Nobel-díjak és környezeti viták
Népszava - 2010. január 23.
A koppenhágai környezetvédelmi csúcson - jelezve, hogy végre a lényegről is szó esik - a megegyezésre előkészített dokumentumot kiszivárogtatták, és a szegény országok - bőkezűbb segítséget követelve - "nekiestek" a gazdagoknak. A részletekről folyó "késhegyig menő vita" mindig az alku szerves része: a felek tesztelik a másik szándékait és elkötelezettségét.
Így "barkácsolódnak" a kívánatos viselkedést szabályozó társadalmi intézmények, és ez kapcsolatot teremt a koppenhágai egyezkedés és az ez évi közgazdasági Nobel-díjak között. Az idei közgazdasági díjat - egyáltalán nem szokatlan módon - két személy, Elinor Ostrom, és Oliver Williamson kapta. Ami viszonylag szokatlan: mindketten a közgazdasági kutatás fővonalától távoli elemzéseikért nyerték el a díjat. S talán ennél is szokatlanabb - bár az idei díjazás ebben a tekintetben fordulópontot hozott ?, hogy a díjazottak egyike, Elinor Ostrom - hölgy. A bírálók értékelése szerint E. Ostrom azzal érdemelte ki a díjat, hogy - szemben a hagyományos megközelítésekkel - bemutatta, a közjavak (a közös vagyon) hatékonyan irányíthatók a piac nélkül, pusztán a résztvevők együttműködése által. Cáfolta azt a hallgatólagos feltételezést, hogy a köztulajdont a tulajdonosok nem tudnák hatékonyan működtetni a piac vagy a központi államhatalom beiktatása nélkül.
A mintegy tízezer évvel ezelőtt lezajlott neolit forradalom során az ember letelepedett. Elkezdett földet művelni, állatot tenyészteni, és ezzel alapvetően átalakultak az életfeltételei. A fennmaradáshoz szükséges dolgok javakká váltak: kulturálisan megformált, a kultúra segítségével előállított és kulturálisan kielégített szükségletek lettek. Nemcsak a kenyér, a csirke vagy a szőttes, de a varázsló "szolgáltatása", a házhely vagy az ősök szobrának elkészítése is "jószággá" vált. A helyzet abból a szempontból is átalakult, hogy - ellentétben a korábbi helyzettel, amikor a természet gyümölcsei szabadon hozzáférhetők voltak, az elejtett vad a közösségé volt - a letelepedést követően a javak három eltérő típusa jött létre. A "magán" javak az egyén tulajdonát képezték, és fogyasztásából kizárhatott másokat. A "közjavak" - az erdő vagy a tó halállománya - esetén mások fogyasztása csökkentette az egyénét, de nem lehetett másokat kizárni a használatból. A "vámolható javaktól" - ppéldául áthaladás a saját területen - el lehetett zárni másokat, de az ő "fogyasztásuk" nem csökkentette a tulajdonosét.
A javak megsokszorozódásával kérdésként vetődött fel az elosztás. A történelem során alapjában véve két - bizonyos tekintetben ellentétes - megoldás alakult ki: a piac és az állam. A magánjavak területén az elosztást - bár nem kizárólag - a piac "intézte". A kérdésre, "kinek, miből, mennyiért" a választ a csere, a kereslet-kínálat törvényei, a különböző típusú piacok, a tőzsde, az aukció, a tender, vagy egyszerűen a "hét végi" piac szolgáltatták. A római birodalomban a több százezer lakosú Róma gabonaellátását már a piaci mechanizmus biztosította. Más területeken viszont - a hatalomra és a közvetlen erőszakra támaszkodó - "állami" elosztás működött. A feudalizmus korában kegyetlen törvényekkel alátámasztott hatalmi mechanizmus alapozta meg a "tizedek", "ötödök", vagy éppen az adók beszedését. A világ évezredekig működött ezen az alapon, amelyet az 1970-es évek vicce fejezett ki a legjobban: "Mi a KGST elvi szempontja" Elviszem. Pont!?
A történelem folyamán a javak köre egyre bővült, mind újabb szükségletek váltak piacon megvásárolható termékké, így tovább szélesedett a magánjavak szférája. Ám épp így bővült folyamatosan - a háborítatlan természet rovására - a közjavak szférája is. Ahol száz éve még szabadon hozzáférhető volt a víz, az erdő, a levegő és a tér a terjeszkedésre, ott ma állandóan másokba botlunk: elfoglalják a szabad területet, lerakják a szemetet, szennyezik a környezetet, korlátozzák a kinyerhető vizet. Ezekbe a problémákba ütközve az ember újra és újra a két "bevált" intézményt - a piacot és az államot - hívta segítségül. Vagy "privatizálta" a közjavat, és az elosztást a piac intézményeire és a kereslet-kínálat egyensúlyára bízta, vagy államként kiterjesztette hatalmát az adott területre, és törvénnyel szabályozta, ki milyen feltételekkel, milyen szabályokat betartva használhatja azt. Az emberek, amikor nehézséggel kerülnek szembe - valamely "jószág" ára (például a szívoperáció) magas, vagy valakik szennyezik a környezetet ?, hol a piacot, hol az államot hívják tetemre, ám megoldásként újra és újra egyiket vagy másikat ajánlják.
