ráirányítsák, vagy éppen eltereljék a figyelmet valamely eseményekről. Kormányokat, amelyeket máshogyan nem tudnának, így figyelmeztetnek: tisztában vagyunk a stiklieitekkel. Politikai mozgalmaknak üzennek így: rajtatok tartjuk a szemüket. Gazdasági hatalmakat ébreszthetnek rá arra, sebezhetők, és jobb, ha moderálják magukat, mert könnyen ráfizethetnek.

Lehet erre azt mondani: ez veszélyes játék a tűzzel, mert az események - mint a palackból kiszabadult szellem - a szándékokkal ellentétes következményekre vezethetnek. Ez a veszély egykor valóban fennállhatott. Volt egy korszak - talán fél évszázada ért véget - amikor a hír valóságos és lényeges eseményre utalt. De mára a helyzet alapvetően megváltozott.

A híripar - miként a társadalmat termékekkel és szolgáltatásokkal ellátó egész gazdaság - gyökeresen átalakult: hírtúltermelés lépett fel. A gond már nem az, hogyan elégítsük ki az állampolgár - valóságra vonatkozó és őt lényegesen érintő - információk iránti éhségét. A média - egyben a politika és a gazdaság - mai problémája: rávenni az átlagpolgárt, hogy a hírözönből éppen arra figyeljen fel, és azt tartsa fontosnak, amelyre a kormányok, a gazdasági vállalkozások és a politikai mozgalmak szeretnék elkalandozó érdeklődését ráirányítani.

Az anyagi termelést illetően a világ fejlettebb része a 20. század közepén túljutott a szűkösség korszakán. Az élethez szükséges termékeket és szolgáltatásokat önálló magánvállalkozások állították elő, és az emberek a piacon juthattak hozzá ezekhez. Az 1940-as évektől a Maslow-féle szükséglet-piramis alsó két szintjét - a fizikai szükségleteket és a biztonság szükségleteit - fokozatosan kielégítették. A vállalkozások ekkor hirtelen ráébredtek, csak akkor tudnak növekedni, ha az embereket ráveszik: vásároljanak, függetlenül attól, szükségük van-e a termékre.

A gazdaság először tétovázva, majd egyre magabiztosabban indult el azon az úton, hogy olyan termékeket tukmáljon rá a fogyasztóra, amire annak nincs igazán szüksége. A marketing megtanította a vállalkozót arra, hogyan hívja fel a vásárló figyelmét és teremtse meg az érdeklődését. Tökélyre fejlesztették annak módszereit, miként keltse fel a vágyát és vegye rá, nyissa meg pénztárcáját, fizessen, és vigye a terméket, amire semmi szüksége.

A 20. század második felében a termékvilágban - a kozmológiai Big Banget követő inflációhoz hasonló - robbanásszerű változás zajlott le. A vásárlót körülvevő termék- és szolgáltatás világ hihetetlenül kiszélesedett és sokrétűvé vált. Egy mai bevásárlóközpontban - már itt Magyarországon is - nagyjából nyolcvanmillió önálló termék közül válogathatunk.

Több tucatnyi különböző kenyér, százféle sampon, ezernyi fajta ing és cipő, tízezernyi kütyü van a polcokon, de áttekinthetetlen az autók, tévék vagy számítógépmárkák választéka is, és akkor még nem beszéltünk a telefoncsomagról, az egyetemi diplomáról és az életbiztosításról. Mind-mind arra vár: jöjjön végre a vásárló, azután vegye és vigye.

A termékvilág inflációja két érdekes következményre vezetett. Egyrészt a választék áttekinthetetlenné szélesedése miatt az 1990-es évektől nem a fogyasztó elégedettsége, hanem éppen a frusztrációja nőtt. Másrészt egyre nehezebb a kínálat káoszában a vásárló figyelmét egy adott konkrét termékre felhívni.

Közben azonban az áruvilágon belül egyre nőtt a szoft termékek súlya. Az átlagpolgár kiadásai között mind nagyobb lett a számítógépes szoftver, a színházi műsor, a zenei CD, valamint az újság, a rádió, a tévé közvetítette hír és sztori aránya. Az emberek ugyanis - szinte észrevétlenül - az állandóan hírre éhes érdeklődőből, az új eseményeket egyre nehezebben befogadni és feldolgozni képes, mégis folyamatosan hírt zabáló, túltelített hírfogyasztók lettek. A hírkeresők kiszolgálása egykor - az élethez szükséges javak termeléséhez hasonlóan - igen egyszerű volt.

Okos, hozzáértő és művelt emberek kutatták fel az eseményt, alakították fogyasztható információvá: értelmes és fontos üzenetet magában foglaló hírré. A tudomány és a művészet mély ismeretére támaszkodva, a tájékoztatás etikai szabályait betartva válogattak, elkülönítve a valóságot a vélekedéstől, a hírt a hazugságtól, sőt, "az igazat a valóditól".

Végül az egészet egy újságba csomagolták, majd a rádióban, később a tévében kínálták fel az embereknek, rájuk bízva: döntsék el maguk, mit tartanak fontosnak arra, hogy időt szakítsanak rá.

Ám az internet média egyeduralkodóvá válásával a 21. századba átlépve ez a korszak véget ért. A hírdömpingben a fogyasztó nem automatikusan vevő egy hírre, rá kell vezetni, hogy a nekünk tetsző hírt válassza. És a híripar egyre kiterjedtebben alkalmazni kezdte az áruk világban már bevált marketing módszert: az elemi ösztönökre épített. Egykor az emberek azzal nyitották ki reggel az újságot, hogy megtudják, mi számukra lényeges történt.

