A hit megújulása és a megújulás hite
Népszava - 2002. december 24.

A Vatikán szentté készül avatni Kalkuttai Teréz nővért - szólnak a híradások. Az indok azonban, nem a jelölt sokak csodálatát kiváltó, elesetteket pártoló tevékenysége, hanem, egy imádságával előidézett csoda: meggyógyított - állítólag - egy halálos rákbetegségben szenvedő asszonyt. Az állítólag kifejezést ne tekintsék tiszteletlenségnek. A csoda tényének megállapítását a keresztény egyház, már évszázadok óta, - részben legalább is - elfogulatlan tudósok megítélésére bízza. A tudományosság normáira is tekintettel levő vizsgálódásaik célja a csoda igazolhatóvá tétele. Amióta azonban a csodákat "mérik" - egy súlyos beteg gyógyulásának, vagy egy rendkívüli természeti esemény bekövetkezésének okait pontosan számba veszik - különös módon, egyre kevesebb a csoda.

Miközben a természet feletti, rendkívüli csodák száma szinte a nullára zsugorodott, a hit "csodatévő" hatását különböző szociológiai és pszichológiai vizsgálatok igazolni látszanak. Sokféle hétköznapi tapasztalat, és részben tudományos felmérés tanúsítja, hogy - némi egyszerűsítéssel - aki hisz, az, egészségesebb, kevésbé szenved a magánytól, nem olyan hajlamos a depresszióra, és életével is elégedettebb, mint hitetlen társa. Egészében véve a vallásos emberek boldogabbak és tovább élnek. Egy felmérés például azt mutatta, hogy azokban a családokban, ahol asztali áldást mondanak, ott kevesebb a drog problémájával küszködő fiatal, vagy gyermekét házasságon kívül megszülő leányanya. Vizsgálatok utalnak arra is, hogy akik imádkoznak, azok hamarabb gyógyulnak meg, mint azok, akik nem imádkoznak. A templomba járók inkább érzik azt, hogy van célja életüknek, mint azok, akik nem hisznek.

Van valami különös ellentmondás abban, hogy miközben a mindennapokban érvényesülni látszik a hit "csodája", az egyház egyre nehezebben igazolható rendkívüli csodákkal igyekszik bizonyítani a hit létjogosultságát. Ezért a csodákról folyó vita valószínű, hogy a világot eltérően szemlélő és magyarázni igyekvő két "szomszéd vár", a tudomány és a vallás, állandó összetűzésének területe lesz. Ezzel együtt a hit és a tudomány között nem valószínűsíthető egy végső összecsapás. Inkább számíthatunk - miként a múlt század világrendszereinél - határ-villongásokkal, és helyi összecsapásokkal tarkított "békés egymás mellett élésükre". A XXI. század embere számára e két, problémái orvoslásához egyaránt fontos két tudati szféra hosszabb távú együttélése az élet természetes ténye marad. Gondjainak megoldásához vagy legalább enyhítéséhez segítségért, hol ehhez, hol ahhoz az "Istenhez" fordul. Ha viszont együtt élésük a fenti értelemében kívánatos tény, akkor egymás kölcsönös elfogadása bölcsebb alternatíva, mint a kizárólagosságra való törekvés.

Ám emlékezzünk csak, mi is volt az alapja a múlt században a politikai rendszerek békés egymás mellett élésnek? Mindkét rendszer - legalább is egy történelmi szakaszban - belátta, képtelen a maga igazát rákényszeríteni a másikra. Felismerték: a "végső harc" kikényszerítése a kölcsönös megsemmisülés veszélyét idézte volna fel, míg az együttműködés segíthetett egy sor súlyos probléma megoldásában. Ezért az összecsapást elhalasztva, az együttműködést és a párbeszédet választotta mindkét fél, abban a reményben, hogy a jövő majd őt igazolja. S a történelem valóban igazságot tett. A békés egymás mellett élés tehát a párbeszéddel kezdődött. A párbeszéd lehetővé tette a gondolatok találkozását, és az eszmék cseréjét, amely azután elvezet(het)ett, a megértéshez, és a megbéküléshez. Az eszmék megbékülésének első lépése, hogy ki-ki túllép a hagyományos sztereotípiákon, a másikra kiosztott, gyakran előítéleteken alapuló szerepeken.

