Hullámvasúton
Népszabadság - 2005. március 5.


Russel Crowe, a Bennfentes című amerikai film főszereplője magas beosztásából és jól fizetett állásából kipenderítve, a pokol bugyrait megjárva ébred rá: soha nem volt olyan boldog, mint új hivatásában, középiskolai tanárként.

A nagy átalakulások sokunk által megélt tapasztalata a változásmenedzsmentből jól ismert alkalmazkodási görbe "hullámvasútja". Pályánk csúcsán önbizalmunk töretlen, teljesítményünk viszonylag magas. A körülmények és a követelmények szigorodása azonban sokszor megkérdőjelezi egész addigi életünket. Magabiztosságunkat ekkor szorongás váltja fel, a kudarcok depresszióhoz vezetnek, és ez a reményvesztésig juttatja az egyént. "Padlóra kerülve" azonban a többség - mint Crowe is - elfogadja az elkerülhetetlent: változni kell. Új állást keres, szakmát vált, átértékeli életmódját, egyszóval alkalmazkodik. Önbecsülését visszanyeri, teljesítménye fokozatosan nő, mígnem új képességeivel a korábbinál jobban képes boldogulni. Ám még sokáig nosztalgiával emlékszik a "boldog békeidőkre".

A magyarok többsége rosszkedvű és ideges. Életszínvonalával elégedetlen, "boldogságjavakkal" való ellátottságát tűrhetetlenül alacsonynak, önmagát pedig vesztesnek érzi mindenki. A statisztika azonban egészen más képet tükröz. A 1990-2000-es időszak egyfelől valóban az életszínvonal visszaesését hozta. Ám éppen a legfontosabb "boldogságjavak" tekintetében folytatódott a - ha nem is gyors, és nem minden rétegre kiterjedő - növekedés. Nőtt a többszobás, vízvezetékkel, gázzal és csatornával ellátott lakások aránya, emelkedett a 100 lakásra jutó szobák száma (237-ről 255-re), csökkent a 100 lakásra és a száz szobára jutó lakosoké (269-ről 251-re, illetve 114-ről 98-ra). Válságkorszak ide, válságkorszak oda - mind kényelmesebben élhettünk. A gépkocsiállomány a 90-es évtizedben tovább bővült (1,9 millióról 2,4 millióra), miközben összetételében korszerűsödött és "megfiatalodott". Ami pedig az életszínvonalat illeti, a XXI. század első négy éve - összevetve a korábbi évtizeddel - szinte példa nélküli gyarapodást hozott. A reálbér 20 százalékot meghaladóan, a háztartások fogyasztási kiadásai pedig - Európában egyedülállóan - csaknem 30 százalékkal emelkedtek. S történt mindez úgy, hogy bár a társadalmi különbségek nőttek, hazánk - a Nemzetközi Statisztikai Évkönyv 2004 adatai szerint - Európa egyik legkevésbé egyenlőtlen országa.

A születésszámok szomorú hazai adatait szemlélve nemzethalált vizionálunk. Ám Európa legtöbb országa hasonló problémákkal küszködik. A "népesedési" mezőnyt - az albánok és a törökök mellett - az írek és a franciák vezetik, de ők is a reprodukciós szint (ez 2,1 gyerek/nő) alatti születésszámmal. A skandinávok a középmezőnyben, a németek meg annak végén szerepelnek. Dél-Európa forróvérű és katolikus országai pedig - a közhiedelemmel ellentétben "sereghajtóként" - súlyos demográfiai problémákkal kénytelenek szembesülni. Rendszerváltó szomszédaink statisztikai adatait szemlélve azonban még meghökkentőbb kép bontakozik ki. Kelet-európai összehasonlításban 1990-ben a mi 1,.8-as gyerekszámunk volt a legkisebb. 2002-ben viszont fordult a kocka. Magyarország a maga - egyébként igen gyenge - 1,3-as adatával (Románia társaságában) a rendszerváltó országok élén található! A várható születésszám mindenütt - a csehektől, és a lengyelektől kezdve egészen az oroszokig és az ukránokig - 1,2-re esett vissza. Különösen szembeszökő volt a gyerekvállalás zuhanásszerű csökkenése az újraegyesülést követően Németországban, az NDK területén.

A rendszerváltás forgataga az egyéni túlélési stratégiát helyezte az előtérbe. Csak az "Én" és csak a "Most" létezik.

