Mitől voltunk ostobák?
Népszava - 2009. március 24.


A davosi fórum zárt üléseiről ? az őszinte, és nyílt viták érdekében - nem engedik meg, hogy a felszólalóktól közvetlen idézetet adjanak közre. A nemrég lezajlott találkozóról a BBC tudósítója mindössze egyetlen, ám a legtöbbek szájából, és a leggyakrabban elhangzó, mondatot - ?Hogyan lehettek a bankok ilyen ostobák??- hozott nyilvánossága. A kérdés különös visszhangja az elmúlt évtizedek szomorú eseményeinek. ?Hogyan lehettek ilyen ostobák?? - sóhajtott fel, 2002-ben, a sikervállalataként reklámozott Enron amerikai vállalat egyik befektető nagy-tulajdonosa, amikor kiderült, biztonságosan jövedelmezőnek vélt dollár-milliárdjai egyik napról, a másikra elolvadtak. ?Hogyan lehettek ilyen ostobák?? ? fakadt ki a csernobil-i vizsgálóbizottság egy szakértő tagja, amikor kiderült: a reaktor-robbanást az idézte elő, hogy a ?szakemberek?, egy rutinszerű mérés kényelmesebb elvégzése érdekében kiiktatták a reaktor biztonsági berendezéseit. ?Hogyan lehettek ilyen ostobák?? ? jegyezte meg a Nobel-díjas fizikus, R. Feynman, - a Challenger katasztrófa okait vizsgáló bizottság tagjaként, rádöbbenve, hogy a robbanás elkerülhető lett volna, ha a döntéshozók komolyan veszik az óvatosságra intő jeleket

?Hogyan lehettünk ilyen ostobák??, csattant fel Kenedy elnök, - a mondatot azonban nem másokra, hanem önmagára és kormányának tagjaira vonatkoztatta - a csapnivalóan előkészített, és rosszul megszervezett kubai invázió, gyors összeomlását követően. Őszinte megdöbbenése az, első pillantásra, érthetetlen történésnek szólt. A világ legképzettebb embereiből álló kormányzat, a korlátlan pénzekkel rendelkező adminisztrációra, és a világ legjobban szervezett titkosszolgálatára támaszkodva, - a kudarc jelentette kijózanodás fényében jött rá - ostobaságok sorozatát követte el. Vegyük észre persze, a történet fontos tanulságát: a nyílt társadalom, és az igazi történelmi személyiség nem másokra próbálta rákenni a hibákat. Szabad utat enged a tudományos kutatásnak az okok azonosítására. A kutatók pedig, elemezték, feltárták, majd nevet is adtak a jelenségnek: csoportgondolkodás.

A csoportgondolkodás ? amely minden emberi szervezetet, függetlenül tagjai intelligenciájától, és a szervezet jellegétől, fenyeget ? egy sor tünet együttese: a csoport tagjai tévedhetetlennek hiszik, és erkölcsileg a társadalom felett állónak érzik magukat, az ellenvéleményeket obstrukciónak fogják fel, kételkedőt elhallgattatják, a hallgatást beleegyezésnek veszik, az elfogadottal ellentétes információkat figyelmen kívül hagyják. A csoportgondolkodás következménye hibás döntések sorozata, amely csődbe vezérel egyébként jobb sorsra érdemes szervezetet. Kezdetben a jelenség kivételesnek tűnt, ám a média a 70-80-as évektől egyre több műszaki, és gazdasági katasztrófáról adott hírt. A vizsgálatok pedig, mindig azt mutatták: a katasztrófát előidéző döntéshozók felkészületlensége, felelőtlensége, gyakorlatlansága, hanyagsága, és elbizakodottsága nem egyéni hiba, hanem szervezeti tulajdonság volt.

Még fizikusként ? a paksi erőmű optimális üzemmódját kutatva ? ütköztem bele a különös fogalomba: ?feszített üzemű rendszer?. A reaktor teljesítménye akkor a legnagyobb - és ennek milliárd forintokban mérhető következménye van - ha a hőmérséklet, és a nyomás a lehető legmagasabb. Bizonyos határt túllépve azonban az anyagok szilárdsága hirtelen lecsökken, és a rendszer biztonsága megrendül. A reaktor működését irányító szakember feladata hihetetlenül nehéz: úgy növelni az üzemi hőmérsékletet, és nyomást, hogy az éppen ne lépjen túl egy bizonyos szintet. Ám az üzemi paraméterek finom egyensúlyozását végző irányítók munkáját, még egy további tényező teszi szinte megoldhatatlanná. Állandóan érezniük kell, a közvetlen főnökség formális utasításaiban, és a társadalom informális elvárásaiban megtestesülő, összességében szinte ellenállhatatlan nyomást: több, olcsóbb, és hatékonyabb energiát, bármi áron.

