Az ostfaliai béke posztmodern világa
Népszava - 2010. június 19.

1618. május 23-án a prágai vár ablakából kidobálták a császári követeket, és a defenesztráció - e cseppet sem jelképes - aktusával kezdődött Európa egyik legvéresebb háborúja, a harmincéves háború. Az öldöklés egyes térségekben a lakosság hatvan százalékát kipusztította. Végül inkább a kifáradás, mint a józan ész vezetett el a westfaliai békéhez (1648), amely lezárta a kilátástalan küzdelmet.

Eredményeként születtek meg a szuverén államok, és egy új politikai egység: Európa. Ez alapozta meg kontinensünk felvirágzását, és hatására az elmúlt ötszáz év történelme hat szóban összefoglalható: nekilendülés, sebesség-váltás, felemelkedés, gyorsulás, megszaladás, túllövés. A 21. század végéről visszatekintve pedig két jellemzés közül lehet majd választani: összeomlás vagy alkalmazkodás.

Az 1492-től a 1648-ig tartó "hosszú 16. század" a nekilendülés korszaka volt. Az élet szinte minden területén forradalmak zajlottak: a könyvnyomtatásé (Guttenberg), az üzletvitelé (L. Pacioli), a politikai gondolkodásé (Machiavelli), az életformáé (Erasmus), a tőkés vállalkozási formáé, a hadászaté (ágyúk, és a robbanólövedékek elterjedése). Forradalom ment végbe a társadalmak szellemi viszonyait uraló vallásban is: ez volt a reformáció. Ám a reformáció egyben új, polgári értékrendet teremtett: az üzletelés becsületét, a kemény munka kötelességét, az adófizetés morális követelményét. A vallási köntösben zajló politikai összeütközések vezettek a parasztháborúk, a "Szent Bertalan éj", és a harmincéves háború mészárlásaira. A kortársak tehát az átalakulásból jórészt az eszmei zűrzavart, a viszonyok összekuszálódását és a vallásháborúk borzalmait érzékelték.

A következő évszázadokban Európa sebességet vált. Előbb visszakapcsol és némileg lelassul, majd a 18. század közepétől magasabb fokozatban gyorsuló növekedésbe kezd. A fejlődés fő mozgatói a nyereség-vezérelt magán-vállalkozások, és a nemzetközi kereskedelem lettek. Az áruk nyomán terjednek az új szokások, az új találmányok, és épp így az új gondolatok. A távoli - addig csak meseszerű történetekben felbukkanó - vidékek hasznot szülő üzleti partnerekké, egyben kikerülhetetlen versenytársakká váltak. Így 1750-tól már egyértelműen a felemelkedés korszaka kezdődik. A folyamatos gazdagodás, és az általános civilizálódás ellenére a közállapotok még rettenetesek. A halandóság, bár csökkenő, de a 20. századból visszatekintve magas. Rendszeresen járványok csapnak le Európa országaira. A hétköznapokat és a munka világát az erőszak uralja. A munkaidő a középkorhoz képest megnő, az életfeltételek elborzasztóak. Az eseményeket a politikai ideológia különböző szemüvegein keresztül szemlélő gondolkodók vagy visszasírták az emlékezet által megszépített múltat, vagy a haladás üteméből egy virágzó jövő képét vizionálták, és akadtak, akik a kor borzalmaiból a gyökeres változások szükségességét olvasták ki. Azt azonban már senki nem várta, hogy a változás üteme csillapul. S valóban: Európa, a több évszázados gyorsuló növekedés eredményeként elhúzott a civilizációk mezőnyétől.

A 20. század a gazdagodás, a demokratizálódás és az egyéni jogok kiterjedésének reményével köszöntött be. S bár az elmúlt évszázadot joggal nevezik a szélsőségek századának, visszapillantva megállapítható, hogy az ígéretek jó része teljesült. A gazdaság szinte öngerjesztő módon hozta lendületbe önmagát. A növekedés minden korábbi korlátja - a szűk tér, a fejletlen technika, a lebéklyózott motiváció - ledőlt. A dinamikusan fejlődő világgazdaság kielégíthetetlen igényeket vetített a vállalkozások elé. A technikai fejlődés a végtelenbe tolta a természeti határokat. Az "elszabadult" emberi vágyak hihetetlen lendületet kölcsönöztek a fejlődésbe bekapcsolódó nemzeteknek. A termelés és a fogyasztás minden addig elképzelhető határt túllépett. Az elmúlt évezredben az átlagos növekedési ütem 0,26 százalék /év volt, az utolsó kétszáz évé 1,17 százalék/év, míg az utolsó ötven évé 2,15 százalék. A 20. század tehát - a válságok és a világháborúk ellenére - a megszaladás, majd a túllövés fogalmaival jellemezhető.