Milyen szerepet osztottak ki a tudomány számára a hit védelmezői? A tudományt előszeretettel írják le hideg, embertelen, érzelmek nélküli, mély emberi értéket felmutatni képtelen, és a szépséget nélkülöző rendszerként. A tudósok viszont hivatásukat izgalmasnak, lelkesítőnek, pozitív érzelmekkel és értékekkel telítettnek tekintik. A kutatók, miközben szívesen töltik idejüket a művészet szépségeinek élvezetével, úgy látják, hogy a tudomány eredményei egyben megfelelnek a szépség törvényeinek is. Akik tehát képesek megítélni az emberi alkotások e két, látszólag nagyon különböző, formáját, azok egyáltalán nem látják összeegyeztethetetlennek a szépséget és a tudomány igazságait. A tudomány - miként egy festmény, egy vers, vagy akár egy vallási himnusz - gyönyörködtet, elbűvöl, csodálatra késztet. Ám a tudósok egy része szintén gyakran tekinti a vallást - sztereotípia-szerűen - kizárólag a tradíciókra alapozott "kényszerzubbonynak", a józan észnek ellentmondó rituálék, és régóta megcáfolt hiedelmek rendszerének. Ha a vallás valóban csupán ez lenne, már régóta megszűnt volna létezni. Ám éppen évezredes múltja igazolja, hogy egy sor olyan funkciót tölt be a társadalom életében, amely segíti a társadalmak túlélését, sőt fejlődését.

Milyen szerepet oszt ki azonban önmagára a hit és a vallás? Úgy állítja be, mintha kizárólag a vallás volna képes értelmet adni az életnek, és egyedül a hit által lennének az emberek erkölcsösek, emberségesek, és boldogok. A vallástalan embert az egyházak erkölcstelenebbnek, megbízhatatlanabbnak, kevésbé emberségesnek vélik, a hívők boldogtalanabbnak gondolják nem-hívő társaikat, mint önmagukat. Az élet értelmébe vetett hit gyengülését, az erkölcsök romlását, az embertelenség terjedését - sokak egyetértő értelmezésében - a társadalom szekularizálódásával hozzák összefüggésbe. Ám, ha belegondolunk, ennek inkább az ellenkezője tűnik igaznak. A vallástalanok igen összetett, - az ateistáktól egészen a kételkedőkig terjedő - csoportja, a felmérések szerint, magasan képzett, viszonylag jó körülmények között élő, hivatásként űzött szakmájukat sikerrel és örömmel folytató, társadalmi és személyi problémáikat kezelni képes emberekből áll. A statisztikák szerint közöttük arányuknál kevesebben kerülnek szembe a törvénnyel. Másként boldogok, mint a hívők, de a maguk evilági módján boldogok. Éppen a keresésben fedezik fel életük értelmét, s nem, mint a hívők, a megtalálni vélt biztosban. Alkotásaikkal és emberi kapcsolataikkal azonban képesek maguk értelmet adni evilági létüknek. Nem jogos tehát az érvelés: a vallásos ember szükségképpen erkölcsösebb, és emberségesebb, mint a vallástalan társa.

A történelem nem látszik igazolni, hogy a régmúlt, istenfélőbb korok, erkölcsösebbek lettek volna, mint napjaink személytelen és önérdek által vezérelt világa. Nem elfelejtkezve az elmúlt évszázad megdöbbentő eseményeiről, a tömeggyilkosságokról, a gazdasági és a műszaki katasztrófákról, részben éppen a tudomány eredményeire épülő egész földet átfogó piac és a szélesülő szabadság emberségesebbé, és - igen - erkölcsösebbé tette a világot. A piac ugyanis olyan állapotokat és viszonyokat is szült, amelyek a test és a szellem szabadságának kibontakozását eredményezték, és e törvények keretein belül, a kezdeményezés, a kiemelkedés lehetőségét nyitotta meg. Ám a piac és a demokrácia törvényei - ellentétben a vallások által isteni eredetűnek tekintett és szentesített hagyományokkal - emberek által alkotottak és megváltoztathatók. A kérdés ez: vajon inkább félik és megtartják az emberek az olyan törvényeket, amiknek isteni eredetet tulajdonítanak, vagy elegendő a magunk alkotta szabályok hasznosságának belátása, és a hozzájuk kapcsolódó nagyon is evilági fenyegetések? A tudományos vizsgálatok - sokakat éppen az zavar leginkább, hogy a tudomány még a legszentebbnek tekintett kérdéseket is vizsgálódás tárgyává teszi - éppen azt igazolják, hogy az ember alkotta szabályok racionális belátása inkább növeli a törvény-követési hajlandóságot, mint a törvények isteni eredetének feltételezése.

A hit és a tudomány békülését nehézzé teszi egy sor új jelenség, amelyek megfontolást és toleranciát igényelnének mindkét fél részéről, miközben értékrendjük gyökeresen eltérni látszik. A tudomány a XX. század végén kísérletének tárgyává tette az úgynevezett végső kérdéseket, a világ, az élet, az ember és a tudat keletkezését. A gyakorlatban képes arra, hogy a teremtést - Madách szavaival - a "vegykonyhájában megtegye". A világ gyorsan, áttekinthetetlenül és előre jelezhetetlenül változik. A hagyományos ideológiák - amelyek identitás-központként a hitet, a nemzetet, vagy az osztályt választották - fenyegetve érzik magukat. Közben a világ fokozatosan lépkedett feljebb a testvériség "lépcsőin". A tej-testvértől, a hit-testvéren, nemzet-testvéren, és az osztály-testvéren keresztül lassan eljutott oda, hogy - Schiller Örömódájának ismert sorait idézve - "testvér lészen minden ember". Egyre többen jutnak el annak elismeréséig, hogy "előbb ember vagyok", és csak utána következnek a hagyományok kizárólagossá emelt identitásai, keresztény vagy muzulmán, magyar vagy román, zsidó vagy palesztin, munkás vagy tőkés.