Korunkban azonban minden nagyobb alkotás ? műszaki rendszerektől, a globális gazdasági vállalkozásokig ? ?feszített üzemű? rendszerré vált. A működésükben tetten érhető ostobaság nem tagjaik intelligenciájának vagy jellemének hiányosságából, hanem a szervezet ?normális? viselkedéséből fakad. Ez kapcsolja össze Kenedy elnök, a csernobil-i baleset, és a davosi konferencia zárt ülésének visszatérő - ?hogyan lehettek ilyen ostobák?- megjegyzéseit. Van azonban még egy, a veszélyeket megsokszorozó tényező. A csoportgondolkodás vezérelte szervezet akkor kezd ámokfutásba, amikor a társadalom - vélt vagy valóságos - érdekeinek, rövid-távú, és kritika nélküli kiszolgálójává válik. A szomorú tapasztalat, hogy a diktatórikus és a demokratikus társadalmak közötti különbség nem abban van, hogy az egyikben előfordul effajta katasztrófa, míg a másikban nem. Az igazi különbség: míg a diktatúrák tagadják, hogy ilyen előfordulhat, s ha az letagadhatatlan, bűnbakot keresnek, vagy összeesküvés-elméletet gyártanak, addig a demokrácia szembe néz a jelenséggel, feltárja gyökereit, és megoldást keres.

A bankok viselkedését meghatározó szabályokat úgy alakították, hogy azok tegyék lehetővé a tulajdonosnak a vagyon, a befektetőnek a kamat, a hitelfelvevőnek a felvehető pénz, és az államnak az adó, és persze a vezetés jövedelmének a maximalizálását. Minthogy a bank feszített üzemű rendszer, vagyis a biznisz kockázatos, ezért a korlátozták a kockázatvállalás mértékét. Amíg az általános hitelképesség jó, a növekedés pedig, gyors volt, mindenki élvezte a szabályok működésének ?gyümölcseit?. Ám lassan elfogytak a jó adósok, és bankok azzal kényszerültek szembesülni, hogy akiknek szívesen adtak volna hitelt, azok nem kértek, míg, akik kértek, azoknak nem szívesen adtak. A ráció azt sugallta (volna): a kockázat mértékében ?visszafogni? a hitelezést. Ennek azonban beláthatóak a következményei: a bank piaci részesedése visszaesik, aki pedig ezt szorgalmazza, az a ?nép ellenségévé? válik, szervezeten kívül és belül. Maradt tehát a másik, sokak által - gúnyból-e, vagy cinizmusból, nem tudni - ?innovatívnak? keresztelt megoldás: különböző szervezeti trükkökkel áthágni az üzleti logikát, miközben fenntartani az aktuális banki szabályzatok betartásának látszatát.

Tipikus példa: az un. ?ninja? - ?no income, no job, no questions asked? ? hitel. Számolatlanul önteni a pénzt olyanok zsebébe, akiknek nincs jövedelme, nincs munkája, és még csak azt sem kérdezték meg tőlük: miből és hogyan fogod visszafizetni a pénzt. És büszkén emlegetett prudens bank-üzem, lépésről, lépésre, piramis-játékká alakult át. Kezdetben a problémákat lefedte a ?fogd a pénzed és fuss? stratégia ?jótékony? hatása: a növekedésből részesedett az állam (adóként), a tulajdonos (osztalékként), a vezetés (bónuszként), a hitelt felvevő pedig, kielégíthette ? jövedelmével nem alátámasztott, de elvárásai szerint neki is járó - vágyait. Ám egyszer minden pilóta-játék összeomlik. A szervezett felelőtlenség rendszerét kialakítva a vállalatok, a bankok, a befektetési alapok egymás sarkát taposva rohantak a szakadék felé. A 21. század első évtizede ezért, mint a globális szervezeti ostobaságok évtizede vonul be a történelembe.

Ha valaki, rossz látási viszonyok mellett, a beláthatatlan kanyarban előz, és ? bár a fék jól működik ? a csúszós úton kisodródva balesetet szenved, azt mondjuk rá: ostoba, felelőtlen, feleslegesen kockáztat. A szervezeti ostobaság azonban túlmutat az egyes egyének butaságán, korlátoltságán, és felelőtlenségén. Alapvetően az intézmény racionálisan kialakított szabályai, és a - nem mindig tudatosan - létrehozott szervezeti kultúra ?programozza? az embereket őrült viselkedésre. Írott szabályok, és íratlan elvárások - jutalmak, előléptetések, sőt büntetések - kényszerítik az egyébként értelmes, intelligens, és morális érzékkel rendelkező személyek, következményekkel nem számoló, önző, és gyakran immorális cselekedetre. Emiatt terjed az illúzió: a demokráciával, és a piacgazdasággal, illetve annak meghatározó intézményeivel, a bankokkal, és magán-tulajdonnal van a baj. Mintha a megoldás túl volna a demokrácián, a piacon, és a magán-tulajdonon alapuló rendszeren.

Jó volna mielőbb ráébredni: a ?feszített üzemű rendszerek? szabályozását kell hozzáigazítani a globális világgazdaság és a totális kommunikáció körülményeihez. Van azonban a változásoknak egy további, fontos, még nem kellően felismert tényezője: a felelős vállalatirányítás gyakorlatának a kialakítása. A felelős vállalatirányítás ? sok szervezeti és kulturális tényező mellett ? feleleveníti a korábbi korok négy fontos üzleti etikai elvét: légy megbízható, légy őszinte, légy igazságos, és légy lelkiismeretes. Vagyis, tartsd be ígéreteidet, ne járj el csalárd módon, tiszteld mások jogait, és ne árts másoknak. Úgy tűnik, a világgazdasági válságból való kilábaláshoz, a szervezeti és a szabályozási megújulás mellett, morális megújulás is szükséges.

Vissza a Népszava többi cikkéhez