A megszaladást a pozitív visszacsatolás öngerjesztő folyamatai idézik elő. Ez fenyeget, amikor az atomreaktor valamilyen ok miatt irányíthatatlanná válik, és ez robbanáshoz is vezethet. Ezt tapasztalhatjuk a biológiában, amikor egy populáció egyedeinek száma a természeti korlátok hiányában megállíthatatlan növekedésnek indul. A megszaladást a társadalomban is a növekedés természeti, társadalmi, politikai korlátjainak leomlása váltja ki. Egyre több anyagot bányásznak ki, alakítanak áruvá, tukmálnak rá a vásárlóra, fogyasztanak el, majd alakul át szennyeződéssé. A megszaladás rendre "kijátszotta" az önszabályozónak gondolt piacot, és a racionálisnak vélt fogyasztót: ez idézte elő a globális válságokat. A megszaladás jelenségét különösen veszélyessé teszi, ha kiigazítása késedelmet szenved. Ilyenkor a helyreállítást szolgáló akciók ellenére is jó ideig tovább romlik a helyzet: a rendszer "túllőhet". Ez következik be, amikor a villanytűzhelyre feltett tej a kikapcsolást követően mégis kifut. A megszaladás és a túllövés következményei - a környezet növekvő szennyeződése, az élettér szűkössé válása, a fogyasztás káros mellékhatásai (elhízás, depresszió) vagy az egyenlőtlenség megnövekedése társadalmi robbanással fenyegetnek századunkban. A történelem kérdése: miként ér mindez véget?

A természetben a megszaladás mindig katasztrófához vezet: a csillag, az atombomba vagy a kémiai elegy felrobban. Az élővilágban, ha elegendő az idő, a faj alkalmazkodik, ha kevés, a populáció összeomlik. Az emberiség jövőjében is az összeomlás vagy az alkalmazkodás kimenetei rejlenek benne. A tudomány világos képet rajzol a jövő veszélypontjairól, és tényként rögzíti: a társadalmak túlléptek billenési pontokat, és egy sor kedvezőtlen változás már visszafordíthatatlan. A környezet szennyeződéséből fakadó problémák, a globális felmelegedés aggodalomra okot adó következményei időben és térben is egyre közelebb kerülnek a ma emberéhez. Katasztrófát jelez előre az embereket legközvetlenebbül érintő vízkészletek korlátozottsága.

A globális fogyasztási piramis az emberiséget három kasztba - a 20 ezer dollár felett (670 millió ember), a 20-4 ezer dollár között (2 milliárd fő), és a 4 ezer dollár alatt (4 milliárd fő) keresők csoportjába osztja. Mindenki látja, hogyan élnek a csúcson, s mindenki úgy véli: ez neki is jár. Pedig ez így nem igaz. A fejlett világ polgárainak tudomásul kell venni: egy korlátozott világban ők sem élhetnek a leggazdagabbak módjára. Valójában még az eddig folytatott - elégedetlenségüket kiváltó, valójában pazarló - életmódjuk sem folytatható. Elkerülhetetlen, hogy a csúcs 670 millió lakója visszafogja fogyasztását. A fejlődő világ előtti kihívás azonban még súlyosabb: csak úgy javíthatnak helyzetükön, ha - miként a nekilendülés korának Európájában - a gyors növekedést lehetővé tevő piaci modellt választva egyetlen nemzedék alatt megvalósítják azt a társadalmi és gazdasági átalakulást, amelyhez az öreg kontinensen ötszáz év szenvedése kellett.

A jó hír: a Föld képes eltartani viszonylagos - kelet-európai - jómódban tízmilliárdnyi embert. A rossz hír: ennél többet nem, és ennyit is csak akkor, ha lakói alapvetően változtatnak eddig követett termelési-, társadalmi-, és értékrendszerükön. A globális fogyasztási piramis metaforája érzékelteti az átalakulást kísérő elkerülhetetlen politikai küzdelmeket. Ám a helyzetet még súlyosabb teszi a globalizáció kulturális hatása. A 20. század végén nemcsak az áruk és az emberek, a szokások és a gondolatok terjednek tova akadálytalanul a bolygón, de a szennyeződések, a betegségek, valamint a gazdasági és a társadalmi zavarok is. A történelemben gyakran előfordult a kultúrák összeütközése - pl. az európaiak és az amerikai, az afrikai vagy csendes-óceáni közösségek találkozásakor - amikor a hódítók ráerőszakolták a helyiekre saját életformájukat. A saját kultúra elveszítését a közösség társadalmi káoszként éli meg, ami a beilleszkedés növekvő zavaraira (pl. a családok szétesésére), súlyos dezorganizációs tünetekre (pl. alkoholizmus), a kriminalitás (pl. gyilkosságok) felerősödésére, és a különböző szomatikus betegségekre (pl. depresszió, kövérség) vezet. A globalizáció miatt ez a jelenség már nem korlátozódik egy elszigetelt, kisebb közösségre. A gyors átalakulás és a folyamatos migráció következtében a föld minden lakóját - éljen bárhol a világon - szokatlan hangok, ízek, divatok, viselkedési formák, szimbólumok, szabályok káosza veszi körül. Az otthonosság érzése megszűnt, és lehet, hogy az egyén jobban él, de idegennek érzi magát saját szülőföldjén, saját közösségében, és saját bőrében. Ez a táptalaja a feléledő idegengyűlöletnek, a nacionalizmus felerősödésének és a vallási fanatizmus térnyerésének. Ám ezek nem kínálnak megoldást, csak táplálják a feszültséget, és az egyre kevésbé elfojtott dühöt.