A szabad javak szférája a 21. században gyakorlatilag megszűnt. Ami tegnap még "szabad" tér volt - antarktiszi jégmező, az óceánok mélye, vagy akár a brazíliai esőerdő - az a 21. században az emberiség "közjavává" vált. És konkrétan vetődik fel ezekkel kapcsolatban a kérdés: ki mennyi halat halászhat a tengerekből, kié az Északi-sark, ki hasznosíthatja az óceánok mélyét, beleszólhat-e a világ abba, mit tesznek a brazilok saját esőerdőjükkel, vagy milyen gyárat építenek az egyes nemzetek saját területükön? Amikor egyes országok megpróbálják - ki finoman, ki agresszívebben - kiterjeszteni tulajdonjogukat a korábban senki földjeként számon tartott Északi-sarokra, akkor a korábban mutatott megoldások közül az "államosítás" felé hajlanak. Amikor viszont a nemzetek "kereskedni" próbálnak kibocsátott szennyeződésükkel, - vagyis pénzre számolják át, mi éri meg nekik: saját pénzből befektetve csökkenteni a szennyeződést, vagy fizetni valaki másnak, akinek "szabad" szennyezési kvótája van - a piaci megoldást követik. Ez az a pont, ahol összetalálkozik a koppenhágai alku és Elinor Ostrom Nobel-díja.
E. Ostrom azt mutatta meg, hogy a természeti források egyéni tulajdonosai gyakran képesek olyan döntéshozatali, ellenőrzési és szabálykövetési mechanizmusok létrehozására, amelyek a körülményekhez illeszkedően bonyolultak, mégis hatékonyak és működőképesek. Egyik érdekes példájában egy török halászfalucska problémáját vizsgálta. A környéken, viszonylag kis területen száz helyi halász működött két-három személyes hajót és különböző típusú hálót használva. Az 1970-es évek - "sötét" - korszakában a halászokat a korlátozás nélküli fogás, és - ennek érdekében - a legjobb területekért folyó harc vezette. Az előbbi "túlhalászathoz", az utóbbi erőszakra vezetett. A halászok ezért fokozatosan kialakítottak egy szabályrendszert: minden halászati idény előtt elkészítették a jogosult halászok listáját, minden, a területhez tartozó halászati helyet felsoroltak, és megnevezték azokat a hálótípusokat, amelyek nem akadályozzák a többieket a halászatban. Minden szeptemberben sorsoláson választották ki az egyes halászok induló halászati helyét, majd szeptembertől januárig a halászok minden nap egy hellyel továbbléptek keletre, januártól pedig visszafelé, nyugatra. A "rendszer" működésének hatására a "fogás" optimalizálódott, mindenkinek egyenlőek lettek az esélyei, elmaradtak az erőszakos cselekedetek, és a kapacitásokat is hatékonyan tudták kihasználni. S ami a legfontosabb, a rendszert maguk a halászok működtetik: ők szerveznek, ők ellenőriznek, és ők büntetik a szabályok áthágóit.
Amikor bolygónk, közös vagyonunk kihasználását tervezzük - az egyéb területeken bevált piaci és az állami intézmények mellett - célszerű elgondolkodni a résztvevők aktív közreműködésén, mindenki érdekeire tekintettel levő és közösen működtetett mechanizmusok létrehozásán és alkalmazásán. Vagyis ne kizárólag a piac személytelen, és ne is csak az állam (esetünkben, az ENSZ mint "világállam") bürokratikus intézményeire támaszkodjunk, hanem a világ államainak közös munkájával megalkotott - közösen létrehozott, mindenki által ellenőrzött és a szabályszegőket együttesen szankcionáló - intézményekre is alapozzunk.
A Koppenhágába százkilencvenhárom országból érkezett küldöttek - a helyzet mai állása szerint - hajba kaptak az emberiségre veszélyt jelentő klímaváltozást előidéző szén-dioxid-kibocsátás visszaszorítását célzó, közösen, illetve országonként végrehajtandó teendők elosztásával kapcsolatban. A fejlődők 2020-ra húsz százalékkal szeretnék csökkenteni a gázkibocsátást. A gazdagok ezt vonakodnak teljesíteni, kivéve, ha a szegények szintén hozzájárulnak ehhez. Az USA nem csökkent, hacsak Kína ugyanezt nem teszi meg, Kína viszont a maga részéről nem hajlandó beleegyezni a saját területén történő ellenőrzésbe, amit a fejlettek a megállapodás természetes részének tekintenek. Nincs megegyezés az akciókat támogató pénzügyi alapok működéséről sem: a szegények a közvetlen segítséget igénylik, míg a gazdagok inkább a gázkibocsátás kereskedelmét részesítenék előnyben. Ám mindez, ami történik, tulajdonképpen a közösen működtetett intézményrendszer kialakítása felé vezető utat kísérő termékeny vitákat is jelezheti. Az azonban elgondolkoztató, hogy ha a száz török halásznak öt évre volt szüksége a közös intézmény kidolgozására, mennyi időt igényel a 6,7 milliárd embert kordában tartó intézmény létrehozása? Csak remélni lehet, hogy nem csúszunk ki az időből.