Csak a paranoidok?
Népszabadság - 2006. december 2.


Amikor 1840-ben a skót Alexander Machonachie megérkezett az Egyesült Királyság legelvetemültebb bűnözőit fogva tartó norfolki fegyintézetbe, a börtönsziget a pokol legrettenetesebb bugyrait idézte. A véglegesen javíthatatlannak minősített, legembertelenebb bűnelkövetőket befogadó intézményt a teljes kiszolgáltatottság, az abszolút bizalmatlanság és a kegyetlen bánásmód jellemezte.

A rabok és a börtönőrök természetes létformájává vált a paranoid viselkedés. A felvilágosult skót egy különös - a későbbiekben zsetongazdaság néven elhíresült - kísérlet keretében furcsa pontrendszert kezdett működtetni. Aki jól viselkedett - rendesen dolgozott, nem verekedett -, az minden "jótettért" jutalompontokat kapott, a szabályok elleni vétket rögtön pontelvonás követte. A megfelelő viselkedés azonnali megjutalmazása, illetve a hibás viselkedés - azzal arányban álló - büntetéssel való "lereagálása" meghökkentően hatékonyan volt képes "újraprogramozni" a rögzült, paranoid viselkedést. A korábban kezelhetetlen rabok magatartása emberivé vált, és a visszaesések aránya is igen kedvezően alakult. Különös módon éppen ezeknek a sikereknek tulajdonítható, hogy 1843-ban Machonochie-t viszszahívták, és a kísérlet abbamaradt. A rendszer működtetői nem megjavulni küldték ide az elítélteket, hanem folyamatos bűnhődésül.

A "zsetongazdaság" azóta bevonult a paranoid személyek és helyzetek "kezelésének" pszichológiai fegyvertárába. Különösen hatékonyan működik az E. Berne kanadai pszichológus kutatásai nyomán kidolgozott élethelyzet-elemzés modelljében. A modell az egészséges személyiséget az "Én O. K. vagyok", míg a "problémás" személyiséget "Én nem vagyok O. K." beállítódással írja le. Az "Én O. K. vagyok" jelentése: jól érzem magam a bőrömben, másokkal egyenrangúnak, erényekkel és hibákkal egyaránt rendelkező lénynek tartom magam. Attól függően, miként tekintünk önmagunkra és a velünk kapcsolatba kerülőre, négy élethelyzet alakul ki. 1. "Én O. K. vagyok - Te O. K. vagy" - a normális élethelyzetet írja le: két egymást egyenrangúnak tekintő személy kompromisszumokon keresztül oldja meg problémáit. 2. "Én O. K. vagyok - Te nem vagy O. K." - agresszív élethelyzetben, az önmagát O. K.-nak tekintő személy kétségbe vonja a másik jogait, sarokba szorítja, elnyomja őt. 3. "Én nem vagyok O. K. - Te O. K vagy" - ún. passzív élethelyzetében az önmagát "nem O. K.-nak", alacsonyabb rendűnek tartó személy mindig enged másoknak, és eleve lemond jogainak érvényesítéséről. Végül 4. az "Én nem vagyok O. K. - Te nem vagy O. K." - manipulatív élethelyzetben a szereplők önmagukat és másokat takargatni való hibákkal, rejtegetni való bűnökkel és szégyelleni való tulajdonságokkal rendelkező személyeknek tekintik. Sikert csak a mások becsapásától, befeketítésétől, csapdába csalásától remélnek. Aki így fogja fel helyzetét, azt nem kötik sem korábbi szavai, de az erkölcs parancsa sem: egyszerre fúj a szájából hideget és meleget. Amíg gyengének érzi magát, a képmutató Tartuffe-ként, ha elegendően erősnek, a paranoiás III. Richárdként viselkedik.