A 21. század - bizonyos értelemben - a 16. század tükörképe lesz. Ahogyan akkor, az előttünk álló évtizedekben is az emberiség történelmének óriási jelentőségű átalakulása - a fenntartható növekedésre való áttérés - zajlik majd le. Kialakulhat a tízmilliárdnyi ember számára értelmes létet biztosító új egyensúly, amelyben az egyének, a kisebb-nagyobb közösségek egyaránt megtalálhatják helyüket. Ám épp így bekövetkezhet gazdasági és társadalmi összeomlás is. A politikai és kulturális ellentétek ugyanis ma még szinte feloldhatatlannak látszó élességgel feszülnek egymásnak. A 2001. szeptember 11.-i terrortámadás - a harmincéves háborút kirobbantó 1618-as prágai defenesztrizációval párhuzamba állítva - a globális "60 éves háborút" elindító eseményeként is szemlélhető. A küzdelmeket a 2061-ban megkötendő "ostfaliai béke" zárja majd le, megteremtve a posztmodern világ cseppfolyós, de változékonyságában is stabil új világrendjét.

A posztmodern jelző a művészetek analógiájára utal. A posztmodernben megszűnik a művészetek avantgárdra és követőkre való felosztása. Mindenkinek megbecsült hely jut a nap alatt. A kortárs művészetet a saját egyéni stílusát követő, de egymást élni hagyó irányzatok együttese alkotja. Éppen így a politika posztmodern világában nincs a fejlődésnek kijelölt iránya, és nincs mindenkire kötelező társadalmi forma. A történelem - miként F. Fukuyama állítja - véget ér, de nem egyetlen forma győzedelmével, inkább sokféle változat tartós együttélésével. Ám szemlélhetjük az átalakulást S. Huntington szemüvegén keresztül: civilizációk - egyáltalán nem békés - küzdelmeként. Végül, értelmezhetjük a változásokat Marx nyomán: éppenséggel most kezdődik az igazi történelem, a közösségi formák - amelyek mindegyikének megvan a maga belső logikája, és életmodellje - evolúciós kiválasztódása.

Az "ostfaliai béke" természetesen légből kapott, és a 2061-es dátum is hasra-ütésre lett meghatározva. Az átalakulás mértékét tekintve a harminc év kevés, a száz meg soknak tűnik. Nem a bizonyosság, inkább a remény mondatja: a történelmi útkeresést új politikai világrendet teremtve közmegegyezéses béke zárja majd le. Mai világunkat még mindig a "hosszú" 16. századot lezáró westfaliai béke teremtményei, a szuverén államok uralják. Féltékenyek önállóságukra, cselekedeteiket az vezérli: sajátként tudott területükön azt tesznek, amit akarnak. Ám szuverenitásukat egyre több intézmény, szerveződés és hatás korlátozza. Az ENSZ katonai eszközökkel avatkozik be egyes országok életébe. A globális világ nemzetközi - gazdasági, pénzügyi, politikai, kulturális - intézményei saját szabályaik alapján kényszerítenek szuverén országokat ilyen vagy olyan lépésre. Globális "nem-állami" intézmények" szólnak bele" népek belügyeibe. Végül az államok saját érdekükben csatlakoznak nagyobb közösséghez - pl. az EU-hoz - és fogadják el annak törvényeit, szabályait, intézkedési jogkörét területükön. Ahol tehát tegnap homogén kultúrájú, szabványosított szimbólumú és egységesített nyelvű, szuverén államok voltak, ott ma kulturális sokféleség, nyelvi káosz, egymásra rétegződő helyi, térségi, országos, uniós és globális szokások, szabályok sokasága létezik.

A "rövid" 21. századot lezáró ostfaliai béke megteremtheti a szabad közösségek globális társadalmának feltételeit. Egy világot, amelyben minden polgár elgondolhatja: milyen életet szeretne élni, megkeresheti azokat, akik hasonlóképpen képzelik el a magukét, és közösen kialakíthatják a maguk közösségét. Csak abban reménykedhetünk, hogy az átmenetet nem a harmincéves háború borzalmait idéző küzdelmek, hanem a kikerülhetetlen szükségszerűségek racionális tudomásul vétele vezérli majd. Ehhez pusztán azt kell megérteni: a Föld véges, és mindenkinek bele kell illeszkedni a közösségek globális hálózatába. Az áttekinthetetlen változékonyságú "mások" egyszerre nyitnak lehetőségeket, s egyben állítanak korlátokat mindenki elé.