A valóság és az életérzés meghökkentő ellentéte a rendszerváltás által előidézett - az alkalmazkodási görbére emlékeztető - tünetegyüttesre utal. A rendszerváltás fonákjáról láttat minden eredményt. A korábbi, az embereket pórázon tartó és slampos viszonyrendszer gyökeresen felbolydult. Azzal mindenki tisztában lehetett, hogy az átalakulás egyeseket felemel, másokat meg lenyom. A politikai elit azonban a változás ösztönzése érdekében azt sugallta: mindenkinek jobb lesz. Ezt a társadalom készséggel el is hitte. Hogyan is ne hitte volna el, amikor úgy érezte: megszenvedte, és ezzel ki is érdemelte a boldogabb jövőt. Az új társadalom legfontosabb alapelveit viszont -"nincs ingyenebéd", "csak magadra számíthatsz", "ami nem tilos, azt szabad", "rajtad múlik, mire jutsz" - szégyenlősen, vagy sehogyan sem említették.

A következmény: az igények teljesíthetetlenül magasra helyeződtek. Ha azonban túlzó az elvárás - mint ez a pszichológiai kísérletekben feltárul - akkor, bármennyit érjünk is el, az szükségképpen elmarad a remélttől. A csalódás azután kielégítetlenséget, az pedig frusztráltságot kelt. Ebben a légkörben, még ha a valóságos jólét megközelíti is a várakozásokat, elégedettséget növelő hatása hamar elenyészik. Így a politikusok - irányzattól függetlenül - feloldhatatlan ellenmondással szembesülnek. A győzelemhez vezető út nagyotmondással van "kikövezve". A választási ígéretek elkerülhetetlenül eszkalálódnak, és szinte biztosan teljesíthetetlenek. A "ki tud nagyobbat mondani" versenyben a hozzáértők által tudottan megvalósíthatatlan, de a választók által komolynak gondolt ígéretek kielégíthetetlen igényszintet alakítanak ki. Ez - összefonódva az átalakulás nem tervezett, nem is kívánt, de szükségszerű mellékhatásaival - tömegesen "programozza" boldogtalanságra az illúziókat kergető embereket. És a felmérések valóban tanúsítják: a nemzetek "boldogságsorrendjében" a keleti régió rendszerváltó országai nemzeti össztermékük valóságos mértékéhez képest indokolatlanul mélyre zuhantak.

A rendszerváltás újraindította az eredeti tőkefelhalmozás megakadt folyamatát. Aki most nyerő, az - reményei szerint - végleg "bebiztosítja" saját és családja jövőjét. Az egész társadalom az óvodai "kié lesz a szék" játékba kényszerült. A sok gyermek a kevesebb számú szék körül kering, majd a sípszóra megpróbál leülni: akinek sikerül, tovább játszhat, akinek nem, kiesett. A felnőtt világban a polgárok a kevés számú - korábban közösségi - vagyontárgy körül tolonganak, hogy adott jelre "rátegyék" a kezüket. Ám a többség szükségképpen hoppon marad, és úgy érzi, örökre hátrányba került. A megkeseredettség életérzését tovább súlyosbította egy különös tény. A szocializmus viselkedési szabályát - "csak azt szabad, amit megengednek" - felváltotta a polgári társadalom "mindent szabad, amit nem tiltanak" életelve. Ezt az egyébként hatékony gyakorlati útmutatót a vagyonért folyó harcban sokan úgy fordították le a maguk számára: rúgj fel minden szabályt, hágj át minden etikai korlátot. Ők azzal mentegetik magukat: ha a lehetőséget elszalasztják, örökre vesztessé válnak, amit családjuk és utódaik is megsínylenek. Mindezek következményeként a társadalmat összefűző - korábban sem erős, mégis létező - bizalom és szolidaritás szálai szertefoszlottak.

Német kutatók NSZK-s és a volt NDK-s egyetemi hallgatók úgynevezett közösségi befektetési játékbeli viselkedését elemezték. Azt vizsgálták, hogy a résztvevők mennyire hajlandók szolidaritást és kockázatot vállalva a közösségbe befektetni, vagy éppen ellenkezőleg, mennyire hajlamosak becsapni másokat, és élősködni a közösségen. Várakozásukkal ellentétben, amely szerint a szocializmus szolidárisabb személyiséget formált ki, azt tapasztalták, hogy a rendszerváltást követően a volt NDK-s polgárok önzőbbek, kevésbé szolidárisak voltak, mint NSZK-s társaik. Ez a jelenség minden volt szocialista országra érvényes. Kelet-Európa polgárainak többsége úgy érzi: országát "valakik" - nyugatiak vagy a hazai újgazdagok - ellopták, miközben őt lustának és élhetetlennek mondják. Ezért együttműködési hajlandóságát visszavonta, és megtagadta mások iránti szolidaritását. Ám a bizalom általános szintjének csökkenése miatt - az elért vagyoni helyzetétől szinte függetlenül - mégis mindenki kifosztottnak érzi magát.

