Az evolúció és a cowboy
Népszabadság - 2003. október 4.
Ha az ember bízhat abban - gondoljuk legtöbben -, hogy a közösség érdekében tett erõfeszítései elnyerik jutalmukat, hajlamos újra és újra áldozatot hozni. Ha viszont az önfeláldozás rendre viszonzatlan marad, az együttmûködési készség és a bizalom hamar elhal.
A viszonzatlanság kockázata a közösségek méretével arányosan nő, míg a potyautasság egyre kifizetődőbbé válik. Mi az oka, hogy az emberi társadalmakban az együttműködés szálai - a viszonzatlanság magas kockázata ellenére - mégis túlterjednek a családon és a rokonságon? Az elmúlt években több kutatócsoport igyekezett - a társadalomtudományokban szokatlan módon - kísérletileg is válaszolni erre a kérdésre.
Az egyik kísérletsorozatban - amelynek eredményeiről a budapesti Közép-európai Egyetemen számolt be a kutatócsoport vezetője, Ernst Fehr, a zürichi egyetem kutatója - a játék résztvevői valódi emberek voltak, akik valóságos pénzzel játszottak. Egy másik kísérletsorozatban - amelynek eredményeit az amerikai tudomány legtekintélyesebb folyóiratában, a PNAS-ben foglalta össze Robert Boyd, a kutatócsoport vezetője - 128 személy alkotta "virtuális társadalom" számítógépes szimulációjával kutatták, mi alapozza meg az együttműködést, és hogyan növelhető meg az emberek együttműködési készsége. Mindkét kutatócsoport abból a természetes feltételezésből indult ki, hogy az emberek viselkedését az ahhoz kapcsolódó jutalom és a büntetés befolyásolja. Ha az együttműködésért jutalom jár, akkor ez megerősíti a partnereket abban, érdemes bízni másokban. Ha viszont a csalás csábítása nagyobb, az a partnereket önző viselkedésre ösztönzi. A közösség méreteinek növekedésével, mivel megnő a megelőlegezett bizalom viszonzatlanságának kockázata, az együttműködési készség várhatóan lanyhul, sőt abbamarad.
A kutatók azt gondolták, hogy ha valakit megbüntetnek csalásáért - amikor nem viszonozza a megelőlegezett bizalmat -, akkor megtanulja, hogy ez helytelen viselkedés. Az ilyen büntetés tehát segít fenntartani az együttműködést a nagyobb közösségekben is. Csakhogy a büntetés többnyire költséget jelent annak, aki büntet. A kutatók a közösség érdekét szolgáló, de az "igazságtevőnek" költséget jelentő büntetést altruista büntetésnek nevezték. Így viselkedik a filmek magányos cowboya, vagy - egy hozzánk közelebb eső példával élve - az a pesti lakos, aki meglátva, hogy egy kutya odapiszkít a járdára, és a tulajdonosa nem takarítja fel, idejét és idegeit nem kímélve próbálja rávenni a tulajdonost a piszok feltakarítására. A legtöbben nem is vesződnek ezzel. A kísérletek - mind azok, amelyekben emberek, mind pedig azok, amelyekben embereket modellező számítógépes programok játszottak - egyaránt "visszaigazolták" ezt a várakozást. Azt bizonyították, hogy az altruista büntetés hiányában, ha a közösség mérete meghaladja a néhány száz főt, az együttműködési készség elhal. Az egyének számára kifizetődőbb lesz csalni, ezért egy idő múlva senki nem lesz hajlandó megelőlegezni a bizalmat. A következmény: környezetünk tele lesz képletes vagy valóságos kutyapiszokkal. Az altruista büntetés viszont segít fenntartani az egymást nem ismerő emberekből álló közösségben a bizalmat és együttműködési készséget.
A kutatók ezután megvizsgálták az ún. másodlagos büntetés hatását. Másodlagos büntetésnek nevezték, amikor nemcsak a "helytelenkedőt" - aki csalt, vagy egyszerűen otthagyta a kutyapiszkot - büntetik, hanem azt is, aki ezt látta, de eltűrte. Büntették tehát a közösség érdekét szolgáló teendő elmulasztását is. S lám, az ilyen másodlagos büntetések tovább erősítették az együttműködési készséget. Az ilyen közösségben érdemes lett megelőlegezni a bizalmat ismeretleneknek is, hiszen mindenki bizton számíthatott rá, nehéz helyzetbe kerülve nem fog késni az ismeretlenek segítsége. A kísérletek eredményei - ott is, ahol a résztvevők valódi személyek, és ott is, ahol számítógépekben létrehozott virtuális személyiségek voltak - egybehangzóan mutatták az egymást követő lépések sorozatán keresztül az evolúció működését. A valóságos és a virtuális társadalomban lassan létrejött a törvény és az erkölcs. Lépésről lépésre ébredt rá a társadalom, szüksége van magányos hősökre, és ők nem azok, akik adót csalnak, hanem azok, akik leleplezik azt.
Ezzel a kísérletek, a közvetlen tanulságokon túlmenően, hozzájárulhatnak a társadalom működése szempontjából fontos eszmék, a törvény és a vallás létrejöttének magyarázatához. Valamikor mindkettő Istenben találta magyarázatát. Erre utalt a Népszabadság hasábjain néhány héttel ezelőtt egy neves immunológus, aki a riporter kérdésére így fogalmazott: "Az evolúciót Isten teremtette", értsd, Isten az evolúció módszerét használta eszközül a Teremtés számára. A fenti kísérletek eredményei azonban ennek az ellenkezőjére utalnak: éppen az evolúció volt az, amely Istent "teremtette". Az emberi és a számítógépes játék egyaránt azt mutatja, hogy a törvény és a vallás létrejötte evolúciósan programozott folyamat. A kísérletsorozat logikájában a törvény az egyéneknél jelentkező altruista büntetés költségeit vállalja át. Nincs szükség magányos hősökre, akik még saját életük kockáztatása árán is megbüntetik a rosszakat. Megteszi ezt a közösség által fizetett serif. A vallás pedig a maga túlvilági jutalmaival és büntetéseivel a másodlagos büntetés - láthatóan nagyon fontos - szerepét tölti be. Azt az üzenetet adja a társadalom tagjainak, hogy nemcsak az erkölcstelen tett von maga után büntetést, hanem az erkölcstelen gondolat is. Az "állj ellen a gonosznak" tanítása tehát fontos összetevője a nagyobb közösségek együttélésének és fejlődésének.