Ma, amikor az emberek olvasnak, tévét néznek, vagy az interneten böngésznek, nem az érdekli őket, mi megy végbe a világban. Azért fogyasztanak hírt, mert egyre több az idejük, és akkor éppen semmi más nem jut az eszükbe. Ahogyan a csipszet, automatikusan rágicsálják.

Ha érdeklődnek is, csak azért, hogy megtudják, mi foglalkoztatja azokat, akikkel találkozik, hiszen a társaság a társalgás által fogad be. A hírfogyasztó számára egy esemény pusztán a kapcsolattartás, a társas időtöltés rituáléjának eleme. Miként nyakkendőt is azért viselünk, mert bizonyos körökbe nem lehet belépni nélküle, épp így, a társaságból kinéznének, ha nem tudjuk, egyik vagy másik celeb éppen most "kivel, mit és hogyan".

A hírek szenzációs csomagolása nem a dicsőségre vágyó főszerkesztők és a profitra hajtó tulajdonosok bűne. Az embert - mint bármely élőlényt - az evolúció a túlélés érdekében programozta úgy, hogy felfigyeljen arra, ami szokatlan. Aki zajos környéken él, az a csöndre riad fel, aki csöndes környéken, az a zajra. Ezért alkalmazható néhol házőrzőnek a tücsök: amikor minden mozdulatlan, a tücsök ciripel, és a háziak nyugodtan alszanak. A neszezésre a tücsök elhallgat, és a csendre a háziak felriadnak. A történet a média alapszabályának elemi igazságát példázza. Az, hogy a kutya megharapja a postást, nem hír. Az, hogy a postás megharapja a kutyát, igen. A hírek figyelemfelkeltő csomagolása - gyilkosság és szex a címlapon, gyerek, vagy kutya a képen - a hírgyártás elkerülhetetlen működésmódja.

A politika már vagy fél évszázada tudatosan él ezzel az eszközzel. Amikor a világ a katolikus papok szexuális zaklatásaival volt tele, a Vatikán a torinói lepel történetét kínálta fel, kiszorítandó a globális médiaeseménnyé formálódó zaklatás sztorit. Az Úr hangja szellemében a Lepel hírlufijával igyekezett elterelni a figyelmet - egyébként sikertelenül. Vagy talán már nem is emlékszünk - hiszen nemrég volt, tizenkét éve - hogy Orbán Viktor a kamerák előtt bejelentést tett a megfigyelési ügyről. A Fidesz 1998-as kormányra kerülésének első hónapjaiban a sajtó a Josip Toth, és Kaya Ibrahim történetekkel volt tele. A helyette felkínált megfigyelési sztorit a média, az ellenzék és az átlagpolgár egyaránt megette. A bejelentést követően, jó másfél évig, csak erről volt szó a médiában, és a sajtót megtöltötte a sokféle ember sokféle vélekedése hírei, és álhírei. Két év múlva pedig, amikor a bírósági ítéletből kiderült, hogy a bejelentésből egy szó sem volt igaz, már senkit nem érdekelt a hír.

A 21. században azonban a hírtermelés - egy újabb csavarral - elérkezett az álhírgenerálás korszakába. Kezdetben az újságíró azt kutatta, hol történik valami, ami fontos. Később megpróbálta fontossá formálni azt, ami az olvasó szemszögéből valójában nem az, de a hatalom - a politikus, vagy a vállalkozó - számára, mégis fontos. Napjainkban, az álhírgyártás korában a média - tudva, mi az, ami eladható - megy el a potenciális hírgenerálóhoz, és elmondja neki, milyen hírt kell létrehoznia.

És ha az netán nem volna erre hajlandó, akkor tovább megy egészen addig, amíg nem talál valakit, aki hajlandó létrehozni azt a hírt, amiről úgy gondolja, eladható. A múlt évi választási kampányban a legnagyobb példányszámú bulvár lap újságírói megkeresték a - médiafigyelmet kapott - Kétfarkú kutya párt vezetőit, de nem azzal, hogy megtudakolják, mire készülnek. Azt mondták nekik, úgy gondolják, jól eladható egy olyan hír - és ennek eljátszására kérték őket fel - hogy "kolbászból fonnak kerítést". A párt ezt visszautasította, ezért az újságírók csalódottan elmentek, de egy hét múlva azonban kiderült, találtak más szervezetet ötletükhöz.

Napjaink hírfogyasztója rövid idő alatt eljutott oda, hogy nem képes, vagy már nem is akarja megkülönböztetni a való világot a Való világtól. Így számára szinte érdektelen, hogy mi is a wikileak story: valódi dráma, csak áldráma, komédia, vagy átverés. Erről egyébként nekem sincs fogalmam. Nem tudhatom - talán majd évtizedek múlva derül ki, vagy akkor sem - hogy ebből az egész ügyből mennyi a valóság és mennyi a megtévesztési akció, és mi volt az esemény, amit igyekeztek észrevétlenné tenni. Ezzel - akarva akaratlan - én is beléptem a káoszkeltők egyre népesebb táborába. Csak abban bízom, hogy aki ezt az írást elolvassa, az - a fogyasztói társadalom kritikáját megfogalmazó "voluntary simplicity" mintájára - rákap az értelmes egyszerűség alkalmazására a médiában is. A nagyigényű és mindenevő hírfogyasztóra jellemző mohó hírzabálás helyett csöppnyi visszafogottsággal, némi józan ésszel, és egy adag szkepticizmussal közelít a hírekhez.