A modell első pillantásra csupán egyéni élethelyzetek leírására használható. Az üzlet világában kizárólag a "normális" szervezetek működhetnek huzamosan. Ez nem azt jelenti, hogy a gazdaságban ne találkoznánk agreszszív vagy manipulatív stratégiával. Ám a piac mindig felkínál választási lehetőséget, így az agresszivitás visszaüt, a manipuláció idővel visszaszorul. A politika világában azonban - különösen az átalakuló politikai rendszerben - a mozgalmat formálók egyénisége és az egyedi helyzet "személyiséget" kölcsönözhet a pártoknak. A rendszerváltást követően a magyar pártok jellegzetes "életpályát" futottak be. 1990-ben - megítélésem szerint - az MSZP a paszszív, az SZDSZ az agresszív, a Fidesz a normális, és a Kisgazdapárt a manipulatív élethelyzethez igazodott. 1994-re az MSZP és a SZDSZ a normális, a Fidesz a manipulatív térrész felé mozdult el. 1998-tól kezdve a Fidesz - akkor már a jobboldal meghatározó pártja - egyértelműen a manipulatív térrészt foglalta el. Választási győzelme után pedig viselkedése a manipulatív és az agreszszív viselkedés keveredésével paranoid jellegűvé vált. A fordulópontot - amikor az elfogulatlan szemlélő számára is egyértelművé vált viselkedésének lényege - a "megfigyelési" botrány néven elhíresült ügy jelentette.

A manipulatív/paranoid élethelyzet - a normális, az agresszív és a passzív élethelyzetekkel összevetve - nehezen felismerhető, és szinte orvosolhatatlan. A normális (naiv) ember - gondoljunk csak Othellóra - meghökkentően könynyen esik áldozatául a manipulációnak. Ilyen állapotokat élünk át, amikor a munkahelyen lopás történt, és az emberek elkezdik egymást gyanúsítani. Senki nem bízik senkiben, senki nem hisz senkinek. Mindenki gyanakodva tekint a másikra, az ártatlan szavak mögött becsületünket veszélyeztető inszinuációt, a hétköznapi cselekedet mögött tudatos és fenyegető szándékokat vélünk - gyakran nem véletlenül - felfedezni. Ez a paranoid helyzet: a legrosszabbat feltételezzük a másikról, majd a bizonyítékokat nélkülöző feltételezést, mint megtörtént valóságot híreszteljük is. Már az is a gyanút táplálja, ha esetleg nem válna be a másik aljasságára vonatkozó jóslatunk. Nem hiszünk a szemünknek, öszszeesküvést vélünk minden cselekedet mögött. Elkezdődik az egymás utáni kémkedés, a másik tudatos lejáratása, és még a becsületes szándékú tisztázás is a visszájára fordul. Horn Gyulának arra a megrökönyödött cáfolatára, miszerint a megfigyelési vádakból egy szó sem igaz, a reakció ez volt: aki ilyen vehemensen tagad, az biztos bűnös abban, amivel vádolják. Vagyis, a megfigyelési ügy bizonyítéka - a megvádolt tagad. A probléma tisztázására irányuló kezdeményezés így önmaga ellentétébe csapott át. A parlamenti vizsgálóbizottságok megalakulását a Fidesz lehetetlenné tette, illetve működésüket ellehetetlenítette. A helyzet egyre kuszább és áttekinthetetlenebb lett. Mindinkább megerősödik az érzés, hogy az egyetlen lehetőség: "felvenni a kesztyűt, és mi is manipulálni kezdjünk".