Ám sok ember számára a globalizálódó multi-kulturális világ áttekinthetetlen és elviselhetetlen zűrzavar, nem pedig értékek egymást gazdagító és szépen összehangzó kórusa. Ezért van az, hogy a hagyományos, "egydimenziós" ideológiák, a tudományt (gyakran a demokráciát is) fenyegetésnek tekintik. Sokak számára tűnik úgy, hogy a szekularizált világ nem pusztán száműzi a vallást a közéletből, hanem gyakran gúnyt is űz belőle. Ez előfordul, és ez joggal bánthatta a mélyen vallásos emberek - keresztények, zsidók, vagy éppen muzulmánok hitét. Ám a sokféle gyökerű vallási fundamentalizmust jobban zavarja a piacnak az egyéni kiemelkedést lehetővé tevő rendszere, és demokráciákban a nők, vagy a kisebbségek számára megadott jogok látványos érvényesülése, és általában, a személyes szabadság köreinek - a vallásra alapozott társadalmakon belül korábban elképzelhetetlen - tágulása, mint néhányak vallásellenes megjegyzései.

Az új évezredben párbeszédre vagyunk kényszerítve. Közös döntéseket kell hozni életünk legbelsőbb kérdéseiről, miközben értékeink nagyon különbözők. Az emberi élet sok intim, személyes vonatkozása vált tudatos beavatkozásunk tárgyává. A problémákat az teszi nehézzé, hogy a kizárólagosságot hirdető értékrendszerek, az önmagukat az igazság egyedüli letéteményesének tekintő eszmék tagadják a közös nevező létét. Márpedig döntéshez szükséges kompromisszumot csak a közös nevező alapján lehet kimunkálni. Carl Sagan könyvében - Milliárdok és milliárdok - az abortusz példáján mutatja be, hogyan lehet a "bármikor" és a "sohasem" Szküllái és Karibdiszei között elhajózni, és gyakorlati választ adni ebben a különösen érzékeny, mindenkit másként érintő, esetenként eltérő körülményekre vonatkozó érzékeny kérdésben. Napjainkban az érzékeny kérdések megszaporodtak, és az eutanázián keresztül, egészen a klónozás különböző felhasználásáig terjednek.

E problémák éles politikai vitákat váltanak ki szerte a világon. E vitákban gyakran kérdésessé teszik a "vallás, magánügy" régóta elfogadott elvét. A viták spektruma az evolúció oktatásától, a genetikai beavatkozás engedélyezésén keresztül, a vallás állami támogatásáig terjed. A vallást magánügynek tekinteni azt jelenti: kizárólag a Te dolgod, vallásos vagy-e, vagy sem. Senkinek nincs köze hozzá. Vallásos hited csak a rád, és Istenedre tartozik. Majd egymással elintézitek a dolgot. A vallást nem magánügynek tekinteni azt jelenti: megengedhető, hogy az állam különböző indokok alapján beavatkozzon ebbe a magánéleti szférába. Ez a lehetőség kifejezetten aggodalmat keltő sok országban, így Magyarországon is. Ha a vallás nem magánügy, a valamilyen meggondolás és felmérés alapján kimutatott "többségre" hivatkozva, állami eszközökkel terjeszthetőnek látszik a vallásos hit, előnyben részesítve az egyiket a másikkal szemben, kedvezményt nyújt az egyes vallásoknak, a másokat meg háttérbe szorít. A vallástalanokat, az ateistákat pedig kifejezetten gyanakvóan lehet szemlélni.

A "vallás, nem magánügy" kijelentésnek van persze egy másik, mondjuk így, enyhébb, értelmezése is - mint például Habermas neves német filozófus használja -, aki azt kívánja kifejezni vele, a vallásoknak fontos szerepe van a közösségek életében. A vallásnak és a hitnek - emlékezzünk a bevezetőben említett "csodákra" - sok olyan funkciója van, amely megérdemli minden ember, beleértve az ateisták figyelmét, sőt támogatását is. Ugyanakkor magam, mint ateista, a vallás kérdéseiben nem gondolkodom az egész társadalom fejével. Magánügynek tekintem ki-ki hitét. Az viszont zavar, ha adó-forintjaimat, ahelyett, hogy felvilágosításra vagy párbeszédre fordítanák, egy-két, a legfontosabbnak kikiáltott vallás terjesztésére használják fel. S teszik ezt kifejezetten jól átlátható politikai okokból.