Minden rendszerváltó országban növekedett az egyenlőtlenség. Ez pedig - a szociálpszichológiai kísérletek tanúsága szerint - elégedetlenebbé és boldogtalanabbá tesz. Két statisztikailag azonos életminőségű és életszínvonalú ország közül a felmérések egyértelmű tanulsága szerint az egyenlőbb ország (pl. Dánia) lakosai egyértelműen boldogabbnak érzik magukat, mint az egyenlőtlenebb ország (pl. USA) polgárai. Az egyenlőtlenség növekedése tehát "leszállítja" a közösség szubjektív boldogságszintjét. Így az, hogy a rendszerváltó országok mindegyikében - ha eltérő mértékben is - megnőttek a társadalmi különbségek, arra vezetett, hogy a "keletiek" elégedetlenebbek annál, mint amit tényleges - esetenként a statisztikai adatok tükrében javuló - helyzetük indokolna. Az általános rosszkedv társadalmilag elvárt viselkedési módként rögzült. Az a deviáns, aki nem panaszkodik. A hazánkba érkező "nyugati" látogatók és az onnan hazatérők meghökkentő tapasztalata: a mosoly országaiból, a rosszkedv térségébe érkeznek.

A rendszerváltás forgataga az egyéni túlélési stratégiát helyezte az előtérbe. Csak az "Én" és csak a "Most" létezik. A barátság és a szolidaritás szálai szétfoszlottak. Mindenkin úrrá lett a "kizárólag magamra számíthatok" érzése. A valamikori játszótárs, akivel mindent megosztottál, most vetélytársaddá vált, aki esélyeidet csökkenti. A régebbi évfolyamtárs, akivel a bajban önzetlenül segítettétek egymást, most elorozza lehetőségeidet. Az egykori munkatárs, akivel véd-, és dacszövetség fűzött össze, most rovásodra boldogul. Ez a csalódott és előítéletekre fogékony "közeg" rendre hamis jelzéseket ad az egyéneknek. Nem a megértést, hanem előítéletes viselkedést, nem az együttműködési készséget, hanem a másikat letipró agresszivitást, nem az egyéni siker szülte elégedettséget, hanem a vereség megnyomorító érzését erősíti. Társadalmunknak pszichoterapeutára volna szüksége, aki ráébresztené önmaga előtt is rejtett értékeire, és segítene feldolgozni az elszenvedett sérelmeket. Ezt azonban szinte lehetetlenné teszi a terjedő populizmus, amely bármilyen eredményre azt feleli: ne hidd el, nem igaz, csak hazudnak, becsapnak téged, mindenedet elrabolták. Azt sugallja: ne arra keress választ, "mi történt", hanem arra, hogy "ki tette ezt veled", ne azt kérdezd, "miért történt", hanem azt, hogy "ki felelős mindezért". Így szinte észrevétlenül megkeseredik a sikerek felett érzett öröm, és szétfoszlik a nehezen megszenvedett boldogság.

A kelet-európai rendszerváltó országok, köztük hazánk - az egyéni alkalmazkodási görbe menetét másolva - a változások szükségességének fel nem ismerése, a meg nem valósult remények miatti csalódottságon, majd a reményvesztés mélypontján lassan túljutva, a XXI. században elindult felfelé. "Valahogy talpon maradtam" - örvendezünk óvatosan. "Képes voltam rá" - mondjuk hitetlenkedve. "Talán boldogulok" - reménykedünk. "Lesz ez még jobb is" - biztatjuk magunkat. Közben azonban a jelen szorongásai megszépítik a múltat, a kudarcok növelik a frusztrációt, az elmulasztott esélyek pedig a meglopottság érzését keltik. Ám azt, ami történt, évtizedek múlva a nemzet sikertörténeteként írja majd le a történettudomány. De szép is volna, ha a többség, amely nem egyszerűen talpon maradt, de emelkedni kezdett, már ma sem kizárólag kudarcként élné meg a rendszerváltást.

Vissza a Népszabadság többi cikkéhez