A Medgyessy-kormány hatalomra kerülésével különös kettősség kezdett érvényesülni. Egyrészt folytatódott, sőt "magasabb szintre" emelkedett a Fidesz kezdte osztogató politika. Ezzel egyidejűleg azonban egy sor fontos gesztust tett a kormány: visszaállította a parlament heti ülésezését, hozzájárult az ellenzéki vizsgálóbizottságok megalakulásához, és nem érvényesítette korlátok nélkül a "győztes visz mindent" elvet. Ám az "árokbetemetés" politikája visszaütött: a paranoid személy a gesztust bizonytalanságként, a megértő belátást gyengeségként, a jóindulatot ostobaságként fogja fel. Mindez csak megerősíti abban a hitében, hogy az agresszív manipuláció az egyetlen követhető stratégia. A Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány - ma már világosan látjuk - túlzó kifizetéseit a Fidesz mindig így kontrázta: ha te a nehéz helyzetbe jutottaknak adnál, én mindenkinek, ha te olcsóbban adnád, én ingyen, ha te 13. havit adnál, én 14.-et is. A politikai élet szereplői egyre kevésbé tudták kivonni magukat a manipuláció vonzásából. Fokozatosan mind többen kezdték egymás sarkát taposni a politikai "élethelyzet"-mátrix manipulatív sarkában. Voltak, akik - jobbára, de nem mindig, a kis pártok (SZDSZ és az MDF) - igyekeztek megmaradni a normális térrészben. Ám a politikát a nagyok generálják, így a társadalom túszul esett a paranoid manipulációnak. A kérdés csak az volt, ki bukik le elsőként. Elsőként többnyire a gyakorlatlanabb, a naivabb - ezért könnyebben lépre csalható - bukik le. S lám, valóban pontosan ez történt.

A kivezető útnak legtöbben két "forgatókönyvét" vélik felfedezni. Az egyik: valamelyik fél győzelmet arat, akaratát rákényszeríti a vesztesre, az meg visszavonul, nyalogatja sebeit és revánsra készül. A másik: valamelyik fél nagylelkűen belátó lesz, és az egész társadalom érdekében - az "okos enged, szamár szenved" jelszóval - viszszavonul. E kimenetekben lehet hinni, lehet reménykedni. Ám bármelyik következzen is be, egyik sem hoz valódi változást. A felek nem kigyógyulnak a paranoiából, hanem - éppen ellenkezőleg - megerősödnek abbeli véleményükben, hogy ez az egyetlen célravezető viselkedési forma. A valóságban a paranoid helyzetek kizárólag a kollektív "zsetongazdaság"-játékkal orvosolhatók.

A játék alapja a különböző kultúrák - azonos logikát követő - "aranyszabálya", amelyek közös modellje a játékelmélet ún. "tit-for-tat" stratégiája. A "tit-for-tat" (jelentése "szemet szemért") első pillantásra agresszív stratégiának tűnik: a hétköznapi szóhasználat "kölcsön kenyér visszajár", vagy az "amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten" viselkedési szabályát sugallja. "Ha megdobtak kővel, dobd vissza kővel" - látszólag - kegyetlen szabály. De a tit-for-tat azt is előírja: "ha kenyeret adtak, kenyeret adj viszsza". S legyen bármilyen különös, a mindennapi élet, a vallások "aranyszabályai", és a tudományos kutatás is egybehangzóan azt bizonyítják: a legcélravezetőbb viselkedési stratégia a szigorú kölcsönösség. Ha ugyanis a felek tisztába jönnek azzal, hogy a másik ezt a stratégiát követi, nincs más mód a számukra kedvező kimenet eléréséhez, mint ha ők is a másik előnyére tesznek.