Régmúlt korok fogalommá vált "csodafegyvere" volt a damaszkuszi kard, egyszerre hajlékony és kemény. A fegyverkészítők generációi a csodát sokáig azoknak a varázsigéknek tulajdonították, amelyet a penge készítésekor - a tűzből kiemelve, és kancatejben lehűtve, majd ismét felhevítve és újra lehűtve - az egyes műveletek közben szabályos ütemben mormolni kellett. Aki ismerte a varázsigéket, képes volt ilyen pengét készíteni, aki nem ismerte, az nem. Évszázadokig megkérdőjelezhetetlen volt, hogy a rendkívüli voltuk a varázsigének tulajdoníthatók. A fémek tulajdonságait kutatva a tudomány a kiderítette: a minőséget az összetételük és a készítés technológiája szabja meg. Ahhoz, hogy rugalmas és mégis kemény pengét készíthessünk, valóban arra van szükség, hogy meghatározott ideig meghatározott hőmérsékleten izzítsuk, majd meghatározott idő alatt, meghatározott összetételű folyadékban lehűtsük. Nem a kancatej, hanem a benne levő, meghatározott koncentrációjú szén-atomok, nem a varázsige, hanem az idő, és a hőmérséklet-változási profil számít, amely alatt az izzó pengét lehűtjük. Ha valaki túl gyorsan, vagy ellenkezőleg túl lassan mormol, a penge nem lesz jó, és ellenkezőleg, ha nem a varázsigét mormolja, hanem "csak" magában dúdolgat, de az időt betartja, a penge éppen olyan jó lesz.

Sokan alapvető igazságként fogadják el, hogy az imádság boldoggá tesz, a hit meggyógyít, a templomba járás elejét veszi a depressziónak. Kérdés azonban, hogy vajon a vallásnak kell-e tulajdonítani e hétköznapi csodákat, vagy - miként a damaszkuszi pengét "előállító" varázsige - egyszerűen a dolgok belső logikája kezd működni? A csodákat - bár a hit "működteteni" látszik a dolgokat -, az okosan alkalmazott tudomány teszi, egyre több példa utal erre. Az asztali áldás - egyebek mellett - azt (is) jelenti, hogy a család együtt van, és ez az egyént segítőkészen befogadó közösségre utal. A háttérben ott az a valóságos közösség, amely figyel problémáidra, akikkel megbeszélheted azokat, akiknek sokat számítasz. Ha kérdéseiddel hozzájuk fordulsz, biztos lehetsz segítőkészségükben. Gondjaidat megoszthatod velük, és nem kell tartanod az elutasítástól. A közös ebéd, vagy vacsora olyan társaságot jelent, amely óv, segít, támogat, véd. Kérdés persze, hogy az embernek a szent-, vagy inkább a valóságos család segít-e? Imára, vagy az emberi szereteten alapuló támogatásra van inkább szüksége az egyénnek? A templomba járás által kiváltott Isteni figyelem segít-e leküzdeni a depressziót, vagy a templomi közösség nyújtotta támogatást jelentő közösség miatt érezik-e kevésbé magányosnak magukat azok, akik templomba járnak?

A helyzet ma úgy áll, hogy a vallást nem ópium - mint Marx tekintette -, hanem inkább természetgyógyászat. Hagyományok gyakran bevált kúrája, amelynek mechanizmusát nem ismerjük ugyan, de meg vagyunk győződve, hogy segít, és részben ezért is, gyakran valóban segít. A hétköznapi csodákból ezért mindenki saját meggyőződése szerint vonhatja le a következtetéseket. Van, akit a hit boldogabbá tesz, vannak közösségek, amelyeket emberibbé formál. De ebből nem következik, hogy csak a hit által lehetünk boldogabbak, a vallás által nyerhetünk életcélt, és kerülhetjük el a depressziót. Az emberek sokaságának nem a szent-, hanem a nagyon is valóságos családra van szüksége, nem a hit megnyugtatására, hanem a megnyugvás hitére. Másként lehet - de lehet - boldog, optimista, céltudatos, magában és jövőjében bízó az, aki nem hisz, aki nem vallásos. Talán bölcsebb volna ezért nem a rendkívüli csodák valóságának bizonyításával foglalkozni, hanem a mindennapi csodák valóságos üzenetét megértetni az emberekkel. Ma azonban még - a szentté avatás vagy az ördögűzés esetei erre utalnak - az egyház számára többet ér a látványos és hangzatos, ám nehezen bizonyítható csoda, mint a hétköznapok számtalan - tudományos, vagy egyáltalán nem tudományos, döntse el ki-ki maga - csodája.