A zsetongazdaság viselkedésmódosító hatékonysága éppen azon alapul: mindenki tudja, mit várhat a partnerétől. A tettek nem a reményből fakadnak, hanem a racionális várakozásból. Pontosan kiszámítható, hogy egy lépést milyen válaszlépés követ. Nem a másik jó szándékában kell bízni, nem megértésében reménykedni, nem megbocsátásáért rimánkodni. A jót jó követi, a rosszat rossz. Ha a helyzeted jobbra fordulását akarod, előlegezd meg a jót a másiknak. Válaszolj mindig - egyenértékű - jóval a jóért, de a sértésért fizess - arányos - sértéssel. Ha azt akarod, tiszteljenek, adj te is tiszteletet, ha jó szándékot vársz, fordulj jó szándékkal mások felé, ha megértést kívánsz, légy te is belátó. Állj azonban készen arra, hogy a rosszat azonnal add vissza. A büntetés nélkülözhetetlen: ez érteti meg a szabályszegővel, hogy változtasson viselkedésén. De vigyázz, ne kövesd Lúdas Matyit: ne fizess kamatostul, csak arányosan. A megtorlás nem hoz enyhülést, inkább a büntetés eszkalációját váltja ki. Nincs elnéző engedékenység, az állhatatosság érteti meg mindenkivel, ne +/bízzon a trükkökben, ne reménykedjen a feledékenységedben. A tit-for-tat azt sugallja minden partnerednek: veled érdemes együttműködni, mert a jót jóval jutalmazod, de nem érdemes ujjat húzni, mert a sértést sértéssel bünteted.

A zsetongazdaság viselkedésmódosító hatása azonban csak lassan érvényesül. Sokáig nem hiszünk a szemünknek, tartós a bizalmatlanság. Ez hátrány azok szemében, akik gyors és gyökeres változásban reménykednek. Ám paranoid helyzetek hirtelen kedvező megváltozása csak a csodákban történik. A zsetongazdaság malmai viszont, ha lassan is, de biztosan őrölnek. Az eredmény garantált, mert a működési elv pofonegyszerű. Fenyegetés helyett tegyél gesztusokat. Előlegezd meg a bizalmat, és értékeld, ha bizalommal fordultak feléd. Ismerd be, ha hibáztál, és igazold viszsza a beismerést. Kezdd kicsivel, ami nem olyan kockázatos. De soha ne feledd: a jót és a rosszat is - arányosan - vissza kell adni. Fogadd el a meghívást, és hívd viszsza a partnered. Fejezd ki megértésed, és köszönd meg, ha megértettek téged. Közben lassan emeld a tétet. Ragadj meg minden alkalmat, hogy kifejezd megbecsülésedet. Biztasd arra saját táborodat - a harcosokat és a tábornokokat -, tegyenek ők is gesztust, és viszonozzák azt. Győzd meg követőidet, és azokat, akiket te követsz: térjenek le a tartuffe-i útról, de Lúdas Matyit se kövessék. Ha kell, vágjanak vissza - de ne háromszorosan. Ne azt hirdessék, kitartani a végsőkig, hanem tegyenek javaslatot. Ne arra összpontosíts, mit kellene tenni - szerinted - a másiknak, hanem arra, amit csak te tehetsz meg, és amit neked kell megtenni.

Andrew Growe - Gróf András - nagy sikerű könyvének kijelentő módban megfogalmazott címe: Csak a paranoidok maradnak fenn, furcsa üzenetet hordoz. Az üzlet világát nem az olimpiák nemes versenyéhez, hanem a dzsungelharcok áttekinthetetlen, váratlan veszélyekkel teli világához hasonlítja, ahol a túlélés a helyzet kényszere diktálta eszközök válogatás nélküli, csupán a pillanatnyi célszerűség diktálta alkalmazásától függ. Mint Growe fogalmaz: a "vezető legfontosabb feladata résen lenni mások támadásával szemben, és embereiben is ébren tartani ezt az őrző-védő beállítottságot". Az Intel sikerei, látszólag, cáfolhatatlan bizonyítékul szolgálnak a paranoid viselkedés - az önpusztítás csíráját is magában hordó - modelljére. A valóságban azonban az Intel sikerei nem a paranoid viselkedésén, hanem a verseny mindenkire kötelező szabályainak tiszteletben tartásán és a helyzet elfogulatlan értékelésén alapulnak. A túlélés záloga a politika világában sem lehet a kollektív paranoia. És nem pusztán arról van szó, hogy a paranoia ön- és közveszélyes. Ennél is fontosabb: akárki győz is, egy paranoiás országban egyszerűen nem lehet élni.

Vissza a Népszabadság többi cikkéhez